Az idézett mondat Pál apostol szájából hangzik el, amikor Agrippa király kihallgatja. Előtte részleteiben elmondja azt, hogyan közölte vele Jézus Krisztus a mennyei látomásban a damaszkuszi úton, hogy vele és rajta keresztül akarja az embereket igazi életváltozásra, Istenhez térésre vezetni. Ez ugyanis a keresztények legfőbb politikai célja: az emberek megváltozzanak, új emberré váljanak a Szentlélek közreműködésével, mert akkor lesznek képesek arra, hogy Isten szerint működtessék a gazdaságot, a kultúrát, a nevelést, a felzárkóztatást, a gyógyítást (egészségügyet), a sportot, a kereskedelmet, a családot.
Ez a keresztények hozzáállása a politikához, a közösség ügyeihez, a társadalomhoz.
A politizálás a közügyekkel, a mindenkit érintő változásokkal, az emberi közösséget foglalkoztató kérdésekkel való aktív foglalkozás. Keresztény ember számára olyasmi, amiben közösséget vállal, irányt mutat és cselekvően hozzájárul a szükséges változásokhoz. Ezért kész a szíve, és ezért akarja mindenáron meghallani azt, amiben őt Isten célt ismerő és cselekvő emberré kívánja tenni. Ezért képes meghallani, hogy Isten őt szemelte ki egy-egy folyamat élére. Ezért akarja megérteni a témát érintő irányokat és összefüggéseket helyileg és globálisan, ezért akarja tudni, hogy milyen lehetőségek vannak előtérben, és mikre nem gondoltunk eddig. Ezt látjuk a bibliai próféták működésében, ennek mentén választódnak el egymástól az igaz és hamis próféták. Ezért látjuk Jézus életében azt az egyedi megnyilvánulást, hogy nem csatlakozik egyetlen meglevő társadalmi-politikai csoportosuláshoz sem, hanem saját jövőképpel, cselekvési programmal áll elő, amit az Atya Isten adott neki.
Lelkipásztorként biztos, hogy ezt a hozzáállást kell magunkévá tennünk, s egyúttal tartózkodni attól a magatartástól, amely pusztán emberi, e világi alapokról kiindulva akar tenni valamit a változás érdekében.
Eszerint Isten előtt kevésnek bizonyulnak azok, akik bár végiggondolják a helyzetre vonatkozó különböző elemzéseket, a témát érintő emberi és bibliai szabályokat, a változtatás és cselekvés lehetőségeit, végül tesznek ezek alapján valamit, vagy másokat kérnek, hogy tegyék meg azt, amit ők helyesnek gondolnak. De Isten konkrét szándékára és akaratára nem hivatkozhatnak, hiszen nem szólt hozzájuk.
MIT KEZDJÜNK A VILÁG BAJAIVAL?
Világunk és saját országunk nagy változások közben él és még nagyobbak előtt áll. A halmozódó bajok egyre növekszenek, miközben kevés pozitív válasz érkezik a problémákra.
Vannak munkaterületek, ahol a dolgozók a fizetések nem elégséges voltával küzdenek. Vannak gyermekek, akik bántalmazásban nőnek fel. Vannak betegek, akik hosszú várólistán nézik, mikor kerülnek sorra. Vannak online felhasználók, akik nem tudják érvényesíteni személyi jogaikat. Vannak vállalkozók, befektetők, akik a kapcsolatokat kihasználva tetemes vagyonhoz jutnak. Vannak szülők, akik tehetetlenek gyermekük technika által meghatározott viselkedése miatt. Vannak vallási csoportok, amelyek az államnak adósodnak el. Vannak egészségromboló enni- és innivalók, melyek fogyasztását nem tudják nélkülözni a legtöbben. Vannak, akik elhanyagolják saját személyiségük fejlődését, de nem érzékelik ennek hiányát. Vannak, akik szeretnének a hatalomba kerülni, de a szavazók nem látják, hogy az előző bajokat képesek lesznek-e megszüntetni.
Ha ezekre a bajokra csak emberektől, megváltoztatott szabályoktól, eljárásoktól várjuk a társadalom jóra fordulását, akkor hívőségünk nem sokat ér, mert olyanok vagyunk, mint a többi ember.
Balczó András 2008. október 19-én a rákosligeti katolikus templomban tartott előadást. A következőt gondolta akkor a társadalom helyzetéről, a benne élők állapotáról, amit a Rákosligeti Hírhozó novemberi száma így foglalt össze: „a nép nem fordul Istenhez, pedig egyedül csak ő képes a változtatásra. Amíg az ember nem csalatkozik önmagában, áltatja magát, hogy a megoldás kulcsa nála van, addig marad minden a régiben. Pedig Isten semmit sem kér cserébe: sikereket, eredményességet és teljesítményt nem vár tőlünk, egyedül csak a hűséget. Fel kellene ébrednünk, mert nagyon nagy baj lesz, bedarálnak bennünket, ha nem fordulunk Istenhez.”
MIRE TANÍT A BIBLIA?
A Biblia is így állítja elénk Isten állapotot és társadalmat változtató közbelépéseit.
Amikor a zsidóság az egyiptomi fogságban egyre rosszabb helyzetbe kerül, egyre többet szenved, a Biblia így foglalja össze ennek történését: „Izrael fiai pedig sóhajtoztak és kiáltoztak a szolgaság miatt, és a szolgaság miatti segélykiáltásuk feljutott Istenhez. Isten meghallotta panaszkodásukat, és visszaemlékezett Isten a szövetségére, amelyet Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal kötött. Rátekintett Isten Izrael fiaira, és gondja volt rájuk Istennek.” (2Móz 2,23–25)
Nem sokkal később magának Mózesnek mondja ezt el az Úr Isten: „Megláttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam segélykiáltásukat a sanyargatók miatt, mert ismerem fájdalmukat. El is megyek, hogy kimentsem őket Egyiptom kezéből, és elvigyem őket arról a földről egy jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre: a kánaáni, a hettita, az emóri, a perizzi, a hivvi és a jebúszi nép helyére.” (2Mózes 3,7–8)
Rögtön megtudjuk azt is, hogy Isten ezt nem csupán elbeszéli Mózesnek mint információt, hanem azt is közli vele, hogy népének ezt az általa szándékolt jövőjét vele akarja elvégeztetni. Őt választotta erre, akkor is, ha Mózes negyven évvel előbb rosszul, csak emberileg kereste ennek útját.
A történetben nem Mózes kérdezte és kérte Istent, hanem a nép sóhaja és segélykiáltása jutott fel Istenhez. De valakinek lennie kell, aki nem csupán kitartó akar lenni a bajok közötti kérdésével és kérésével, hanem mindenáron meg akarja tudni: vajon Isten mit tervez. A Bibliában természetesen vannak olyanok, akik Mózeshez hasonlóan szintén nem azt keresték, hogy a jelen bajára mit akar az Úr, ő mégis közölte velük: mint Bálámmal a szamár történetében, mint Saullal a damaszkuszi úton.
Voltak persze olyanok is, akik a bajjal kapcsolatosan tényleg Isten válaszára vártak, azt keresték, mint Jeremiás próféta is. Isten őt így szembesíti, hogyan tudhatja meg, amit emberi analizálással, következtetéssel nem lehet: „Kiálts hozzám, és én válaszolok, hatalmas és rejtett dolgokat jelentek ki neked, melyekről még nem tudsz!” (Jeremiás 33,5)
Az ókorban sokan voltak, akik arra hivatkoztak, hogy az Úr küldte őket, hogy szóljanak és tegyenek. A már idézett Jeremiás figyelmeztet, hogy mindig isteni éberséggel szükséges megvizsgálni a prófétáknak tűnőket, ki is küldte őket: „Ne engedjétek, hogy rászedjenek benneteket a próféták… Mert hazugságot prófétálnak nektek az én nevemben. Nem én küldtem őket!” (Jeremiás 29,8–9)
EMBERI VAGY ISTENI MÓDON SZÓLUNK
Sokan szólalnak ma meg, szervezkednek vagy akár tevékenységbe kezdenek azt sugallva, mintha Isten kérte volna őket minderre.
Megszólalásuk vagy cselekvésük önigazolásaként olykor a Bibliából próbálják azt logikusan levezetni, olykor a keresztény évszázadok történetét vagy hősét állítják követendő példának, olykor ideológiai vagy társadalmi elvekre, értékekre hivatkoznak, olykor a már megszólalók vagy cselekvők követésére bátorítanak, de nem Isten velük közölt elmondása, tájékoztatása, kijelentése, felszólítása nyomán beszélnek vagy cselekszenek.
A lelkipásztor is beszélget természetesen közügyekről is a családjával, a barátaival. Diskurál és vitatkozik ezekről a témákról kollégáival és teológustársaival. De ilyenkor mindenki tudja, hogy többnyire ő is csak egy a választ kereső lelkek közül, és nem Isten kijelentésének hordozója, továbbítója.
Ha nyilvános térben megszólal, sőt, cselekszik a lelkipásztor, az emberek úgy értelmezik, hogy a gyülekezete, az egyháza nevében szól és tesz, annak véleményét közli, annak meggyőződése szerint cselekszik.
Ebből ösztönösen arra gondolnak, hogy mindez mutatja, hogyan gondolkodik Isten, mi is az ő akarata. Ennek alapján mondják azt, hogy ők nem hisznek abban az Istenben, aki ilyeneket közöl, ezt várja el képviselőitől, erre buzdít. A lelkipásztornak emiatt mindig tudnia kell, hogy nem szólhat, nem cselekedhet úgy, mintha ő is csak egy másik társadalmi szereplő lenne, mintha nem állandóan, mindenütt és minden témában Isten nevében, az ő felhatalmazásával beszélne és tenne a nyilvánosság előtt. Jobb inkább úgy beszélni, mint ahogy Pál apostol is bizonyos kérdésnél bár nyilatkozott, erkölcsi és életmódbeli véleményt és tanácsot fogalmazott meg, de már előre jelezte: „A többieknek pedig én mondom, nem az Úr…” (1Korinthus 7,12)
A lelkipásztorok kitartó küzdelmét várja a Mindenható épp ezért, hogy kiáltásuk, sóhajuk folytán végül felismerjék az ő gondolatát, szándékát, akaratát az embereket foglalkoztató kérdésekben. Hogy megtudják tőle azt is, hogy nekik mi a tennivalójuk mindebben. Mielőtt ez megtörténne, és mégis megszólal és cselekszik, vagy magát vagy másokat is félrevezet. De amikor végre megtudja, mit vár tőle Isten, nem bír néma és béna maradni: szól és tesz.
Boldog lelkipásztor az, aki elmondhatja, mert megtörtént: „Ezt közölte velem az Úr! Ezért küldött engem az Úr! Ezt akarja velem elvégeztetni az Úr! Ezért szólom és teszem, amit ő mondott nekem!”
ÖSSZEFOGLALÁS
Magamnak így foglaltam össze a lelkipásztori politizálás gondolatait.
Hívőként úgy kell megszólalni fontos kérdésekben, hogy annak hiteles és meghatározó isteni élménye átalakította hozzáállásunkat, gondolkodásmódunkat, s ezt megőrizzük hosszú távon, hogy érzékeljék mások is, mondandónkat Istent közölte velünk.
Lelkipásztorként bármikor és bármit beszélünk vagy teszünk, azt Isten véleményeként, állásfoglalásaként, hozzáállásaként, jellemeként értelmezik az emberek.
Ha mégis szólunk vagy teszünk fontos kérdésben bármit, amit nem Isten bízott ránk, akkor közölnünk kell, hogy ezt mi mondjuk vagy tesszük, és nem az Úr mondta.
Kiegyensúlyozottnak kell lennünk, nehogy csak bibliai, teológiai alapokon maradjunk a végleges szempontunk kialakításánál – mivel a teológiai álláspontok is sokfélék lehetnek –, hanem keressük azt, hogy mi lehet Isten konkrét akarata számunkra az adott helyzetben. Mert Krisztus követőjeként nem lehetünk csak általános bibliai, teológiai elemzők.
Komolyan kell vennünk – mivel Istennek mindenben és mindenről van mondanivalója és tennivalója –, hogy minden igyekezetünkkel, könyörgésünkkel, lelki küzdelmünkkel meg akarjuk tudni, amit ő akar tőlünk és velünk.
A keresztény hívő számára egyetlen kérdés sem csak elvi, hanem döntően és alapvetően személyes, mivel csak az Istennel való kapcsolat ad rá választ.
Háló Gyula
Képek: unsplash.com
