Egy hívő keresztény, bemerítkezett baptista testvérről szól ez az írás, aki immár negyed évszázada nevelőszülőként tevékenykedik, s az eltelt 25 évben majd ugyanennyi gyermek „nőtt fel a szárnyai alatt”.
A gyermekeket elsősorban nem azért kell hálára nevelnünk, hogy szülőként megkapjuk tőlük is a köszönetet; nem is azért, hogy illemtudó módon viselkedjenek másokkal szemben, és ne kelljen miattuk szégyenkeznünk.
Valamennyiünk számára ismerősen csengenek azok a hangzatos szólások, sokat sejtető mondások, miszerint „nehogy már a nyúl vigye a puskát”, vagy hogy „a kecskére a káposztát”, és minden bizonnyal számos életszituációban eszünkbe is jutnak ezek, illetve ehhez hasonló illusztratív kifejezések.
A családon belüli erőszak áldozatainak gyógyulása, helyreállása hosszú folyamat, amelyhez egy mély, személyes út bejárása vezet.
A keresztény élet szenvedéssel járhat, tudjuk és vállaljuk ezt, amikor Jézus követésének útjára lépünk. Több helyen kifejezi az Ige, hogy ha az ő nevéért bántanak, el kell viselnünk az üldöztetést, ahogyan példaként állnak előttünk elődeink és azok a mártírok, akik a végsőkig kitartottak Krisztus mellett.
A bántalmazás nem isteni próbatétel – A családon belüli erőszak és a bibliai tanítások félreértelmezése – cikksorozat
Nagy kincs, ha adott helyzetben rendelkezünk vele, nagyon hiányzik, ha nincs elég belőle.
Minden hívő számtalanszor tapasztalja, hogy Isten milyen türelmes vele, mégis sokszor nehéz ugyanezt megélni embertársaink felé.
A szülők többsége naivan úgy gondolja, hogy a családi működés, a családi hangulat, a család stílusa bár fontos, de a nevelés szempontjából elenyésző a hatásuk az eltervezett direkt neveléssel szemben. Halálos tévedés!
(Karácsonykor a legnagyobb ajándék a másikra hangolódás)
Ezt a mókás kis népdalocskát dudorásztam ma teregetés közben:
