Honnan származik a jó?

Elolvasási idő: 9 perc
Elolvasási idő: 9 perc
A koronavírus-járvány kapcsán sokakban felmerül a kérdés: honnan származik a gonosz, a rossz? Amikor a témát felhoztam egy barátomnak, ő egy számomra meglepő kérdéssel válaszolt: azt miért nem kérdezi senki, hogy honnan származik a jó?

Amikor beszélgetek emberekkel, és kiderül, hogy teológiát tanulok, gyakran elárasztanak olyan kérdésekkel, hogy miért engedi Isten, hogy annyi borzalom történjen. Miért tesznek az emberek olyan sok szörnyűséget Isten nevében? Isten teremtette a gonoszt is? Különben is, a Biblia, különösen az Ószövetség Istene egy haragos, vérszomjas Isten! Sokan vannak, akik ezek miatt a kérdések miatt nem hisznek Istenben, vagy egyenesen haragszanak rá.

Ezek nehéz kérdések, de azt még valóban soha senki nem kérdezte tőlem, hogy honnan származik a jó.

Persze tág és valamennyire szubjektív fogalom, hogy ki mit tart jónak, de vannak olyan alapértékek, amelyekre mindannyian vágyunk: szeretet, öröm, béke, szabadság, egyenlőség, igazságosság – csak néhány példa. Azokat, akik ilyen nemes célokért küzdenek, hősöknek tartjuk, szobrokat emelünk nekik és utcákat nevezünk el róluk. Megállapíthatjuk, hogy az embereknek különös szüksége és igénye is van a jóra. A következőkben szeretném ezt a témát a jelenkori nyugati társadalmi gondolkodás tükrében vizsgálni.

Manapság is sok olyan mozgalom és irányzat van, amelyek eredeti alapértékeik szerint ilyen nemes célokat tűznek (tűztek) zászlajukra: az emancipációért (a férfi-női egyenlőségi jogokért) küzdő feminizmus, a rasszizmus elleni küzdelem, a klímavédelem, a humanizmus, de óvatosan a neomarxizmust, a Black Lives Matter és az LMBTQ+ mozgalmakat is ide sorolhatnám. (Kérem azokat az olvasókat, akik ezt a kijelentést botránkoztatónak érzik, hogy maradjanak velem – tudom, hogy ezeknek az irányzatoknak mára már léteznek egészen radikális, mondhatni militáns formái is, amely sok keresztény szemében botránykő: én sem értek egyet sok mindennel, amit és ahogyan képviselnek. Most azonban az általuk hirdetett alapértékekről szeretnék írni, amelyeket rögtön kifejtek.)

Ami közös ezekben az irányzatokban, az, hogy a felvilágosodás, a klasszikus értelemben vett liberális gondolkodás alapértékeire építenek: „Szabadság, egyenlőség, testvériség!”

Ez volt sok társadalmi változás jelszava már évszázadok óta. Ha megfigyeljük az előbb felsorolt mozgalmakat, amelyeket ma sokan jó céloknak és értékeknek tartanak, láthatjuk, hogy elveik szerint ilyen jellegű célokért küzdenek: egyenjogúság, egyenértékűség, elnyomott kisebbségek felemelése, a gyengék védelme, világbéke, alapvető emberi jogok a szabad élethez. Ezeket az értékeket többnyire jó és kívánatos dolgoknak tartják az emberek vallástól vagy politikai hovatartozástól függetlenül. És abban is általában egyetértünk, hogy aki ezek ellen törekszik, az rossz szándékú – tehát a jó ellentéte.

Általánosan megfigyelhető azonban az, hogy nagy a feszültség az evangéliumi egyházak és a (nem ez a legjobb szó, de most mondjuk így) liberális irányultságú emberek között. Ez is egy nagyon érdekes téma, de nem tárgya jelenlegi cikkemnek. Hadd jegyezzem meg azonban azt, hogy a fentebb említett mozgalmak vezetői, hangadói és követői többnyire nem keresztények. Sőt, sokan közülük az új ateizmus képviselői, és heves ellenzői a kereszténységnek. Hogy ez miért alakult így, erre Philip Yancey Hová tűnt az örömhír? című könyvében keresi a válaszokat: fontos megállapítása, hogy ezek az emberek alapvetően nem feltétlenül hitellenesek, de sokat csalódtak már az egyházban (többek között azért, mert nem kaptak megfelelő válaszokat a bevezetőben is feltett kérdéseikre). Pedig mindkét fél azt állítja önmagáról, hogy jó célokért küzd.

Honnan származik tehát a jó? Honnan származnak azok a dolgok, amelyeket mint emberiség jónak tartunk?

Jellemző vonása ezeknek az újkori mozgalmaknak, hogy a felvilágosodást a sajátjuknak tekintik, mondván, hogy az ember saját magától ébredt rá ezen értékek fontosságára azáltal, hogy hosszú idő után végre kinőtte korábbi hibás gondolkodását (egyesek szerint beleértve a vallást is). Tehát a jóságot az ember éri el. Épp ezért meglepő lehet az a felfedezés, hogy sok olyan alapérték, melyet ezen mozgalmak saját vívmányukként hirdetnek, hirdettek, a több ezer éve íródott Bibliában is már régen megtalálható. Hadd soroljak fel néhány példát a teljesség igénye nélkül:

  • Szociális igazságtalanságok, egyenlőtlenségek: Nehémiás 5,1–13, Hóseás 4,1–19; Galata 3,26–29; Jakab 1,19 – 2,13
  • Rabszolgák: 2Mózes 21,1–11; 3Mózes 25,35–55; Efezus 6,5–9, Filemonhoz írt levél
  • Férfi és nő kapcsolata: 1Mózes 2,18–25, János 8,1–11; Efezus 5,21–31
  • Felebaráti szeretet (emberi jogok): 2Mózes 20,1–17; Máté 7,12; János 13,34
  • Szabadság (igazságos állam): 5Mózes 5,14–20; Példabeszédek 16,10–15; Prédikátor 10,16–17
  • Idegenek: 2Mózes 22,20–22; Lukács 10,25–37; Apostolok cselekedetei 10,1–48
  • Környezetvédelem: 1Mózes 2,15; 3Mózes 25,1–7; Róma 1,19–20

De említhetném a múlt keresztény nagyjait, akik bátor hitvallásukkal lefektették a mai nyugati társadalmi körülmények alapjait: John Newton, William Wilberforce, Martin Luther King Jr. és még sokan mások. Mégis úgy érzékelem, hogy mostanában az egyház ezeknek az új mozgalmaknak elsősorban a veszélyeit, hibáit, bűneit sorolja – vagy épp ezek miatt határolódik el az ilyen emberektől. Ez visszafelé is igaz. Minél nagyobb az elhatárolódás, annál nagyobb teret nyernek az előítéletek – ami miatt még nehezebb lesz a két fél között a kommunikáció. Azt gondolom, hogy ennek a hatásait erőteljesen érezzük manapság.

Az egyház azt tapasztalja, hogy az emberek nem nyitottak Isten felé – a másik oldal pedig azt gondolja, hogy aki hívő, az bigott, szűk látókörű, visszamaradott ember lehet, aki csak hátráltatja a világot a fejlődésben, de legalábbis tartsa meg magának a hitét.

A világnézeti különbségek persze megkerülhetetlenek. Az Istent figyelmen kívül hagyó mozgalmak legnagyobb hibájának azt tartom, hogy kívánatosan csomagolt hamis célok felé vezetnek embereket.

Erre a filozófiára ugyanis jellemző az az utópisztikus gondolkodás, mely szerint az ember mindent képes lesz maga helyreállítani, ez csak idő és tudományos fejlettség kérdése. Az ember majd kinövi a jelenkori hibáit is, ahogyan a felvilágosodáskor is gondolták. Saját erőből fog jó társadalmat építeni. Csakhogy a történelmi példák azt mutatják, hogy ez nem így működik. Ki tudja, hány százezer, akár millió ember halt bele abba, hogy ilyen utópisztikus álmokra hivatkozva alapítottak államokat, amely hatalommal aztán rendre visszaéltek a jónak tartott emberek. Éppen ezért: mert emberek. Úgy tűnik, az nem egy adott, törvényszerű dolog, hogy az ember hajlandó jó célokért küzdeni. Az egyház múltban elkövetett hibáit is kár lenne tagadni. A keresztények sem tudják mindig következetesen képviselni az értékeiket, nagy károkat okozva másoknak – teszik ezt az emberségükből fakadóan! Mégis, európai kultúránknak a keresztény tanításban való mély meggyökereződése adja meg a lehetőséget arra, hogy ilyen társadalmi értékrendünk lehessen, amiben most élünk. Tehát azok, akik a keresztény gyökerekre alapozva megtartanak bizonyos értékeket, de bizonyos hibákat észlelve el akarják vetni a kereszténységet, kiöntik a gyermeket a fürdővízzel együtt.

Hogyha nem vagyunk hajlandóak elismerni az ember bűnös természetét és megváltásra szorultságát, akkor mindig ugyanazokba a hibákba fogunk beleesni: csak fejlettebb eszközökkel és több áldozatot követelve. Az általunk hirdetett „jó célok” előbb-utóbb ellenünk fordulnak majd.

Az ember nem tud egy olyan univerzumot irányítani, amelynek nem ő az ura. Nem tud jóvá tenni egy olyan világot, amelyben nem ő a jó forrása. Csak vágyódik a jó után – amelyet, mint a Szentírásból kiderül, az egyedül jó Istennél találhat meg. Ez a felismerés kényszeríthet bennünket Krisztus keresztjéhez, ahol a jó legfőbb helyreállítása történik egy bűnös világban. Ugyanis az a kereszt azé az Úré volt, aki maga a világmindenség Ura és a jó egyetlen forrása.

Ahhoz, hogy ezt embertársaink is megérthessék, nekünk, akik hiszünk ebben a jó Istenben és az ő helyreállító keresztjében, meg kell mutatnunk, hogy dolgozik bennünk az a jó, amelyet állításunk szerint Isten belénk helyezett, helyreállított és táplál bennünk. Ez azt jelenti, hogy ha olyasvalakivel találkozunk, akivel nem értünk egyet: nem lehet gyűlölet, megvetés, teljes elzárkózás vagy szitkozódás a válaszunk. Urunk – aki maga adott példát arról, hogyan kell viszonyulni a gyűlölőinkhez – arra hív bennünket, hogy a Teremtőnk féltő szeretetével lássuk teremtménytársunkat, akinek ugyanúgy megvannak a maga hibái, kérdései és Isten jóságára való utaltsága, mint nekünk. A jót Isten adja, és arra hív bennünket, hogy a megtérés által megváltozott életünkkel ezt a jót közvetítsük minden ember számára. Váljunk tehát így mi magunk a jónak forrásaivá!

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp