Novella és dalszöveg kategóriában várták az írásokat a hit és az alkotás viszonyáról, a művészet, a művész és a Teremtő kapcsolatáról vagy a mindennapokban erőt adó bibliai idézetekről.
2. helyezett: Füller Tímea A bárányok című írása
A zsűri véleménye: „Jó történetmesélés, hiteles dráma.”
A bárányok
A rendőrautó kerekei megcsikordultak az óvoda előtti kavicsokon, ahogy megállt. Iza a kerítésnél guggolt és egy katicabogarat nézett, ami az őszi napsütésben gondtalanul sétált egy fűszálon.
– Megjött a rendőrség. Elviszik a Gabikát! – kiabálták a középsősök, mire Gabika aznap sokadszor egyszerre kezdett el bőgni, köpködni meg rugdosni.
Iza összeszorította a száját. Tudta, hogy neki kellene valamit tennie, megnyugtatni az öccsét vagy legalább megvédeni, de nem mert odamenni, még rájuk nézni is csak fél szemmel, oldalról. A fiúk erősek, és amikor Gabika verekszik, az reménytelen.
„Ököljog van, fiam. Vagy te ütsz, vagy téged ütnek.” Ezt apa szokta mondani. Pedig ez nem igaz.
Mert ha apa anyát veri, Iza csak sírni bír, nem mozdulnak a tagjai, mégis pofon fogja vágni az apja, hogy „mit bámulsz, te kis majom”. Gabika meg hiába kezdi püfölni apát, hogy hagyja abba, ő is kikap: „Velem akarsz te kikezdeni? A saját apáddal?” És a végén úgyis mindenki üvölteni meg jajgatni fog. Az arcok eltorzulnak és a hangok összemosódnak egy félelmetes masszává, ami olyan, mint a reggeli köd, amikor az ember a saját cipőjét nézni, hogy valamit mégis lásson. „A lábad elé nézz!” De nincs a lába előtt semmi, csak a kavicsos járda, amin rossz elesni, mert felhorzsolja a térdet, és sokáig fáj. Iza nem tudta eldönteni, hogy melyik a rosszabb: a sebes láb vagy az, amikor otthon verekedés van. De mégis inkább a második.
A zár kattanva nyílt, és az egyenruhás férfiak beléptek az udvarra. Iza összehúzta magát, a homokozó felől hallotta, ahogy Gabika bőg. A rendőrök az óvó nénivel beszéltek, az pedig rámutatott Gabikára meg Izára. A dadus már hozta is a kabátjukat meg a hátizsákjukat bentről.
– Most mi viszünk benneteket haza – guggolt le a kislányhoz az egyik férfi.
Iza félt a férfiaktól, nem bírt megszólalni, csak bólogatott. Gabikát is hozták már. Rúgott, harapott, bőgött, tiszta takony meg homok volt a kis pofája. Úgy kellett húzni. A rendőr bosszúsan tolta be a kocsi ajtaján.
– Huh, mint valami veszett kutya, komolyan mondom – vetette oda a társának.
Az autóban ott ült már Sári is, az iskolatáskáját ölelte és látszott rajta, hogy fél. Iza közelebb húzódott hozzá, de egyáltalán nem érezte magát biztonságban így sem.
A bácsik mondtak valamit arról, hogy hova mennek. Sári emelte fel a fejét egyedül, mintha figyelne. Gabika belekiabált, hogy hiába viszik börtönbe, mert ő úgyis megszökik, és a fejével meg a lábával döngette az első ülést. Iza a pulcsija ujjával megtörölte az orrát, mert ijedtében vérezni kezdett.
Sokáig mentek. Iza arra gondolt, hogy most autóval mennek, mint a Klein ikrek, akiket mindig irigyelt egy kicsit. Gabika elfáradhatott, mert a fejét lógatva elaludt mellette. Sári még mindig a táskáját ölelte.
Aztán megálltak egy ház előtt. Kicsi, vörös hajú néni jött ki. Mosolyogni próbált, de látszott rajta, hogy nagyon izgatott. A rendőrautó ajtaját kinyitották nekik. Először Sári szállt ki. Bemutatkozott. A nénit Hédi néninek hívták. Azt mondta, ő egy nevelőanya. Nála laknak majd, míg a szüleik kicsit megerősödnek és újra tudnak róluk gondoskodni. Iza a házat méregette fél szemmel. Nem volt az ablakon rács, pedig azt mondták, hogy ha elviszik az embert, az olyan, mint egy börtön. Ott a gyerekek mindig sírnak és éheznek. De a kerti asztalon egy tálban alma és szőlő volt, a néni lábához meg egy szürke kiscica dörgölődzött. Gabika ellenségesen nézett, és nem volt hajlandó kiszállni a kocsiból. A néni odaguggolt mellé.
– Te olyan ügyes fiúnak látszol. Segítesz nekem megetetni az állatokat?
– Ezt a koszos macskát? – kérdezte durcásan a kisfiú.
– Nem – nevetett a néni. – Ő már szépen kiszolgálja magát. De van hátul három kisbárány. Tudod, még nagyon gyengék, cucliból etetem őket. Ha mind segítenétek, megmaradnának.
– És utána megeszed őket, mi?! – szegezte neki a kérdést Gabika.
Sári átölelte a vállát, de a kisfiú lerázta a kezét magáról. Iza odabújt a nővéréhez. Annyira vágyott már egy jó érintésre. A néni mosolygott.
– Tudod, úgy kaptam ezeket a báránykákat. Nem tudja etetni őket az anyukájuk. Nem akarom, hogy elpusztuljanak. Így most én fogok segíteni nekik, míg megerősödnek. Szerintem aranyos játszótársak lesznek.
Iza elmosolyodott. Sári letette a táskáját, kicsit az arca is kisimult. Gabika kézen fogta a nénit.
– Menjünk!
A néni az ajtó felé terelgette őket, ami mellett egy fehér ruhás kedves bácsi volt a falon egy képen. Karján egy egészen nyugodt báránnyal. Iza remélte, hogy ő is itt lakik, és hamarosan megismerheti majd.
Fotók: Unsplash.com
