Pontosítsunk: melyik egyházban? Nyilván minden valláskárosult* (hacsak nem „visszaeső” és „átjáró”) egy konkrét felekezet kárvallottja. Valójában tudjuk, hogy egy = 1 db nagybetűs egyház van, ez a keresztény, melyet viszont számos felekezet alkot. Csalódni nehéz „úgy általában”, bár nem lehetetlen, viszont a legtöbb kiábrándult személy konkrét felekezet kapcsán veszít(ett) el belül valami fontosat. Leginkább a bizalmat. Ők jó esetben nem exkeresztények. Hitük megmarad(t) Istenben, csak az egyházi struktúrá(k)ban veszett el! Pontosabban sokszor az egyházi emberekben és munkakörökben. Nemritkán maguk is egyházi alkalmazottak, teológiai hallgatók vagy akár (segéd)lelkészek voltak.
Amellett érvelek, hogy aki (szubjektív vagy objektív) csalódást átélt, az előtt alapvetően három út áll. Nem mondom, hogy nincs több, de talán ezek a leggyakoribbak. Nézzük meg őket röviden!
1. Cinizmus
Ez a megkeseredés útvesztője, mely nem jelent kiutat, megoldást, sem feloldást. Leginkább passzív és látszólag befelé hat, viszont hordozója egy idő után nemkívánatos lesz bizonyos (baráti) körökben. Ki szeret ugyanis egy megkeseredett panaszkodó közelében rendszeresen időzni? Alkalmanként még csak-csak belefér, a társaság, család, környezet tolerálja és kezdetben még érdeklődve oda is figyelnek rá. Az empatikus törődést felválthatja a közöny a kívülállókban is, hiszen aki „túltolja” a kesergést, egy idő után vagy ugyanezt tanítja meg ismerőseinek, vagy nagyobb ívben fogják elkerülni, akik belefáradtak.
2. Revans
A bosszúszomj egyfajta önméreg, a harag idővel felemészti tulajdonosát! Ez az előző kategóriához képest inkább aktív. Káros és pusztító lehet kifelé is. Látványosabb tehát és bűnös válaszreakciója annak a valóságban vagy képzeletben megtapasztalt kárnak, amit ellentételezni próbálna meg ezáltal a haragvó személy. Magyar nyelvünk szemléletesen a bosszút „forral” kifejezést is ismeri, melyet nem is kell tovább magyarázni. Tűzveszélyes! Azt pedig mondani sem kell, hogy nem vezet valódi lelki békéhez, feloldáshoz, megoldáshoz.
3. + Kritika
Vagyis pozitív kritika. Ez azt jelenti, hogy igen, elismerem, hogy történt valami nem jó, de van: „de”! Mégpedig – és ez nagyon fontos – megjelenik a megbocsátás mint pluszelem. Az előző kettő nem jut el eddig. Ezért lesz katarzis valaki életében, ha vélt vagy valós sérelmei ellenére Isten segítségével el tudja engedni a múltat, nem ragaszkodik többé sem a bosszú útjához, sem az önsajnálat kísértéséhez. Érdemes hangsúlyozni: megbocsátás esetén sem áll helyre feltétlenül vagy rövid idő alatt a megtört bizalom.
A következő három út az előző csoport inverze, a „bent maradottak” jellemzői lehetnek. Vizsgáljuk meg!
1. Nosztalgia
„Bent minden szép és jó, mi így szeretjük, mert a miénk.” A múlt (és a jelen is) rendben van, sőt kívánatos emlékként él hordozóiban. Miközben a múlt tényleg lehet pozitív, ez a csoport az elmenő(k) kritikáját általában nem érti vagy nem akarja érteni. Megőrzés, védekezés, konzerválás és önigazolás is jellemző lehet rá. A lényeg, hogy a belső egység, stabilitás megmaradjon. Akár „bármi áron”. Az ifjonti, forradalmi, teológiai hevület nem megengedett… A bölcs mértékletesség ott csücsül fent a piedesztálon.
2. Átkeretezés
Az előző mellett vagy után a kimenőkre tekint és narratívát gyárt. Bizonyára azért ment el (magától vagy nem önszántából), mert „nem volt közénk való”! Ráteszi, mert ugyebár rá kell (önigazolási mechanizmus beindul!) a billogot a közösség vagy szervezet kitaszítottjára: nyilván ő a hibás. Ő nem látta, ő nem értette, ő nem csinálta helyesen a dolgokat. Hogy pontosan mit, az már nem érdekes, kevésbé számít…
3. Reflexió
Nagyon ritka, de ez lenne az áhított! A tudatosság hatalmas kincs, mely nem minden egyházi közösség belső magjának adatik meg. Amikor egy csoport képes egy külső perspektívából önmagára tekinteni (akár külső szereplők, segítők bevonásával), megnyílik az esély a vakfoltjaik felfed(ez)ésére. Ez azért fontos, mert így rá lehet jönni, hogy belül miben hibáztunk (mondjuk akkor, amikor elment például sok fiatal, vagy csúfosan kevesen jönnek lelkészi tanulmányokat folytatni, missziós munkát, szolgálatot vállalni)…
——
Mielőtt lezárjuk a cikket, álljon itt két példa – természetesen inkognitóban. Két különböző, de mégis hasonló történet. Arra kértem két ismerősömet, barátomat, hogy meséljenek személyes történeteikről. Mindezt okulásul az utókornak, a megfelelő tanulságokat levonva, és direkt nem én tettem fel nekik általam vezetett kérdéseket, hanem rájuk bíztam, mit szeretnének elmondani – természetesen a teljesség igénye nélkül.
Íme az első: Z. B. számára az volt nehéz, hogy többéves egyházi alkalmazotti szolgálata vége felé, amikor kezdett „elfogyni a levegő”, harmadik féltől hallotta vissza, hogy egy munkatárs/vezető a hitét, hívőségét, megtérését is kétségbe vonta. Így talán „könnyebb” volt parkolópályára állítani, talán kisebb lelkiismeret-furdalással lehetett „elengedni a kezét”. A visszatérő záróelem, már-már mintázat másokkal és ezzel az ismerősömmel való beszélgetésből is az, hogy nincs vagy hiányos a figyelmeztetés, illetve hogy sokszor személyi szimpátián (a Biblia kifejezett tiltása ellenére is, hogy ne legyünk személyválogatók!) alapul az elbocsátás, munkakapcsolat-megszakítás.
A bő évtizedes egyházi munkakör után vegyes volt neki kilépni a munkaerőpiacra. Egyrészt fellélegzésként hatott a vállalkozói lét, másrészt nyilván óriási lemaradásból indult a versenytársakhoz képest. De az újrakezdés reménye lelkesítette, és az Úr is segítette útján, tovább.
Végül a második: A. P. esetében még nem volt szó egyházi szolgálati évekről, mivel a teológiai tanulmányok elvégzése alatt és a vége felé egyrészt azt vette észre, hogy többen kiesnek mellőle és körülötte, illetve hogy nagyon nehezen boldogul a megélhetés és szolgálat, tanulás és munka összehangolásával. Szüleit fiatalon elveszítve dolgozni kényszerült már szemináriumi évei alatt is. A pénztelenség terhe és a szolgálatra készülésben való anyagi kiszolgáltatottság végigkísérte, megkeserítette azokat a kezdeti éveket. Elszomorította az is, hogy nemcsak ő, hanem mások (akik közben sorra kiestek) se nagyon kaptak gyakorlati segítséget. Biztosan nem csak mások (tanárok, egyházi vezetők, lelkészek) a hibásak – ezt ő sem állította. Csupán csak nyíltan mesélt arról, hogy mi volt nehéz, és megértettük együtt, hogy lehetett volna másképpen is! Akár lelkipásztorként is dolgozhatna most. Ma viszont egy komoly cégnél középvezetői beosztásban dolgozik és él nagyon jól a feleségével, valószínűleg sokkal jobb körülmények között, mint ha a szolgálatban marad. Isten ezt az utat engedte meg az ő életében, az ő bűnei, hibái, mulasztásai ellenére – vagy inkább azokat is felhasználva, és a környezete, tanárai, vezetői, mentorai hibái, bűnei, mulasztásai ellenére/használva.
Egy biztos: az egyház nem engedhetné meg magának azt a „luxust”, hogy miközben munkaerőhiánnyal szembesül (pl. kevés a lelkész, kevés a lelkipásztor szakos teológus), eközben olyan potenciális kollégákat enged el, akiket Isten elhívott és odavezetett a köreinkbe. Lehetséges, sőt valószínű, hogy sok csiszolatlan gyémántot dobtunk ki már a sárba. Ezért komolyan számot kell majd adnunk. Ebben mindhárman egyetértettünk.
Összefoglalva azt tudjuk mondani, hogy Jézus az igazságra használ egy másik szót is, „valóság” (alétheia), mely az érettség kulcsa. A fentebb ismertetett 3 + 3 útból valójában 1 + 1 (mindkét triászban az utolsó) a helyes útra vezető megoldás! Ennek a rövid cikknek az íróját is az a gondolat és ima vezérelte e gondolatok lejegyzésében, megörökítésében, hogy lesznek majd, akik gyógyulásra, bűnbánatra, helyreállásra és reményre talál(hat)nak – mindkét csoportból. Adja az Úr, hogy így legyen!
* A valláskárosult egyébként alapvetően Bolyki László szakzsargonja a „Pedig mi azt hittük” című könyvéből.
További forrás: Megbetegítő hit – https://www.baptistawebshop.hu/shop-megbetegito-hit-kiutak-a-valsagbol-p1236
Kiemelt kép: unsplash.com
