BÁBEL TORNYA – egy vizsgamunka margójára

Elolvasási idő: 12 perc
Elolvasási idő: 12 perc
Hogyan lehet képviselni, bemutatni Istent a művészeten keresztül? Lehet-e egyáltalán érvényesülni keresztényként a művészvilágban? Beszélgetés Rakk Adrián fiatal képzőművésszel.

Hogy kerül egy fiatal a Magyar Képzőművészeti Egyetemre?

Általános iskolás koromban már szerettem rajzolni, rajzszakkörre jártam. A középiskolát már tudatosan választottam: Zircen, a III. Béla Szakgimnáziumban végeztem alkalmazott grafikus szakon. Már ott sokat tanultam a művészetekről, a különböző alkotási metódusokról, technikákról. Munka mellett készültem a felvételi vizsgára, igyekeztem a vidéki lehetőséget legjobban kihasználni. Imameghallgatás, hogy öt évvel ezelőtt felvettek. Hosszú folyamat eredménye, hogy most végzős hallgatója vagyok a Magyar Képzőművészeti Egyetemnek.

 

Hogyan ismerted meg a Megváltót?

Vargabetűs, hosszú utat jártam be, sokat tusakodtam. Katolikus családban nőttem fel, a nagymamám mélyen hívő asszony volt. Otthon valamiféle alapot kaptam, de a prioritásaim mások voltak, nem foglalkoztam a hittel. Kamaszkoromat a hedonizmus jellemezte. Majd elkezdtem az utamat keresni, mert távlat és kilátás nélkül voltam.

Úgy éreztem, az élet nem igazságos, nyugalomra vágytam. Voltak negatív tapasztalataim.

Ekkor azt gondoltam, hogy ha rossz van, kell lennie jónak is. Vágy lett bennem, hogy ezt megtaláljam, megismerjem és megértsem. Egy barátommal nagyon sokat beszélgettem, vitatkoztam, aztán egyszer csak beadtam a derekam. A hit került az első helyre az életemben: a személyes, hús-vér megtapasztalások. Persze olvasom a Bibliát is. Imakörön, amikor egy-egy téma előkerül, tanulmányozzuk azt. Mióta megtértem, minden mögött olyan nyugalom van, amit nem lehet megbolygatni.

Amikor a hitemet gyakorlom – akár az imádság, akár a munkám kapcsán –, más lelkülettel látok dolgokat. Egyszerűen leegyszerűsödnek, átláthatóvá válnak nagyon bonyolult folyamatok is. Van több hobbim, vannak terveim. Isten nélkül mindezek csak tapasztalatok. A hitem visz, a munkám pedig szolgálja Istent. A tárgyak, a sikerek pedig soha sem adnak olyan békességet, amit Jézustól kaptam.

Alakulása óta oszlopos tagja vagy egy felekezetközi imacsoportnak. Mit jelent számodra a testvéri közösség?

Egy nagyon-nagyon stabil, biztos pontot, ahol a számomra zárt és mély világról – a személyes hitemről – nyíltan beszélhetek a civil életben egymástól homlokegyenest eltérő háttérből jövő emberekkel. Egy nagyon meghatározó közös pontot. Tudom, hogy elcsépelt kifejezés, de olyan számomra ez a közösség, mint a család. Élő kapcsolat van közöttünk. A tagoktól, ha kell, segítséget kapok. Az imakörön felüdülhetek, amikor elfáradok. Sok pluszt kapok abból, hogy a hitről beszélgetünk. Tudhatom, hogy nem vagyok egyedül. A barátaimmal rendszeresen találkozunk, nemcsak az imaalkalmakkor.

Ha már imakör, mit jelent neked az imádság és annak ereje?

Egy visszaigazolást arról, hogy működik a rendszer. A meghallgatott imádság egy nagyon pozitív visszajelzés. Egy bizonyosság, amit nem lehet tőlem elvenni. Nekem már nem mondhatják: véletlen. Mi az imádság? Amikor egy orvos, az ő tudásával, hittel imádkozik egy betegséggel kapcsolatban, aminek ismeri a gyógyulási esélyeit százalékban mérve.

Tudom, hogy az imádságnak ereje van, hogy meghallgatnak. Máskor a nyüzsgő mindennapokból való kiszakadást jelenti. Amikor elvonulok, és befele meg felfele figyelek, ilyenkor megnyugvást élek át. Értelmezhetővé válnak a dolgok. Elvégzem a feladatom, beleteszek mindent, de a legtöbb, amit egy nagy dologért megtehetek, az, hogy kimondom: „Legyen meg a te akaratod!”

A művészvilágban miként találod a helyedet hívő emberként?

Általában azt gondolják, hogy ez nagyon nehéz. Sztereotípia, hogy a művészvilág drog- és mámorfelhőben úszik. Ha nem ez, akkor alkohol, nők és meg nem értettség van. Biztos van ilyen is, de nem ez a teljes kép. Én már hívőként kerültem be az egyetemre, ahol öt évig volt egy absztinens időszakom, ami egyben egy megtisztulási folyamat is volt számomra. A hitben való elmerüléshez erre az erős váltásra volt szükségem. Ez pedig automatikusan lezárt sok cselekedetet és kaput számomra.

Másrészről a művészvilágban van egyfajta nyitottság. Az általam felállított szabályok és az értékrendem érdekessé tette az emberek számára, hogy mit és miért csinálok.

A képzőn sok különc ember van, nekem más volt a másságom. Egyébként már a középiskolában is volt keresztény tanárom, és az egyetemen is megtalálható ez a gondolatiság és eszmeiség. Az európai kultúrkörben nagyon erősen jelen van a kereszténység, ezért nem megkerülhető. Máshogy, mint az egyházban, de az Istenről való gondolkodás megjelenik a művészetben. Én úgy gondolom, hogyha a kereszténységen keresztül nézed a világot, sok minden leegyszerűsödik.

A munkáidban hogyan jelenik meg, fejeződik ki a hited?

Ahogy nincs két ugyanolyan nap, a hitben is különböző periódusok vannak. A hit állandóan jelen van az életemben, de a fókusz változik. Az ábrázolás közben mindig mozgat valami. Azt a célt tűztem ki magam elé, hogy az egyetem végére figurális kompozíciókat tudjak alkotni, azok segítségével el tudjak mondani egy történetet.

A dolgok előrehaladtával ez egyre bonyolultabbnak tűnt, mert egy történetet úgy kell előadnom, hogy az nem létezik, csak a fejemben. Van egy üres vászon, vagy egy papírlap, amit nekem kell megtöltenem, amit egy másik fél fog olvasni és dekódolni a maga szintjén. Szépen lassan tanultam meg egyre magasabb szinten az emberábrázolást, a tárgyábrázolást. A diplomamunkámban egy nagy kompozícióként jelenik meg mindez a tudás.

A diplomamunkád címe: Bábel tornya. Miért éppen ezt a témát választottad?

Egyrészt bibliai történet, másrészt a művészeti kánonban is markánsan megjelenik több helyen ez a téma. Pieter Bruegel kiállítását láthattam Bécsben néhány éve. Az ő munkássága számomra nagyon szimpatikus. Bruegel a korának jelenét szőtte bele a képeibe. Az akkori emberekhez szólt, felismerhetővé, átélhetővé tett dolgokat, miközben odafigyelt arra, hogy minden mögött van egy szakrális vonal. Sokan feldolgozták ezt a témát. Egyrészről, mert a festészet világában ez egy alap, és a művész rá szeretne csatlakozni.

Bennem is volt egy ilyen motiváció, visszanyúlni az elődökhöz. Spanyolországi ösztöndíjam során alkalmaztam ezt: néha direkt kompozíciókat emeltem át spanyol művészektől. Külföldön élve fontos volt számomra az otthon, ezért hazai figurákat, akár a lakókörnyezetem szereplőit emeltem be a festményekbe.

Eredetileg egy plakátsorozatot terveztem diplomamunkának, de a lezárásokból fakadó eszközhiány miatt nem tudtam azt megvalósítani. Így választottam ezt a bibliai történetet. Azt gondolom, ha azt alkotom meg, amit szeretek, akkor az markáns lezárása lesz a tanulmányaimnak. Egy figurális képet alkottam, amibe több mindent beletettem. Gondolkodni és összerakni fejben több munka volt, mint maga a megfestés.

Volt egy gobelinkép otthon, egy gyönyörű aranykeretben. Már évekkel ezelőtt elhatároztam, hogy én abba festeni fogok egy képet. Minden összeállt: keret, nagy kompozíció, keresztény üzenet, bibliai történetre felfűzve. Az építőipar, az építkezések nem ismeretlenek számomra, mert sokat dolgoztam építkezéseken. Nagyon kaotikus világ: nem tudod, mit hoz a következő nap, vagy hogy egyáltalán a munka hogy lesz meg. Az egésznek bábeli hangulata van: a dezinformáció, hogy nem tudunk kommunikálni egymással mint emberek. Az egész egy káosszá alakul, de mégis próbálunk valami nagyot létrehozni, aminek a minősége már nem lesz olyan „nagy”. Évezredek teltek el, sok minden változott körülöttünk, de az emberek viselkedése, habitusa, a hozzáállása ugyanazokat a problémákat hordozzák. A képen érezhető a hitehagyottság. Megjelenik a pokol, amit a füstölgő kátrányos kocsi jelképez, de Isten üzenete is.

A káoszban, a kép közepén ott van a kereszt.

Igen, ott van, de rejtve, mint az életben. Az emberek sokszor felteszik a kérdést: „Mikor történnek csodák?” Sokszor a csodavárás, ez a kérdés nem valós, inkább csak dacból fakad. Isten dolgaira, a csodákra, szerintem úgy lehet felfigyelni, mint azokra a keresztbe tett fapallókra a képen. Aki keres, talál. Ez tény. Isten mindenhol ott van, még a legelvetemültebb helyeken, a hitehagyottság, a káosz közepette is.

Egy egyszerű dologra szeretném ráirányítani a figyelmet az alkotásommal. A keresztet nem lehet megkerülni, az okkal lett odafestve – muszáj elgondolkodni róla. Egy jelzés az evangélium üzenetéről.

A munkáidban a környező világból, a magyar valóságból építkezel. Szerinted a társadalmunkban észreveszik a keresztény üzenetet az emberek? Vagy mint a Bábel tornyán a két pallón, esetleg átlépnek, nem törődve vele?

A tradíciók kezdenek kikopni a társadalomból. A nagyszüleim generációjában a benső, erős hit még jobban jelen volt. Most azt látom, hogy a figyelem elterelődik, és a létnek az alapjai már nem foglalkoztatják az embert. Az olyan kérdések, mint „Ki vagyok én?”, „Mit jelent az én valójában?”, „Hol vagyok, és miért vagyok a világban, ebben a rendszerben?”, már nem kerülnek előtérbe. Ha pedig nincsenek kérdések, nem lesznek válaszok sem. A hitnek a nemléte, illetve annak lassú feloldódása a társadalomban sokszor a kérdésnélküliségből fakad. Az érdektelenség is meghatározó.

Egy templomrenováláson dolgozva láttam, hogy a „hálatáblákat” le kellett vésni a helyükről. Az épület mögé, egy zsákkal letakarva dobták le azokat. Nekem mindez azt mutatja, hogy a dolgok szentsége (itt nem a dolgok imádását értem, ne értsenek félre!), az azok mögött húzódó mély értelem elévül, semmivé lesz. A mi családunkhoz is kötődik egy ilyen tábla.

Nagymamám életében történt egy csoda, aminek a történetét mi ismerjük, ez a tábla számunkra ezt a csodát reprezentálja, és az azért adott hálát. Ha nem ismerem a történetet és annak a mélységét, akkor csak le kell vésni és ki kell dobni. A mélyebbre látás már fel sem merül az emberekben, nem foglalkoznak vele, és ez probléma. A harmadik dolog, hogy Magyarországon a kereszténység kommunikációja sok esetben túlságosan politikai, ami szintén nem segít. Az értékképviseletet nem onnét kell nézni és nem pénzben kell számolni. Vannak más területek, amivel az egyház, a hitben élő emberek foglalatoskodnak. Sokszor ez nem látványos, de van, létezik.

 

Vannak terveid, Adrián?

Igen, de „elfogadóban” vagyok. Tudom, hogy amerre vezetnek vagy ahol dolgom van, ki lesz jelölve. Csak figyelnem kell. Hogy mi és hol lesz az pontosan, nem tudom. Az elmúlt években sok mindent megéltem, sok helyre eljutottam, amiről nem is gondoltam volna: jártam Moszkvában és Madridban. A legnagyobb boldogság vagy cél az életben az lenne, hogy legalább egy ember ténylegesen megértse a műveim alapján, hogy mit és miért csinálok. Mert ha tényleg rájön, akkor felfogja, hogy miről/kiről szólok. Remélem, hogy a műveim Isten megismerésében eszközök: támpontot, illetve kiindulási pontot adhatnak ennek a folyamatnak, úgy is, hogy én személyesen nem vagyok jelen, esetleg nem is ismernek.

Kívánom, hogy az alkotásaid sokakat megérintsenek, Adrián! Kíváncsian várom, hogyan vezet tovább Isten, mi lesz a következő fejezete az életednek. Isten áldjon! Köszönöm szépen a beszélgetést.

 

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp