Mert a törzsi keretek és a vezetők adták a túlélés garanciáját az emberek számára. Ilyen értelemben a vezetők a törzs tagjaiért felelősséget vállaltak még akkor is, ha olykor a törzs kitettsége hatalmas veszéllyel fenyegette őket is.
A világ legtöbb országában hiába váltotta fel a törzsi kultúrát bármilyen más társadalmi berendezkedés, az ember evolúciós, szociálpszichológiai vagy teremtettségéből fakadó közösségi meghatározottsága (témánk szempontjából most lényegtelen, melyik értelmezést követjük) ugyanaz maradt. Csak ma politikusnak, influenszernek, marketingesnek, tanácsadónak mondjuk őket. De az ember továbbra is igényli, hogy valaki vezesse, valaki megmondja neki az igazat, a biztos véleményt, a követendőt, amire alapozhatja felfogását és cselekvését.
A demokráciák elég nagy határok között meg is engedik, hogy a felfogások és vélemények széles skálájából válogatva legyenek továbbra is követők az emberek, ha a gazdasági berendezkedést és az azt támogató politikai irányvonalat nem veszélyeztetik.
Mivel korunk kulturális terében szükségét érezzük még ma is, hogy gondolkodásmódunkat, céljainkat és tetteinket meghatározó emberek véleményére alapozzuk, ezekben őket kövessük, nagy lehetőségek nyílnak a véleményvezérek számára. Csakhogy a mai véleményvezérek (a törzsi vezetők kései utódai) legtöbbje semmi felelősséget nem vállal értünk, ha követjük őket felfogásukban, életmódjukban, erkölcsükben.
Vagyis azzal az evolúciós disszonanciával találkozunk (ha ez evolúciós folyamat), hogy amíg zsigerileg megmaradt bennünk a vezetőre áhítozás ősi ösztöne, addig szinte teljesen kikopott az a vezérségre való törekvés, amelynek fő vágya a közösség minden tagjáért felelősséget vállalni, mindegyikről emberi módon gondoskodni.
Ezért félrevezetőnek gondolom a véleményvezér meghatározást, hiszen viselői „vezérként” szinte semmilyen felelősséget nem vállalnak azokért a kockázatokért, melyeket követőik viselnek azáltal, hogy azonosulnak velük.
Bár a demokratikus berendezkedés ad bizonyos védelmi garanciát minden polgárának (ezt sem a véleményvezérek biztosítják), de kultúránkban mindenkinek szembesülnie kell azzal, hogy saját életét (felfogását, életmódját, világlátását, véleményeit, pártszimpátiáját, hitét stb.) egyedül ő dönti el, önmagának és szűk övéinek tartozik felelősséggel, amely felelősséget ma senki nem fogja átvállalni tőle.
Vannak, akik ennek valóságát már régebben is megragadták. Ezért írta vallomás-tanácsként József Attila már lassan kilencven éve: „Az én vezérem bensőmből vezérel!”
Jézus már kétezer évvel ezelőtt is figyelmeztetett a vezérség negatív változásaira:
„Hagyjátok őket, világtalanok vak vezetői ők! Ha pedig vak vezet világtalant, mind a ketten gödörbe esnek.”
HAJRÁ, ÖNÁLLÓ GONDOLKODÁS!!! ISTEN IS ÚGY GONDOLKODIK!!!
