Ahogyan előképe, a húsvéti bárány, vérével menti meg azokat, akik hisznek benne.
A Bibliában ez a rövid mondat így olvasható: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (János 1,29)
A Szent Bávo székesegyház számára a XV. század első harmadában egy németalföldi testvérpár készített egy monumentális szárnyas oltárt, ami 12 táblaképből áll. Huybrecht és Jan van Eyck tudásuk legjavát adták a mű elkészítéséhez.
Az oltárt Jodocus Vijd és felesége, Elisabeth Boluut jómódú genti polgárok rendelték meg 1426-ban eredetileg az idősebb fivértől, Huybrechttől, akinek halála után – a megrendelő kérésére – Jan fejezte be 1432. május 6-án. A két donátor a csukott oltár jobb és bal szélén látható. A megbízók nem hagytak kétséget afelől, hogy a testvérpár közül kit tartottak nagyobb művésznek. A Bárány imádása táblán olvasható felirat szerint: „Az Eyckből való Hubertus festő, akinél senki sem volt nagyobb, kezdte el ezt a művet, amelyet Johannes, a fivére, a művészetben második, fejezett be Jodocus Vijdt költségére.”
A többszárnyas szerkezetű, úgynevezett poliptichon oltárnak rendkívüli hatása van a mai napig a nyugati kultúrára és ezzel párhuzamosan a nyugati kereszténységre is. Tizenkét táblájának 20 festett oldalán legalább 250 különböző karakter van ábrázolva. A flamand reneszánsz kezdete (szinte egy időben Firenzével), az olajfestési technika forradalmi alkalmazása, a németalföldi táblakép- és tájképfestészet megteremtése mind ehhez a festményhez és alkotóihoz köthető.
A kinyitott oltár felső sorának közepén láthatjuk az egyik kezével áldást osztó, másik kezében jogart tartó Atyaisten életnagyságú, gyöngyökkel és drágakövekkel bőségesen díszített, trónon ülő alakját.
Isten képi megjelenését a mai napig tiltja az egyház, hiszen „Istent soha senki sem látta” (János 1,18).
Viszont Krisztus testet öltésével elhárult az akadály az ábrázolhatatlanság elől, hiszen „Aki engem lát, látja az Atyát” (János 14,9). Az Atyaisten ábrázolása leginkább az Angyali üdvözlet jeleneteiben volt elnézhető, de itt ősz öregemberként ábrázolták általában egy felhőbe burkolódzva. Tették ezt Dániel próféta látomásaira alapozva: „Trónokat állítottak föl, és helyet foglalt egy öregkorú. Ruhája fehér volt, mint a hó, fején a haj, mint a tiszta gyapjú.” (Dániel 7,9) Huybrecht és Jan van Eyck ábrázolásában a férfias, ereje teljében lévő Isten piros ruhába öltözötten jelenik meg, ami határtalan szeretetének az allegóriája. Pápai tiarát visel, kezein sebek nem láthatóak, ami szintén alátámasztja, hogy Isten alakját látjuk. Jobbján Szűz Mária, balján Keresztelő János ül. A következő két szárnyon éneklő és zenélő angyalok, a két legszélső, keskeny szárnyon Ádám és Éva mezítelen alakja látható.
Az alsó szárnyakon jobbról vezeklők, remeték, zarándokok, balról fegyveres lovagok és uralkodók közelednek a szent hely felé.
Az oltárkép középső alsó részén van a fő téma, A bárány imádása a keresztény hit misztikus, ésszel felfoghatatlan titkának képi ábrázolása, amely az Apokalipszis nyomán (Jelenések 7,9–12; 14,1–5) ábrázolja az isteni bárány lábainál fakadó élet forrását, a megváltás művét és a szentek hódoló sokaságát.
Érdemes megfigyelni, hogy a legtöbb alak a bárányra, Isten Báránya felé fordítja tekintetét, még Ádám és Éva is, akik szinte keretbe foglalják az emberiség történetét a bűnbeeséstől a várva várt megváltásig (feloldozásig).
Kalandos volt a festmény története is: az idők folyamán többször szétszedték, összerakták, átvészelte a XVI. századi képrombolás időszakát (a vallásháborúk idején külön őrség felügyelte a festményt, nehogy a protestánsok kárt tegyenek benne). II. József, a (vas)kalapos – egyebek mellett – magyar király illetlennek tartotta Ádám és Éva mezítelen alakját, ezért egy másolatot csináltatott, ahol megfelelő ruházattal öltöztette fel a két ősszülőt. Bevezetve ezzel a szemlélőt a teremtéskori divat világába. Szerencsére az eredeti táblák egy padláson várták a prüdéria elmúlását, hogy idővel újra kiegészítsék az eredeti oltárképet.
Túlélte a francia forradalmat is, és azt is, hogy Napóleon elraboltatta, és csak az első világháború után sikerült újra egyesíteni a teljes alkotást.
A harmincas évek közepén néhány táblát elloptak ismeretlenek, ami azóta sincs meg, másolatokkal pótolták. Azt gondolnánk, nyugalmasabb idők következtek. Nem sokáig, mert egy újabb lelkes műgyűjtő, aki maga is festő volt – szerényen csak vezérként hivatkozott magára –, személyesen járt el, hogy Belgiumból hadizsákmányként Németországba vigyék a képet. A második világháború viszontagságai után egy sóbányában találtak rá. Ezekből is következik, hogy a festményegyüttes büszkélkedik a legtöbbször ellopott műtárgy kétes dicsőségével. Az ötvenes években restaurálták, de csak állagmegóvó beavatkozást végeztek rajta. A világ ettől kezdve áhítattal szemlélte a műalkotást abban a hitben, hogy a van Eyck fivérek ecsetvonásait látja.
Egészen a legújabb kori restaurálásig, amit 2012-ben kezdtek el, és az eddig elkészült elemeket 2020. január 24-én kiállították eredeti helyén a Szent Bávo székesegyházban.
A restaurálás folyamán bebizonyosodott, a festmény közel háromnegyedét átfestették!
Mint kiderült, 1550-ben Lancelot Blondeel és Jan van Scorel festőmesterek avatkoztak bele ilyen jelentős mértékben az eredeti alkotásba. Részben van Scorel hibásan elvégzett felülettisztítása miatt, részben a predella sérülése miatt, ami kihatással volt a mű egészére is, de szerepet játszhatott az időközben megváltozott vallási közízlés is (ebben az időben már öt éve tartott a tridenti zsinat, ami meghirdette az ellenreformáció programját, és a művészetet érintő határozatokat is hozott). Valószínűleg a két restaurátor utasításra festette át (és nem helyreállította) a XV. századi mesterek festményét, amit egyébként a legnagyobb odafigyeléssel és tisztelettel végeztek, minden apró részletben követték a nagy elődök felfogását. Erről tanúskodik egy kortárs beszámoló is: „olyan mélységes szeretettel végezték a munkájukat, hogy olykor megcsókolták ezt a csodálatosan művészi alkotást.”
Mindenesetre sokkoló volt a bejelentés, hogy amit mi Huybrecht és Jan van Eyck alkotásának ismertünk évszázadokon át, az másik két reneszánsz művész alkotása (átszínezete) volt.
Itt érkeztünk meg a leginkább megdöbbentő változáshoz.
A restaurálást követően vált nyilvánvalóvá, hogy az oltárkép központi alakja, az áldozati bárány feje, ami egyenesen a nézőre tekint, teljesen át lett festve a középkorban, ráadásul – ha jobban megnézzük – ennek a báránynak négy füle van, ami évszázadokon keresztül nem tűnt fel. A művészettörténész szakma és amatőr műkedvelők döbbenten nézték, hogy a 470 éven keresztül bárányként a nézőre meredő állat „arca” a kép megtisztítása után emberi vonásokat mutat.
Bemutatása óta óriási vita övezi, hogy jó ötlet volt-e megmutatni az eredeti bárányfejet, és hogy egyáltalán mi ez, amit feltártak a restaurátorok. Hélène Dubois, a restaurátorcsapat vezetője egy interjúban így fogalmazott:
Ez az átfestés annyira korán készült, olyan szorosan követte az eredeti formákat, és az eredetihez annyira hasonló pigmentet használt, így a többi részhez hasonlóan öregedett, hogy nem is szerepelt a technikai dokumentációban, amikor az oltár először bekerült a műhelybe… Éppen ezért a felfedezés mindenkit sokkolt – minket, az egyházat, az összes kutatót és a projektet felügyelő nemzetközi szakértői bizottságot.
A restaurálások történetében jó néhány botrány akadt, elég Michelangelo Sixtus-kápolnájának túl élénk színeire gondolni, vagy a Brancacci-kápolna Masaccio-freskójára, melynek Ádám és Éva kiűzetése a paradicsomból című részletén a naturális meztelenséget állították helyre, de említhetjük Leonardo Utolsó vacsoráját is, ahol a húsz évig tartó restaurálást követően kevesebb mint a falkép negyede a mester keze munkája.
De miért festettek van Eyckék ilyen humanoid arcú bárányt, amikor olyan pontosan tudták a természet más elemeit másolni (embereket, állatokat, növényeket)? Miért váltott ki akkora felzúdulást az emberekben, hogy egy bárányt emberek sokasága imád, és most ráadásul ez a bárány a szemükbe is néz.
A szakértő így fogalmaz: „az eredeti sokkal intenzívebb interakcióban volt a nézőkkel.”
Mi lehet a titka ennek a festménynek, mi lehet a zsenialitása a van Eyck fivéreknek, és miért nem érti meg a XXI. század (Istentől elfordult) embere a lényeget?
A hatalmas, közel 20 m2-es oltárkép központi alakja az áldozati bárány, Isten Báránya alig nagyobb, mint egy férfitenyér, a feje akkora, mint egy kétszáz forintos érme. Az eredeti helyén felállított oltárképet a templomba betérő hívő áhítattal szemlélte, aztán észrevette, hogy minden alak valamilyen kapcsolatban van a középen álló báránnyal. Közelebb lépett, hogy megértse a többi alak viselkedését. Amikor már elég közel volt a festményhez, találkozott a pillantása Isten Bárányának a tekintetével. Ha elég alázattal a lelkében kereste fel a templomot, és találkozott Isten Bárányának a tekintetével, akkor megértette, hogy miért imádják, magasztalják a Bárányt, miért hódolnak előtte. „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” (János 14,6)
A Klasszik Rádió riportere még február elején élő adásban kérdezett a festményről, és a riport végén szerette volna megtudni, hogy személy szerint örülök-e annak, hogy előjött az igazi arc. – A magam részéről nagyon örülök – válaszoltam –, hogy visszaállították az eredeti festményt, mert ez az eddig elrejtett szimbólum a legerősebb a képben. Isten Báránya újra az emberek szemébe néz és bűnbánatra késztet. Azt gondolom, hogy a mai kor emberének itt Európában helyénvaló, ha Isten Bárányának a tekintetét keresi.
Nem sejtettem, hogy néhány hónap elteltével még időszerűbb lesz ez a mondat.
© Mikes Balázs (2020. április 12.)