Két-három csöngetés után az alvó végleg magához tért, felült az ágyban, nézelődött, de most nem sietett sehova. Egy fél óra múlva fölkelt, megfürdött, majd fölvette otthoni nappali ruháját. Aztán kiment a konyhába, kipillantott a negyedik emeleti ablakból, és látta, hogy már gyűlnek a hívek a templomba, de bent még kevesen ülnek
– merthogy a konyhából pont be lehetett látni a templomablakon a szószékre és néhány első padra.
Elfordult, begyújtotta a gázrezsót, és föltett két tojást. Villa és tányér után nézett, és mire meglettek, el is készült a rántotta. Megette, majd az órájára pillantva gyorsan elmosogatott és megborotválkozott. Még volt pár perce tíz óráig, letörölte a viaszosvászon terítőt, aztán leült az asztalhoz az ablak mellé, mert szeretett egy kicsit nyugalomban lenni kezdés előtt. A templomban felállt mindenki, a pap megjelent a szószéken, meghajtotta fejét az egész gyülekezettel együtt, és imádkoztak. Ezt mindig nagy érdeklődéssel és áhítattal nézte a férfi, de most még inkább, mert különös komolyságot és áthatottságot lehetett észrevenni a pap arcán.
Aztán leült a gyülekezet, és énekelni kezdtek. Ezt ő sosem hallotta, az orgona legerősebb hangjait is csak akkor, ha az ő ablaka és a templomé is nyitva volt – de ez a kettő nagyon ritkán találkozott; különösen most nem, hiszen ezen a reggelen a környék még a férfi hajánál is deresebb volt… Aztán a pap mosolyogva, biztosan kedves szavakkal köszöntötte a gyülekezetet, valami kedves családi esemény is történhetett, mert előrehoztak egy újszülöttet, majd felolvasta az igét, és prédikálni kezdett. Ezt még nézni is érdekes volt.
Gyakran sugárzott róla az öröm, a lelkesedés, néha az intés szigorúsága, szomorúság, de a végén mindig nyugalom, megbékéltség. Ezt sajnálta a férfi a legjobban, hogy nem hallhatja, talán lenne számára is valami szó; az arca is egész közel ért az ablaküveghez.
Ma különösen tűzzel prédikált az Isten embere, és neki különösen szüksége lett volna rá, de valami láthatatlan…
Miről lehetett szó? Talán békéről-háborúról, szeretetről-durvaságról, fényről-homályról, mindenesetre valami egészen fontosról és nélkülözhetetlenről, hiszen a prédikátor minden izmával, testének egész mozgásával benn volt a beszédben. Aztán hirtelen megállt, a megnyugodottak arckifejezésével mondott még néhány szót, és befejezte a prédikációt. A férfi ezekre az utolsó mondatokra lett volna leginkább kíváncsi, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy – talán legközelebb – végre meghalhassa azokat.
Aztán újra csak meghajtott fejeket látott, az emberek nyilván imádkoztak, és ő az ablakban – a maga módján – szintén meghajtotta a fejét. Mire felemelkedett, a pap már az úrvacsorát kezdte előkészíteni. Levette a fehér kendőt a jegyekről, és újra imádkozott. Aztán fölemelte a kenyeret. A megtörés pillanatában a borongós égen átszökött egy fénynyaláb, bevilágította a templomot és az ablakban ülő férfit is, és ő hallotta – nem, talán nem csak képzelte – a kenyér megrepedésének nesznyi-fülsiketítő hangját, és ekkor elsötétült előtte a világ, testével az asztalra dőlt.
Később így találták meg. Élettelenül.
