• Rólunk
  • Kapcsolat
  • En
Anabaptista család Felső-Magyarországon 1588-ban
Anabaptista család Felső-Magyarországon 1588-ban

A REFORMÁCIÓ HARMADIK ÚTJA – 500 éve a magyar reformáció főútvonalán 1. rész

Elolvasási idő: 19 perc
Elolvasási idő: 19 perc
Hogyan indult útjára évszázadokkal ezelőtt a baptista közösség? Kik voltak azok a hithősök, akiknek hűsége, önfeláldozása megalapozták az egyház mai erejét, lelkületét is.

A történelmi Magyarország területére 1523-ban érkeztek az első baptista hitelveket valló reformátorok, név szerint Schröter Kristóf[1], Kisszebeni János[2] és Fischer András[3] evangélisták, akik kezdettől fogva bátran hirdették a megtérés és újjászületés fontosságát és az azt követő hitvalló keresztség bibliai igazságát. Ezek a hitükben reformált bátor férfiak eredetileg Wittenbergben tanultak és onnan tértek haza Luther felhatalmazásával az észak-magyarországi Felvidékre, hogy megalkuvás nélkül hirdették a Biblia hamisítatlan üzenetét.

Később, eltérő hitelvi okok miatt megszakadt a kapcsolat a nagy reformátor és tanítványai között, elsősorban a csecsemőkeresztség elvetése, illetve a felnőtt keresztség fontosságának hangsúlyozása és gyakorlása miatt. A konfliktus kiéleződésének a hátterében az is közrejátszhatott, hogy időközben Németországban és Svájcban széles néprétegeket ért el az „újkeresztyén” anabaptista mozgalom, amely több régióban társadalmi krízist idézett elő.

A fennálló vallási és politikai hatalom képviselői kíméletlen eszközökkel igyekeztek a reformáció harmadik irányzatának további térhódítását korlátozni és végleg megsemmisíteni.

Ennek következtében egyre nagyobb számban indultak vallásuk miatt üldözött reformált hitű keresztyének Európa keletebbre fekvő tartományaiba és országaiba, így Magyarországra is.

Anabaptisták vándorlása Európában

Talán kevesen tudják, hogy a reformációt követő évtizedekben több tízezer anabaptista menekült keresett átmeneti letelepedési lehetőséget a mai Ausztria, Csehország és Szlovákia hármas határvidékén. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem idejéből származó hivatalos feljegyzésekből tudjuk, hogy mintegy 70 ezer[4] hitük miatt elűzött, felnőtt hitvalló keresztséget hirdető és gyakorló menekült élt itt a történelmi Észak-Magyarország nyugati határainak közelében.

Az üldözés elől menekülő anabaptisták

 

E hitújító mozgalom tagjainak többsége Svájcból érkezett, bibliai puritán életszentségre törekedtek, családjaik fenntartására pedig különböző szakmák köré csoportosulva úgynevezett gazdasági „habán” udvarokat hoztak létre. Hitelődeink hajdan volt települései, romossá váló lakóépületei, különböző ipartevékenység köré szerveződő udvarházai, valamint itt maradt értékes műhelyeik és munkaeszközeik napjainkra egyre inkább megbecsült kulturális emlékekké kezdenek válni valamikori befogadó hazájuk számára is. Annak ellenére, hogy itt tartózkodásuk idején nagyon mostohán bántak velük.

E hatalmas, több országra kiterjedő anabaptista „újkeresztyén” menekülthullám az akkor már évszázados hagyományokkal rendelkező huszita mozgalom ősi földjén, a ma Csehországhoz tartozó Morvaországban remélt védelmet. Legnagyobb számban az ország legkeletibb területén telepedtek le, amelynek Nikolsburg/Mikulov vált szellemi központjává. Korának legismertebb anabaptista reformátora a Friedburgban született Dr. Hubmayer Baltazár[5] (1481-1528) ugyancsak ebben a városban telepedett le ideiglenesen több ezer hívével együtt. Innen próbálta irányítani a környék településein szétszóródott anabaptista közösségek életét.

Hubmayer, Luther Mártonnak volt kortársa, 1512-ben avatták mindkettőjüket a hittudományok doktorává. Egyetemi tanár, majd rektor lett, végül a regensburgi székesegyház főpapjává nevezték ki.

A reformáció kezdetén Luther feltétel nélküli híve lett, majd miután 1525-ben bemerítkezett és a hitvalló bemerítés igazságának következetes hirdetése miatt – melyet a wittenbergi reformátor korábban maga is vallott – legfőbb szellemi ellenfelévé vált. Hitbeli meggyőződése miatt Zürichben börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után Morvaországba menekült, ahol a morva testvérek körében is nagy elismerés és tekintély övezte. Az itt töltött esztendők alatt megújította az anabaptista közösség hitvallását, amelyben nagyobb hangsúlyt kapott a „lélek szabadságának” az eszméje, az egyház és az állam különválásának, az újjászületett és megkeresztelt hívek gyülekezeti tagságának és az úrvacsora szimbolikus jellegének hangsúlyozása is.

Eredményes munkásságát jelzi, hogy igehirdetésére Morvaország egyik legismertebb főnemese, Nikolsburg városának egyházi főméltósága Liechenstein Lénárd őrgróf is megtért, akit Hubmayer részesített hitvalló keresztségben. Igazán ennek köszönhető, hogy az anabaptisták egy ideig az őrgrófság területén szabadon élhettek. Számos város- és falubíró, nemes ember és egyszerű polgár értette meg általa az evangélium lényegét és részesült hitvalló keresztségben. Hubmayer anabaptista reformátor 25 teológiai témájú könyve közül 18-at Nikolsburg városában nyomtathatott ki. Német és latin nyelven írt műveit és prédikációit sokan olvasták. Befolyása akkora volt, hogy egy ideig úgy tűnt, hogy egész Morvaország lakossága az anabaptisták tudós reformátorhoz csatlakozik.[6]

Sajnos a bécsi udvar, élükön I. Habsburg Ferdinánddal, aki 1526 után nemcsak Cseh és Morvaországot, de Magyarország északi és nyugati területeit is bekebelezte, a katolicizmus védelmében kegyetlen törvényeket hozott a protestáns eszmék megfékezése érdekében. Elsőszámú közellenségnek az anabaptistákat kiáltotta ki. I. Ferninánd 1527-ben, egy évvel Mohács után „Edictum aduersus anabaptistas…”  (Rendelet az anabaptisták ellen) – kezdetű törvényében így rendelkezik: „Az anabaptistákat, mint lázadókat fejvesztés, vízbefullasztás, megégetés halálnemeivel kell súlytani”.[7]

Anabaptisták kivégzése Pozsonyban

Ennek a törvénynek következtében végeznek ki sok anabaptista vértanút szerte Ausztriában, Morvaországban és Felső-Magyarországon/Felvidéken és lobbannak máglyatüzek Bécsben, Pozsonyban[8], Budán, Kassán[9] és szerte az országban.

Embertelen kegyetlenségeinek esett áldozatául Hubmayer Baltazár[10] is, akit a császár magához rendeltetett Bécsbe és minden törvényes kihallgatás nélkül először bebörtönözte, megkínoztatta, majd felesége jelenlétében 1528. március 10-én máglyahalálra ítélte és kivégeztette. Hubmayer hűséges hitvesét pedig több társával együtt néhány nap múlva a Dunába fojtatta. A katolikus uralkodó és környezetének ezekkel kegyetlenségekkel az volt a célja, hogy az egyre szaporodó újrakeresztelkedő közösségeket elrettentse és ily módon a többre vágyó vallásos tömegeket az államvallás keretei közé szorítsa vissza.

1529-ben Kassán végeztek ki 5 anabaptista vértanút. Egy levéltári följegyzés így rögzíti a gyászos eseményt: „Három férfi és két nő, mivel baptista hitelveiket tévelygésnek elismerni nem akarták, megégettetett… s ezek a férfiak és nők mosolygó arccal, énekelve, gyöngéd szeretettel eltelve, baptista hitelveik mellett való állhatatos kitartással, csodálatos szilárdsággal léptek a lobogó máglyára.” [23]

Minden megszorító intézkedés ellenére a Tirolból, Svájcból, Olaszországból, az Osztrák Birodalom különböző tartományaiból Morvaországba özönlő, hitvalló keresztséget hirdető „újkeresztyén” közösségek itt telepedtek le átmeneti időre, ami közel száz esztendeig tartott. Az itt élő „morva-testvérek” jó híre, humanista műveltsége, bibliai alapelveken nyugvó közösségi élete, egyes nagybirtokos családok rokonszenve és aktív támogatása bátorítást jelentett a hosszabb időre való ottmaradásra.

Az anabaptistákat európa-szerte máglya-, pallós-, vagy víz általi halálra ítélték

A Hubmayer kivégzése után a szellemi vezető nélkül maradt morvaországi anabaptisták élére a Dél-Tirolból (ma Olaszország) származó Hutter Jakab[11] (? – 1536) anabaptista hitre tért korábbi katolikus teológus állt.[12] A vele nagy számban érkező tiroli menekültcsoport a morvaországi Austerlitzben[13] (ma Slavkov) telepedett le. Ebben a városban az ősegyház példáját követve szervezte meg, a vagyonközösségen alapuló mozgalmát, amit róla neveztek el „hutteri testvérek” gyülekezetének. A túlélés érdekében létrehozott nagycsaládi vállalkozásokra alapozott „gazdasági udvarokban” különböző kézműves szakmák köré tömörültek a testvérek. Ennek az anabaptista mozgalomnak Észak-Magyarországra (Felvidék) és Erdélybe letelepedett ágát hívták hazánkban „hutterita”, vagy „habán”, illetve „újkeresztyén” testvéri mozgalomnak.

Hutter irányításával mintegy 80 „udvar” létesült nagyrészt Morvaország, illetve a szomszédos Ausztria és Magyarország területén. Ezekben az „udvarokban” mintegy negyvenezer ember élt és dolgozott.

Idővel I. Ferdinánd keze őt is elérte és 1636. február 24-én kivégeztette. Az általa létrehozott közösségek azonban nem bomlottak föl, sőt hitben és a gyakorlati összefogásban megerősödő „udvarok” tevékenysége egyre jobban kiszélesedett. Iskolákat, kórházakat, pékségeket létesítettek. Egy-egy udvar konyháján nem volt ritka, hogy akár 2000 hittestvérnek és családtagjainak főzzenek.[14]

A gyülekezetek élén bibliaismeretben jártas igehirdetők, evangélisták és lelkigondozók szolgáltak. A gyülekezeteket és vezetőiket a „vének tanácsa” illetve az általuk választott „püspök” irányította. Nagy gondot fordítottak a családi és közösségi élet tisztaságára, a gyermekeik nevelésére, a kötelező iskolai oktatásra. Kiváló nemzetközi kapcsolatokat létesítettek a más tartományokban és országokban élő közösségek tagjaival. Morvaországban és a szomszédos országrészekben mintegy 180 településen éltek 1526 és 1620 között hutteri és svájci „újkeresztyén” testvérek, bár közöttük is megkülönböztethetünk több eltérő jellegzetességet. Attól függetlenül, hogy jelenlétük és gazdasági tevékenységük nagy gazdasági haszonnal járt, a császár és a katolikus nemesség részéről továbbra is minden alkalmat megragadtak az üldözésre.

I. Ferdinánd császár kegyetlenkedésének újabb hulláma 1539/1540 fordulóján erősödött fel ismét az anabaptisták ellen. Megállíthatatlan létszámnövekedésüket irgalmatlan megtorló akciókkal kívánta megfékezni. Az ausztriai Falkenstein/Sólyomkővár a hajdani Felső-Magyarország, Morvaország és Ausztria hármas határának közelében található település, Bécstől északra mintegy 60 km-re. Valamikor a reformációt követő évtizedekben ez a vidék szolgált leginkább menedékül a Svájcból, Dél-Németországból és az ausztriai Tirolból elűzött anabaptisták számára.

Az anabaptista gályarabokat Falkenstein várbörtönében őrizték

Itt történt 1539-ben, hogy I. Ferdinánd osztrák császár 150 környékben élő anabaptista testvért tartóztatott le és zárt Falkenstein várának sötét börtönébe. Hosszabb fogság után az asszonyokat és gyermekeiket elengedve mintegy 90 vezető anabaptista személyt ítéltetett 1540-ben gályarabságra.[15] A férfiakat egymáshoz láncolva, indította katonai őrizet mellett gyalogosan a magyar-osztrák határ mentén az Adria parti kikötővárosba, Triesztbe. Bár útközben a foglyok közül többen meghaltak, vagy megszöktek, a megmaradt áldozatoknak a hadigályák evezőihez láncolva kellett letölteniük élethosszig tartó büntetésüket. A törökkel vívott tengeri csaták során ezek az elítéltek mind a tengerbe vesztek.

Ezeknek a bátor vértanúknak az emlékét őrzi a várban kialakított, jelenleg is látogatható anabaptista múzeum. A vár épen maradt helységeiben ugyanis egy többfunkciós, interaktív kiállítás rendeztek be az anabaptista gályarabok emlékére. Az anabaptista gályarabok között, a megtalált dokumentumok adatai szerint magyar származásúak is voltak. Ezt bizonyítja a kiállítás egyik tablója, melyen az „Ungarische Pastoren” felirat látható. A vár kapubejáratánál egy élethű tengeri gályát is ácsoltak, ahol az evezők nehéz mozgatását is kipróbálhatják az erre önkéntesen vállalkozók.

Innen nem messze Niedersulz[16] településen egy teljes múzeumfalut hoztak létre, ahol egy „anabaptista udvarházat[17] is helyreállítottak, korabeli berendezésekkel, képekkel, eszközökkel, történelmi leírásokkal, dokumentumokkal. Ezen a skanzen szerű településen található egy eredetileg anabaptisták által lakott épület. Az erre látogató különös élményben részesül, amikor végig tanulmányozza az itt kialakított anabaptista, hutterita, habán emlékeket bemutató tárlatokat, muzeális emlékeket, eredeti kéziratokat, könyveket, eszközöket, térképeket, amit valaha hitelődeink használtak ezen a vidéken. Mindkét múzeumot EU pályázati támogatásokból sikerült osztrák hittestvéreinknek kialakítaniuk.

Anabaptista család Felső-Magyarországon 1588-ban

A ma Csehországhoz tartozó ausztriai határvidéken áll Nikolsburg/Mikulov vára amely még ma is büszkén emelkedik az azonos nevű város fölé. Dr. Hubmayer Baltazár reformátor 1526-ban érkezett ide sok ezer menekülttársával együtt. Nem sokára ez a város lett az anabaptisták fellegvárává. Hubmayer hatásos szónokként, elnyerte a Liechtenstein földesurak kegyeit. Maga Liechtensteini Leonhard herceg is itt merítkezett be általa „sok más emberrel együtt”. Ebből a városból rendeltette aztán maga elé I. Habsburg Ferdinánd császár Hubmayer Baltazárt, akit 1528-ban Bécsben máglyahalálra ítéltek. Az esemény helyét és idejét egy emléktábla jelzi a városban.

A morva rendek és I. Ferdinánd császár között közel 40 éven át dúlt a harc az „újkeresztyén” közösségek térhódítása miatt. Végül is egy 1567-ben meghozott országgyűlési határozat értelmében a „morva-testvéreknek” illetve velük együtt az „újkeresztyén” anabaptistáknak is menekülniük kellett az országból. Nagyon sokan érkeztek Magyarországra, mivel hittestvéreik közül számosan telepedtek meg már korábban 1547-től Pozsony, Nyitra és Trencsén megyékben.[18] Morvaországi birtokaikat elkobozták, „udvaraikat” megsemmisítették. A hívők többsége a környék erdős területein és hegyvidékén keresett menedéket. Akik tehették magyar területre menekültek, a Felvidéken és Nyugat-Magyarországon található Ószombatra, Holicsra, Nagylévárdra, Csejtére, Alsódiósra, Kuttiba, Sopronba, Győrbe, Kőszegre. Az anabaptisták püspöki székhelye is Ószombatra került át Valtin Vinter (1578-1631) személyében.

Ószombat/Szobotiszt nevű gazdag múltú anabaptista település a valamikori észak-nyugat Magyarország (ma Szlovákia) területén fekszik.  Ószombat egy ideig „anabaptista püspöki székhellyé” is vált, sőt országos konferenciákat és közgyűléseket is tartottak itt egy időben. Ez az hegyekkel és erdők koszorúzta település a legnevezetesebb habán falvak egyike volt. A település híven őrzött emléke a Habán udvar, belső terén a községházával, mellette a malom, óratorony és a kápolna.  Bethlen Gábor erdélyi fejedelem innen menekítette tovább az „újkeresztyén” anabaptistákat 1621-22 években Gyulafehérvár környékére, Alvincra a fokozódó erőszakos rekatolizáló vallási türelmetlenség és üldözés elől.

Berencsváralja/Branc néhány kilométerre található a felvidéki Ószombattól. A berencsi vár szomorú színhelye volt a magyar protestáns lelkipásztorok üldöztetésének. 1674-ben a pozsonyi rendkívüli törvényszék elé idézett protestáns papok nagy részét (közel 200 fő), gályarabságra való hurcoltatásuk előtt, többek között a berencsi vár börtönébe vetették. A ma már romos várépület közepén hatalmas obeliszk áll, rajta ismert magyar protestáns lelkészek nevei, akik nagyrészt észak-dunántúli és felvidéki városokban teljesítettek korábban szolgálatot. Hosszabb kínszenvedés után közülük hurcoltak el 40 protestáns lelkészt, az anabaptista vértanúkhoz hasonlóan gályarabságra.

Nagylévárdi anabaptista kápolna

Nagylévárd/Velké Leváre,[19] a Rajna vidékéről idemenekülő svájci anabaptisták másik jelentős települése volt itt a Pozsony felé vezető út mentén. Ma is megtekinthetők a múzeummá átalakított családi házaik, az eredeti formában megmaradt Habán-udvar, a régi pellengér és a főterén található barokk kápolnájuk is. Országos hírűvé a sárga, zöld, kék színnel díszített ónmázas fajanszedényeik tették őket. A habán fazekas mesterségüket mai utódaik is szívesen gyakorolják. Elődeik többsége a fokozódó vallásüldözés miatt tovább vándorolt innen. Itt maradt utódaik a 18. század végén visszakényszerültek a katolikus egyházba. Ekkor kapták Mária Terézia személyes ajándékaként, hordozható sípos orgonájukat, ami ma is megszólaltatható eredeti formában megőrzött imaházukban.

Az anabaptisták további térnyerése Észak-Magyarországon.

Az első anabaptista tanokat hirdető tanuk mint már láttuk 1523-ban megjelentek a Kárpát-medence különböző vidékein. Kezdetben Schröter Kristóf, és Kisszebeni János jött Luther tanaival, de később anabaptistákká lettek és nézeteiket széles körben hirdették a Felvidéken. A katolikus klérus 1526-ban követeli, hogy azokat, akik áttérnek az anabaptista hitre, azokat keményen büntessék meg: „Antonius Transsylvaniu kassai pap felszólította az eperjesieket, hogy Kisszebeni Johannes prédikátor és Schröter Kristóf ellen lépjenek fel”[20] 1529-ben Fischer András wittenbergi „hittudós” csatlakozott hozzájuk. Munkássága Szepes és Gömör vármegyére terjedt ki, ahol sok felnőtt hitvallót keresztelt meg alámerítéssel a környéken. Szerinte „csak harminc éven felüli hitvallókat szabad megkeresztelni, mivel az ember akkor válik teljesen éretté és felelősségteljessé” [21]

Fisher András anabaptista mártírprédikátor raboskodásának és kivégzésének színhelye Krasznahorka várában Felső-Magyarországon

Az anabaptista mozgalom terjedésének új törvények bevezetésével kívántak gátat szabni. Időközben a tömeges mértékben elszaporodó hitújítókkal szemben I. Ferdinánd király 1527. augusztus 20-án Budán kiadott rendelete, az „Edictum aversus anabaptistas… – Az anabaptistákat, mint lázadókat fejvesztés, vízbefullasztás, megégetés halálnemeivel kell súlytani”[22] törvény értelmében súlyos retorziók történtek Magyarországon is. (Ennek a törvénynek esett áldozatul 1528-ban Hubmayer Baltazár Bécsben.)

Az ebben az időben összeállított Baptista Kódexek nagy részletességgel tárják föl a vértanúhalált szenvedett baptisták életét és üldöztetését. Ezekben a könyvekben tragikus életsorsokat ismerhetünk meg. Hitükért és meggyőződésükért bebörtönzést, vagyonelkobzást, tűzhalált, vízbefojtást, lefejezést is vállaló hitelődeink hosszú sorát láthatjuk megörökítve. Lőcse[24], Besztercebánya, Bártfa, Eperjes, Kisszeben, Pozsony, Esztergom, Sárospatak neve szerepel a baptisták működési területeként ebben az időben. Várady Pál esztergomi érsek 1530-ból származó hivatalos levele bizonyítja, hogy „a baptizmus a Dunán átkelve, 1530-ban, már Esztergomban van. Így nem lehet kétség arra nézve, hogy északon Sáros megyétől nyugatra Pozsonyig, onnan Esztergomba, majd a Dunán átkelve hosszú vonalon mehetünk a baptisták nyomain Sárospatakig.” [25]

Folytatás következik…

 

Dr. Mészáros Kálmán

egyháztörténész
a Baptista Teológiai Akadémia
tanszékvezető docense

 

 

[1] Somogyi Imre: A „vértanu-egyház” jelentkezik!, Jubileumi Füzetek 1., Emléklapok, Budapest, 1948, – 6. oldal

[2] Szebeni Olivér: Anabaptisták, A reformáció harmadik ága, Budapest, 1998, – 99 oldal

[3] Kirner A. Bertalan: Fischer András baptista reformátor,  Jubileumi Füzetek – Emléklapok, Budapest, 1948, – 18 oldal

[4] Szebeni Olivér: i. m. – 130. oldal

[5] Somogyi Imre: Vallásszabadság és a baptisták, Magvető, Budapest, – 37. oldal

[6] Zágoni Jenő: Bethlen Gábor és a baptisták, Alvinci kéziratok 1623-1644, Baptista Levéltár, Budapest 2003, – 12. oldal

[7] Somogyi Barnabás: Hitújítók vértanúsága… Baptista Naptár 2000. 91. oldal

[8] Kirner A. Bertalan: Baptista krónika, Budapest, 1935, – 36 oldal

[9] Kirner: i.m. – 36. oldal

[10] Anderson L. Frederick: Dr. Hubmayer Baltazár (1481-1528), Jubileumi Füzetek 1, Emléklapok, Budapest, 1948, – 32. oldal

[11] William R. Estep: Az anabaptisták  története, Budapest, 2004, – 131 oldal

[12] Reinhold Enichinger – Josef F. Enzenberger: Anabaptists, Hutterites and Habans in Austria, Vienna, 2012, – 99. oldal

[13] Katona Imre: Habánok Magyarországon, Gesta Könyvkiadó, Budapest, 2001, – 20. oldal

[14] Zágoni Jenő: i. m. – 12 oldal

[15] R. Eichinger – J. F. Enzenberger: Anabaptists, Hutterites and Habans in Austria, Vienna, 2012, – 108. oldal

[16] Reinhold Eichinger – Josef F. Enzenberger: Taufermuseum Niedersulz, Wien, 2009.

[17] William R. Estep: i. m. – 141 oldal

[18] Szebeni Olivér: Anabaptisták, i. m. – 105. oldal

[19] Kirner A. Bertalan: A nagylévárdi baptisták, Egyháztörténelmi tanulmány, Budapest, 1937,

[20] Szebeni Olivér: Anabaptisták, i. m. – 99. oldal

[21] Bethlen Gábor és a baptisták, i. m.  – 13. oldal

[22] Somogyi Barnabás: i. m. –  91. oldal

[23] Kirner A. Bertalan: Baptista krónika. Budapest, 1935. 44. oldal

[24] Kirner A. Bertalan: i. m. 38. oldal

[25] Kirner A. Bertalan: i. m. 49. oldal

Facebook
Twitter
LinkedIn
WhatsApp