Egyszer régen a Nyugati-tenger egyik csodálatos szigetén létezett egy kelta királyság. Az uralkodójukat Fergusnak hívták, de mivel neki és az alattvalói zömének vörös volt a haja, mindenki csak úgy nevezte, hogy Veres király. Három világszép lánya született, s ahogy cseperedtek, egyre jobban rettegett attól, hogy egy nap eljönnek értük a gonosz tengeri rablók, s elragadják őket. Félelmeiben azonban nem Istent kereste, hanem elkezdett bízni a saját erejében. Egy nap, amikor a kikötőt járta, és büszkén végigmérte a három evezős vitorlás bárkáját, úgy gondolta, hogy rájött a megoldásra, és megtalálta annak a módját, hogyan védje meg legdrágább kincseit. Parancsot adott hát egy minden eddiginél hatalmasabb, új hajóhad építésére. Országában ezért egész álló nap mást sem lehetett hallani, mint a favágók fejszéinek csattogását, a fűrészmalmok zakatolását, no meg a hajóácsok kalapácsainak a csattogását. A törvények szerint minden egyes kivágott fa után két csemetét kellett volna ültetni, de mivel erre nem volt idő, ezért a király ezt megtiltotta, így az erdészeknek is fát kellett vágniuk. Évek teltek el, s a korábbi három helyett immár negyven hajóból álló flotta horgonyzott a parton. Mindennek azonban ára volt. Az erdők egyre jobban zsugorodtak, a kedves mókusok, őzikék, szarvasok és a csodálatos hangú erdei madarak lassanként eltünedeztek. A nyarak egyre forróbbak és tikkasztóbbak lettek, fák hiányában árnyékból is kevesebb volt. A kopasz hegyoldalakról lezúduló patakok azonban egyre többször okoztak áradást, tönkretéve több tanyát, falvat és a szántóföldet is.
A kancellár, az udvari pap, a királyné, de még a hercegnők is könyörögtek Veresnek, hogy ne hagyja, hogy a félelmei irányítsák, elégedjen meg a meglévő hajóival, ne akarjon újabbakat építeni, hiszen úgy sincs az összesre elég legénysége és harcosa.
A nép pedig belefáradt a munkába s abba, hogy egyre kevesebb idejük maradt a saját földjük és a királyi birtokok megművelésére, a családjukról nem is beszélve.
Az uralkodó azonban hajthatatlan maradt, ráadásul túl lassúnak találta az építés ütemét, ezért követeket küldött távoli országokba, s messze földről híres hajóépítők százait csábította a szigetre.
Mivel sokan voltak, sokat ettek, s hogy legyen mit az asztalukra tenni, – mivel vadászni már nem volt mit – a vitéz lovagokat kiküldte halászni. Az erdei állatok után hamarosan a halak is eltűntek a part menti tengerből, ezért egyre beljebb és beljebb kellett hajózniuk a viharos és veszélyes óceánon, ha fogni akartak valamit. A harcosok méltatlannak találták az új feladatukat, s alig várták, hogy megfelelő alkalmuk legyen Veres megleckéztetésére.
Élt akkoriban a szigeten egy nagyon lusta, ugyanakkor végtelenül gonosz ember, akinek Ossian volt a neve. Ez a férfi, amíg mások keményen dolgoztak, hogy megkeressék a napi betevőt, zöld zászlókat készített, összegyűjtötte a hozzá hasonló naplopókat, és hatalmat ígért nekik. Közölte velük a mestertervét, mindegyikőjüknek adott egy lobogót, s a következő üzenettel küldte el őket a munkásokhoz:
– A király nem fizet meg benneteket eléggé, pedig neki hatalmas vagyona van!
– Addig nem nyugszik, míg ki nem vágatja az utolsó fát is a szigetünkön!
– Meglátjátok, a következő évben még nagyobb áradások fognak pusztítani!
– Az uralkodó elűzte a vadakat, és kihalászta az utolsó halat is a tengerből, éhen fogunk pusztulni!
A hitvány emberek addig-addig csepegtették a mérget testvéreik fülébe, míg azok végül el nem hitték az egészet. Egy napon a favágók abbahagyták a favágást, a fűrészmalmok nem zakatoltak tovább, a hajóépítő műhelyek kiürültek, a csónakok és a halászbárkák pedig nem futottak ki a nyílt tengerre. A dolgozók felfegyverkeztek és a lovagokkal együtt a palota elé vonultak, s ordibálva követelték Veres király megbüntetését. Az uralkodó amikor az erkélyéről végignézett a zöld zászlókat lengető, elkeseredett és becsapott embereken, belátta, hogy tévedett, s megígérte, hogy jóvá teszi a hibáit.
Azonnal elrendelte a favágás abbahagyását és az erdőtelepítés megkezdését, remélve, hogy a munkások hazamennek, s már másnap hozzákezdenek új feladatukhoz. Ám azok nem mozdultak egy tapodtat sem, hiszen újdonsült vezérük, Ossian nem engedte őket. Akkor a király megígérte, hogy a maradék pénzén más szigetekről élelmet fog vásárolni, hogy ha bekövetkezne, amitől rettegnek, ne éhezzenek. A gonosz lázítónak azonban ez sem volt elég, és támadást vezényelt a palota ellen.
Mivel a lovagjai is ellene fordultak, szegény király csak a tíz hűséges testőrére számíthatott, akik egészen addig feltartóztatták a banditákat, amíg ő egy titkos alagúton ki nem vezette a családját a várból.
Meg sem állt velük a tengerpartig, ahol beszálltak egy ütött-kopott, ósdi kis vitorlás csónakba, és észak felé hajóztak. A lázadók észrevették ugyan a menekülésüket, de senki sem bajlódott az üldözésükkel, a palota kifosztása ugyanis nagyobb mulatságnak ígérkezett. Ossian elfoglalta a trónt, mindenki boldog volt, ám a szigetre nem a természet helyreállítása, hanem még nagyobb pusztulás várt.
Abban az időben ugyanis a szomszédos szigeteken megnőtt a kereslet a vas és a szén iránt, amikből az ő országuk bőségesen rendelkezett. Másnap az új király első rendelkezése az volt, hogy hitvány, de erős férfiakat gyűjtött maga köré, akik pár órán belül visszavették a polgároktól a palotából elrabolt kincseket. Fizetést innentől kezdve csak a harcosok kaptak, a többieknek ingyen kellett dolgozniuk, de nem tíz órában, mint Veres király alatt, hanem mindennap tizennégyben. Ráadásul, hogy jobban haladjon a munka, a vasárnapi pihenőnapot is megszüntették. Kivágták az utolsó fákat, hogy szénné égessék őket, az elkészült hadihajókat pedig teherszállítókká alakították.
Sorban nyíltak a vas- és a szénbányák, kohók tucatjai épültek, melyek füstje sokszor napokra elsötétítette az eget. A halászatot egy percre sem hagyták abba, a csónakoknak és a bárkáknak minden irányba többnapi utat kellett megtenniük, hogy bőséges fogásuk legyen. A sziget lakóinak ez az utóbbi állapota sokkal rosszabb volt az előzőnél, ám nem tehettek semmit Ossian és katonái ellen.
Veres király végül egy olyan földön telepedett le, ahol senki sem ismerte.
Leszámolt a félelmeivel, és bizalommal tekintett egy reményteljes jövő felé, amelyet egyedül a Mindenható tudott biztosítani a számára.
Koronáját és ékszereit elásta, díszes ruháit elrejtette, és a családjával együtt szegény közemberek módjára öltözködött. Felcsaptak halásznak, és csak annyit használtak az Isten által teremtett világ ajándékaiból, amennyi a tisztes megélhetésükhöz szükséges volt.
Minden hajnalban, amikor végzett az egész esti fáradságos munkájával, és hazaballagott, Veres olyat tett, mint amit korábban soha. Megállt a tenger partján, felemelte tekintetét és a kezeit az égre, és megköszönte az Úr Jézusnak, hogy megőrizte az életét a hullámok között. Majd mielőtt továbbment volna, tekintetét dél – a korábbi otthona – felé fordította, és elmerengett azon, hogy egy nap majd, ha eljön az ideje, visszatér és kijavít mindent, amit elrontott. Mindig csak ezt követően tért haza a családjához, akik megtanultak szolgák és fényűzés nélkül élni, és senki meg sem mondta volna róluk, hogy királyi vér folyik az ereikben.
Rusz Gábor
