Út a Kálváriára – „Keressétek az Urat, amíg megtalálható!”[1]

Elolvasási idő: 20 perc
Elolvasási idő: 20 perc
Idősebb Pieter Bruegel (eredetileg Brueghel) – vagy ahogy kortársai nevezték: „vicces Péter”, máskor „paraszt Péter”[2] – Út a Kálváriára című festményén csak megbecsülni lehet az alakok számát.

Elszánt kutatók közel ötszáz embert számoltak össze rajta. Bruegel nem háttérként festette meg ezt a tömeget, minden egyes alaknak karaktere, története van. Valahonnan jön, és valahová megy az „Úton”. A főszereplőn kívül láthatóak még parasztok, kereskedők, mezőgazdasági és városi munkások, papok, katonák, kézművesek, koldusok és cigányok, akik mind korabeli flamand öltözetben vannak. Ott van a sokaságban Jézus Krisztus is, aki – bár főszereplője az eseményeknek – szinte észrevehetetlen. Keresnünk kell! Alighanem ez volt Bruegel célja is a festménnyel.

1. ábra Idősebb Pieter Bruegel: Út a Kálváriára (1564), olaj, fa, Kunsthistorisches Museum, Bécs

Ha olyan szerencsénk van, hogy eredetiben láthatjuk a festményt, a hangulata rögtön magával ragad. Az Út a Kálváriára az egyik legnagyobb festmény, amit Bruegel alkotott. Valószínűleg pártfogója, Niclaes Jonghelinc bankár rendelte meg, aki számos más művét is támogatta, mint például a Vadászok a hóban vagy a Bábel tornya. A festmény emberek sokaságát ábrázolja, egy inkább Észak-Európára, mint az ókori Keletre emlékeztető környezetben. Nem ez az egyetlen látszólagos anakronizmus. Jan van Eyck óta szokás, hogy a Kálváriára tartó körmenetet kortárs öltözetű figurák sokaságával ábrázolják egy európai tájon. De Bruegel verziója igazán kivételes, mert a nyilvánvalóan közelről átélt és megfigyelt kortárs eseményeket képes meggyőzően bemutatni.

Mintha egy fotóriporter álma teljesedne be a festményen, aki egyetlen kattintással legalább száz különböző jelenetet tud rögzíteni a kamerájával.

Mielőtt azonban ebben a csodában elmerülnénk, nézzük meg a festmény elkészülésének körülményeit! Sokkal közelebb kerülünk egy középkori mestermű megértéséhez, ha látjuk a történelmi összefüggéseket, a vallás, a kultúra és más, az adott korra jellemző körülményeket, amelyek befolyásolták a művész érzéseit, gondolatvilágát. Bruegel vélhetően Bredában született 1525-ben, és Brüsszelben halt meg 1569. szeptember 9-én. A neves flamand festőcsalád legjelentősebb tagja, egyben a 16. század legnagyszerűbb flamand festője. A festmény készítésekor mindössze 39 éves, tehetségével, stílusával – elsősorban rajzaival – lenyűgözi környezetét.

A korszak könnyebb azonosításában segít néhány történelmi esemény. A mű készítésének évében (1564) hal meg Michelangelo Buonarroti olasz szobrász, festő, építész, és Kálvin János francia származású svájci reformátor, keresztény tudós. Ebben az évben születik Galileo Galilei olasz természettudós és William Shakespeare angol drámaíró, költő, színész.

Magyarország a török hódoltság idejét éli.

A tordai országgyűlés[3] vallásszabadságról hozott törvénye a római katolikus mellett a református vallásnak is azonos jogokat biztosít.

Flandriában ebben az időszakban spanyol önkényuralom van. II. Fülöp spanyol király Habsburg Margit pármai hercegnét nevezi ki Németalföld kormányzójává. Bár Margit rendhagyó módon ellenzi a spanyol inkvizíció kegyetlen gyakorlatát és II. Fülöp despotizmusra való törekvését, mindezek a kulisszák mögött zajlanak. Mindeközben a protestáns hitet valló flamand nép folyamatos rettegésben, kiszolgáltatottságban és félelemben él.

Az inkvizíció sorra szedi áldozatait a vallási intolerancia miatt.

Bruegel és pártfogója, Jonghelinc a festmény megalkotásával szokatlan módját választják az ellenállásnak. Kísérletet tesznek arra, hogy leleplezzék: a saját hazájukban nincstelenné, kiszolgáltatottá vált, megalázott nép hogyan válik közömbössé a lényeg iránt. Ha közvetlenül nem is ezért a protestáló képért, de Bruegelnek később tanácsosabb volt elhagynia Antwerpent, és Brüsszelbe költözött.

A festmény mérete, a rajta látható embertömeg, valamint az ábrázolt események sokfélesége miatt könnyű eltévedni és elveszíteni a fonalat, hogy mi is történik valójában. Éppen ezért részletekben fogjuk megnézni és kibontani a tartalmat.

Megfigyelhetjük, hogy a festmény narratívája balról jobbra bontakozik ki. A legtöbb alak mozgása balról jobbfelé mutat, a bal felső sarokban lévő várostól – ami inkább Antwerpenre vagy más flamand városra emlékeztet, mint Jeruzsálemre – egészen a jobb felső sarokban látható kivégzőhelyig (Golgota).

2. ábra Idősebb Pieter Bruegel: Út a Kálváriára (bal felső sarok, Jeruzsálem vagy Antwerpen, részlet)

A város felett még ragyog az alkonyi nap, világoskék az ég, a környező lombok erőteljesek és zöldek. Számos tócsa és a saras föld arról árulkodik, hogy nemrég esett az eső. Az előtérben gyerekek játszanak kihasználva a tócsák adta lehetőséget. Az árnyékokból ítélve inkább késő délután van, mint reggel. Ez közelebb is áll a bibliai elbeszéléshez, hiszen a farizeusoknak fontos volt, hogy az ünnep beállta előtt megtörténjen a kivégzés, és meghaljon Jézus. A fekete köpenyükbe burkolódzó, sietős léptű emberek látványa nyugtalanító. Ők a kivégzésre készülnek, jól akarnak szórakozni, sietniük kell, ha jó helyről szeretnék nézni embertársaik agóniáját, ami sokáig is eltarthat, lehűlhet a levegő. Jó, ha a köpenyüket is magukkal viszik. Micsoda előrelátás! Mégis idilli ez a részlet, mert tele van mozgással, lüktetéssel és üde színekkel.

3. ábra Idősebb Pieter Bruegel: Út a Kálváriára (jobb felső sarok, Golgota, részlet)

A jobb felső sarok látványa pont az ellenkezője az előbbi részletnek. Az ég beborult, sötétté vált, vészjósló. Ahogy előbb láttuk az élettel teli flórát, a zöldellő fákat, ezen az oldalon túlnyomórészt a halál uralkodik. Az életből a halálba való átmenetet aligha lehetne kifejezőbbé tenni. Kopár dombtető, előtérben egy kivégzésre használt, póznára rögzített szekérkerék foszló ruha- és emberi maradványokkal és egy dögevő varjúval. A halál fája ez. Az embertömeg közben egy nagy körben gyülekezik. Gyerekek, kutyák és lovak vannak szétszóródva a tömegben. A két lator keresztje már a helyén van. Krisztus keresztjének valaki gödröt ás. Az elítélt hátán jut el a kivégzőhelyig. Egy vörös köpenyes katona visszatartja a tömeget. Némelyikük alig várja, hogy meglássa és kigúnyolja a főszereplőt, a legtöbbjük valamivel elüti az időt addig, amíg a kivégzés kezdetét nem veszi. Egy letűnt kor szemlélői vagyunk, amelyben a köznép élete túl nehéz és gyakran túl rövid volt. Abban az időben a gonosztevők rituális szenvedése és halála a szórakozás népszerű formája volt, ami leginkább egy népünnepélyhez vagy karneválhoz hasonlított.

4. ábra Idősebb Pieter Bruegel: Út a Kálváriára (a másik kivégzőhely, részlet)

Azt hiszem, ez a részlet árulja el leginkább Bruegel eredeti szándékát. Ez a rész nem azonosítható egyetlen bibliai jelenettel sem. Ezen a részleten a 16. századi németalföldi megtorlások kellékei láthatók, az akasztófa és a kerékbetörés rettegett eszközei. Az ég itt a legsötétebb, a táj itt a legembertelenebb (néptelenebb). A póznákon alig kivehető, furcsa tárgyak vannak, talán dudák, amelyek a flamand nép lelkét jelképezik. Bruegel szerint nincs remény, mert a nép nem a jövőjéről, csak a jelenéről hajlandó gondolkodni. Még akkor is így van, ha a festmény látszólag vallási köntösbe van öltöztetve, és Krisztus kálváriája a téma.

5. ábra Idősebb Pieter Bruegel: Út a Kálváriára (a vörösköpenyes katonák, részlet)

Aki már látott római katonákat ábrázolva, rögtön felteszi a kérdést Bruegelnek: Kik ezek? Mert az biztos, hogy nem római katonák. Valóban, ezek az alakok a római katonák spanyol változatai, akik a megszállás alatt a kivégzések lebonyolításáért voltak felelősek. A spanyol uralom erőskezű volt, és kíméletlen üldözést folytatott a más vallásúak ellen. Bruegel sokatmondóan ábrázolja a rendre felügyelő katonákat. Ők a gyűlölt piroskabátosok (roode rocx) voltak, a spanyol király szolgálatában álló, vallon származású lovas zsoldosok. Ezek a piros kabátok egyfajta kompozíciós jelleget is mutatnak. A festmény egész felületén elszórva megtalálhatóak egészen a Golgota hegyéig, érzékeltetve jelenlétüket az élet minden szegmensében.

6. ábra Idősebb Pieter Bruegel: Út a Kálváriára (a latrokat szállító szekér, részlet)

A bibliai beszámolók szerint Jézust két latorral (gonosztevővel) feszítették keresztre. Nekik nem rótták további büntetésül, hogy a keresztet saját maguknak kell vinniük a kivégzőhelyre. Ezt a megalázó „mellékbüntetést” csakis Jézusra szabták ki. A két lator a szekéren ül, szemmel láthatóan rémülten, egy domonkos rendi és egy ferences szerzetes kíséretében. Az elöl ülő, hamuszürke arcú lator üres tekintettel néz az ég felé, a másik csüggedten és kábultan ül. Megkötött kezében egy feszületet tart, ami megint csak furcsa anakronizmus, hiszen Jézust még keresztre sem feszítették, viszont a jelenet emlékezetünkbe idézi, hogy a kereszt nemcsak a fájdalmas halál és szenvedés szimbóluma (kivégzőeszköz), hanem a vigasztalás erőteljes eszköze is.

A gonosztevőket szállító szekér – kerekeiről csöpögő sárral – egy kis patakon (folyókán) kel át. Ami valószínűleg az élők és holtak birodalmát elválasztó határfolyó, a Sztüx allegóriája. A Habsburg–spanyol utalás itt a legerőteljesebb, hiszen a gonosztevők előtt lovagló lovas világos rózsaszín zászlót hord. A Habsburg kétfejű sas aranyszállal hímzett halvány körvonalai éppen csak kivehetők. Itt fontos megjegyezni, hogy ez a kép nem múzeumban kezdte pályafutását, hanem egy magánember házában. Ha közszemlére lett volna kitéve abban az időben, felért volna egy lázadással, aminek súlyos következményei lettek volna a művészre és a megrendelőre egyaránt.

7. ábra Idősebb Pieter Bruegel: Út a Kálváriára (a vándorkereskedő, részlet)

A kép középső alsó részében, nekünk háttal egy házaló kereskedő ül a hátán áruval megrakott kosárral, kezében bottal, egy tollas sapkával a fején. Mintha nem illene a képbe. Kissé kívülállónak tűnik a többi résztvevőtől. Feltételezések szerint ez az alak azon vándorkereskedők egyike, akik kenyeret árusítottak városról városra járva, és ezt kihasználva tiltott anabaptista írásokat terjesztettek, amelyeket a kosaraik aljában tartottak. Azt is felvetették, hogy a jobb alsó sarokban, a legszélen, a kínzókerék lábánál (lásd teljes kép) egy szigorú arcú anabaptista prédikátor (fekete ruhában), valamint egy semleges külsejű alak világos kabátban és barna sapkában figyeli az eseményeket (talán Bruegel önarcképe?).

8. ábra Idősebb Pieter Bruegel: Út a Kálváriára (a sziklán álló malom, részlet)

Jól látom őt a sziklacsúcsról, szemlélem a halmokról.” (4Mózes 23,9) Isten üzenetét Bálám mondja így Báláknak. A hegy a bibliai hagyományban Isten lakhelye, trónusa, valamint a teofániának, Isten önfeltárulkozásának és a vele való találkozásnak a színhelye (Noé-Ararát, Mózes-Hóreb, Mózes-Sínai, Jézus – Olajfák hegye, Jézus-Golgota). Mikeás és Ézsaiás próféta írásaiban Isten lakhelye, a templom azonosul a heggyel. Flandria nem a kiugró szikláiról, magas hegyeiről nevezetes, legmagasabb pontja az Ardennekben, a Signal de Botrange (694 m), a tetejére építettek egy 6 méter magas kilátót, így 700 méter a legmagasabb helye a mai Belgiumnak. Az állandóság, a megközelíthetetlenség, az istenség szimbóluma, a világmindenség központja, axis mundi (világtengely).

Bruegel sziklája a szélmalommal fontos szerepet játszik azáltal, hogy tengelyként működik, amely körül az összes szereplő lassan körbefordul, leképezve a szélmalom vitorláinak működését.[4] Több elmélet is napvilágot látott, amelyek mélyebb jelentéstartalmat feltételeznek. Talán azért van ott a malom, mert az Flandria ikonikus emblémája, amely a spanyol rezsim ellenére is fennáll. Talán vallásos tartalmat rejt. A szikla egy katedrális tornyára emlékeztet, amelyet a szélmalom vitorlái mintegy keresztet alkotva koronáznak meg. Ezen értelmezés szerint a malom sziklára épült, akárcsak maga az egyház intézménye.

9. ábra Idősebb Pieter Bruegel: Út a Kálváriára (Mária, János és a galileai asszonyok, részlet)

Külön hangsúlyt kap két motívum, amelyeket ha képzeletben összekötünk, egy láthatatlan kereszt vízszintes gerendáját kapjuk meg. Az egyik az előbbiekben tárgyalt szikla tetején felfedezhető malom. A másik a kép előterében elhelyezkedő siratók csoportja.

A csoport – meglepő módon – figyelmünket Jézus szemünk előtt lejátszódó passiójára irányítja. Mindezt úgy éri el Bruegel, hogy az alakok oda sem néznek a jelenetre, mégis azt vesszük észre, hogy egyedül csak ők és szűkebb környezetük éli meg valóságosan a pillanat drámáját. A különálló kis gyülekezet[5] egészen más, mint a többiek, sokkal rusztikusabbak az alakjai. A csoport drága, eszményített ruhákban van egy korábbi kor reprezentálására. János apostol előzékenyen előrehajolva a hamuszürke arcú Máriát támogatja, míg két másik asszony – köztük a pompásan öltözött Mária Magdolna a bal oldalon – letérdelnek, sírnak és imádkoznak. Mintha a jelenet egy „kép a képben” lenne, mintha más stílusban készült volna. Bruegel azon szándéka lehet emögött, hogy a csoportot megkülönböztesse az átlagembertől.

10. ábra Idősebb Pieter Bruegel: Út a Kálváriára (cirénei Simon, részlet)

Egyre közelebb érünk a lényeghez:

„Amikor elvezették őt, megragadtak egy bizonyos cirénei Simont, aki a mezőről jött, és rátették a keresztet, hogy vigye Jézus után. Követte őt a nép és az asszonyok nagy sokasága, akik jajgattak, és siratták őt. Jézus pedig feléjük fordulva ezt mondta nekik: Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok, mert íme, jönnek majd napok, amikor ezt mondják: Boldogok a meddők, az anyaméhek, amelyek nem szültek, és az emlők, amelyek nem szoptattak! Akkor majd kiáltani kezdik a hegyeknek: Essetek ránk! – és a halmoknak: Borítsatok el minket! Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik a szárazzal?” (Lukács 23,26–31)

Bruegel észrevétele elképesztő. Isten Fiát éppen a vesztőhely felé kíséri a sokadalom, amikor egy hétköznapi skandallum teljesen elvonja a figyelmüket. A tömegből két pribék erőszakkal ki akarja emelni Simont, a Cirénéből származó földművest.[6] Bátor felesége ezt nem hagyja annyiban. Olyannyira nem, hogy a piros-fehér csíkos harisnyanadrágos katonának fegyverrel kell jobb belátásra bírnia. A dulakodás közben az asszony[7] leejtette a tejeskancsóját, férje pedig a megkötözött bárányt.[8] A tömeg nézi a jelenetet, arckifejezésük az egykedvűtől a rettegőig terjed. Ez a jelenet nincs benne a Bibliában. Az asszony bátorságának és a tömeg közönyének ily módon történő ábrázolása az adott kor súlyos társadalomkritikája. De közben arra is felhívja a figyelmet a művész, hogy az ember nem változott az idők során. Jobban leköti egy jó kis botrány, mint a saját üdvösségének kérdése.

Az előbb említett láthatatlan kereszt függőleges gerendájának kiindulási pontja ez a jelenet, csúcspontja pedig a Golgota a jobb felső sarokban. Metszéspontjuk a keresztet hordó Jézus Krisztus alakja (lásd teljes kép).

11. ábra Idősebb Pieter Bruegel: Út a Kálváriára (Jézus, részlet)

Jézus bár a festmény kellős közepén jelenik meg, feltűnően nehéz felfedezni. Bruegel a szokásos attribútumok közül csak keveset használ – nincs glória, csak a gúnyos töviskorona, nincs semmilyen spirituális emelkedettség, semmi utalás arra, hogy a keresztet hordozó alak Isten Fia. Egy egyszerű kék ​​köpeny a ruhája, ami talán az egyetlen utalás a mennyei kötelékre. Kábultan és kimerülten zuhan a földre, nem bírva a nehéz keresztet. Körülötte zűrzavar uralkodik, a hóhérok egy része rángatja a keresztet, sután próbálja siettetni a kivégzést, és olyan is van, aki hitvány módon még nehezebbé teszi a kereszthordozást azzal, hogy a lábával lenyomja azt. Egy furán öltözött kis emberke ívelt kürtöt fújva gúnyosan hirdeti a „állítólagos” Messiást. Figyelemre méltó, hogy Krisztust kevesen nézik, ha nézik, akkor is a szenvedés iránti kíváncsiság hajtja őket, nem az együttérzés.

Bruegel zseniálisan irányítja a képet szemlélő gondolatait. Interaktívvá teszi a nézőt, bevonja az értelmezésbe, nem engedi továbbmenni, míg valamilyen tanulságot le nem szűr önmagára, a társadalomra vagy éppen a kereszténységre vonatkozóan.

A festmény több mint 450 éve készült, de még ma is meglep időszerűségével, ahogy leleplezi az emberi természetet. Bruegel rávesz arra, hogy keressük Krisztust, keressük az Urat. Nemcsak a festményén, hanem elsősorban a saját környezetünkben. Annyi minden elvonta a figyelmünket az utóbbi időben, klímaváltozás, járvány, háború, gazdasági válság, infláció. Az ember fel sem ocsúdik az egyikből, és máris jön a következő krízis. Nem lehet elégszer hangsúlyozni: „Keressétek az Urat, amíg megtalálható!”, vagy (és ezt már én teszem hozzá) legalább engedjétek, hogy ő keressen titeket!

Áldott húsvétot!

Epilógus

11. ábra Idősebb Pieter Bruegel: Út a Kálváriára (eredeti kiállítóhelyén, Kunsthistorisches Museum)

Bruegel fennmaradt negyven festményéből a bécsi múzeum tizenkettőnek ad otthont. A budapesti Szépművészeti Múzeum birtokában is van egy jelentős mű a mestertől, ez a Keresztelő Szent János prédikációja[9] címet viseli.

Lech Majewski[10] Malom és kereszt című, 2011-ben készült filmjében megkísérelte Bruegel világát dekódolni számunkra a festményről készült regény – Michael Francis Gibson Malom és kereszt c. alkotása – alapján. A film olyan részletekre hívja fel a figyelmet a festményen, amelyek lehetővé teszik a néző számára, hogy még inkább elmélyülhessen Bruegel csodálatos világában.[11]

 

A cikk megírásában segítségemre volt Philip McCouat írása, az illusztrációban pedig a Kunsthistorisches Museum képanyaga.

 

[1] A címben szereplő idézet: Ézsaiás 55,6.

[2] „A természet csodálatosan emberére talált – aki művészetében mindig hű maradt hozzá –, amikor egy ismeretlen kis brabanti faluban a parasztok közül kiválasztott egyet, és felébresztette benne a festészet iránti vonzalmat, hogy ecsettel örökítse meg a paraszti életet – választása nemzetünk nagy büszkeségére, a szellemes és humoros Pieter Bruegelre esett.” (Carel van Mander, 1604)

[3] Az 1564-ben tartott országgyűlés mondta ki a Luther és Kálvin tanait követő két felekezet teljes egyenjogúságát, ezzel a helvét-svájci református vallást ismerték el hivatalosan.

[4] Gondolhatunk az ismert magyar szólásra is: „Isten malmai lassan őrölnek.”

[5] A gyülekezet szót nem véletlenül használom, a Krisztus-hívők legelső gyülekezetét láthatjuk.

[6] A tömegből egy sárga inges alak készségesen segít a katonáknak. Örül, hogy nem őt szúrták ki maguknak.

[7] Szintén anakronizmusnak hat az asszony oldalán csüngő rózsafüzér.

[8] Nagyon erőteljes mártíromságszimbólum (Agnus Dei, azaz Isten Báránya, az áldozati bárány).

[9] Szépművészeti Múzeum, első emelet, Európai művészet 1250–1600, XXII. terem.

[10] Lech Majewski lengyel film- és színházi rendező, író, költő és festő.

[11] „Az volt a vízióm, hogy összegyűjtöm a festményen szereplő mozdulatlan embertömeget, majd a kamerával lassan beevezek a tömegbe, megnézem az arcukat, kihallgatom a gondolataikat.” (Lech Majewski)

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp