Szépkor. Utak a személyiség változásában – 3. rész

Elolvasási idő: 9 perc
Elolvasási idő: 9 perc
Az időskor hasonló jellemzői által okozott megterhelés különféle személyiségfejlődési variációkat hoz létre.

A Ch. Müller által felvázolt tipikus időskori karakter jellemzője a meglassulás, a világgal szembeni érdeklődés csökkenése, befelé, önmagába fordulás. Karakterének korábbi vonásai sokkal inkább hangsúlyosakká válnak (pl. fiatalon óvatos egyének idősen bizalmatlanná, gőgössé válhatnak, az extrovertáltak gunyorossá, a szorongók hipochonderré), emiatt nem képesek integrálódni.

Megnyilvánulásaikban növekszik az egocentrizmus és az erőszakosság.

Gyengeségüket konzervativizmussal, nyakassággal kompenzálják. Shilder kiemeli, hogy az idős ember olyan pszichikus reakciókkal védi magát, épít falat maga köré, védekezik, mint a depresszió, hipochondria, bizalmatlanság, paranoid gondolatok.

A jól beilleszkedő időseket vizsgálva Reichard leír egy olyan csoportot, amelyet akár született nyugdíjasoknak is nevezhetnénk. Egész életükben jellemzi őket a passzivitás, a konformizmus. Lényegében megkönnyebbülnek nyugdíjba vonulásukkor, és kiélvezik a felelősség hiányát, a megnövekedett szabadidőt, könnyen elfogadva a növekvő függőséget kihasználnak minden társadalmi és környezeti segítséget.

Az időskori beilleszkedés másik, aktív útja azokra jellemző, akikre jobbára addigi életük során feszes életvezetés volt jellemző, korábbi életkríziseiket is megoldották, munkájuk során kreativitásukat használták, döntéseik során szerzett tapasztalataikat pedig használni tudják időskorukban is. Tudatosan törekszenek aktivitásuk megőrzésére, óvják függetlenségüket, fenntartják, gazdagítják személyes kapcsolataikat. Jellemzően többféle szabadidős elfoglaltsággal rendelkeznek, ami leköti, lelkesíti őket. Gyámolító, gondozó tevékenységük felerősödik. Toleránsak, kiegyensúlyozott viselkedés jellemzi őket, sértődékenység, önteltség jeleit nem mutatják.[1]

Recipe

Hol és hogyan tudunk váltót állítani, hogy az utóbbi csoport jellemzői legyenek a sajátunkká, és azokéi, akik körülöttünk élnek, akikért akarva vagy akaratlanul felelősek vagyunk? Hiszen a SARS-COV-2 vírus eddig nem tapasztalt pedagógiai módszerekkel tette személyessé a régóta ismert igazságot: „Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”[2]

Az idősekkel való kapcsolatteremtés maga is speciális eszköztárat igényel.

Első lépése premisszáink, előfeltevéseink letétele, és az időskorban általánossá váló érzelmi átszíneződés elfogadása. Ennek legfontosabb eszköze az empátia. „Az empátia lényege az a megfigyelésen, tapasztalaton, következtetésen alapuló állítás, hogy az ember sajátos képességével bele tudja élni magát a vele kapcsolatban lévő másik ember lelkiállapotába, ez a beleélés sajátos pszichés folyamatokat indít meg, melyek révén fel tudja idézni magában a másikban zajló indulatok, érzelmek és gondolatok tartalmát és összefüggéseit. E felidézés révén jut el a másik ember megértéséhez (…) az empátia főleg az érzelmi viszonyok megértésén alapul.”[3]

A második lépés az idő odaszánása minden segítő tevékenységünk során.

„A kapcsolatok hatékony befolyásolása érdekében is szükséges, hogy [az orvos a betegekkel] a szokásosnál kissé hosszabb ideig foglalkozzon, és esetleg a szükséges mértéken túl is kommunikáljon. Csak így rakódnak össze a megértéshez szükséges apró – többnyire nem verbális – jelzések, és így lehet választ adni a ki nem mondott kérdésekre, így lehet igényeit kielégíteni.”[4]

A harmadik személyiségünk, hitünk tudatos használata. Dr. Bálint Mihály hívta fel a figyelmet arra, hogy az idősek támogatásával, fejlődésük segítésével foglalkozó „személyiségével és viselkedésével maga is »gyógyszernek« tekinthető. Mindazok a pszichológiai hatások, melyek érik, befolyásolják. Tudjuk, hogy egészen a múlt század végéig a gyógyszerek nagy része önmagában véve hatástalan szer – mai szóval placebo – volt, sőt sokszor éppen ártalmas is lehetett. A betegek közül sokan mégis meggyógyultak.

Egyik lehetséges magyarázat lehet a beteg gyógyulni és élni akarása, az orvos szaktudásába, gyógyító erejébe vetett bizalma. Minél meggyőzőbben és nagyobb karizmatikus erővel tudta a régi korok orvosa az adott szer hatékonyságába vetett hitét közvetíteni, annál nagyobb volt betege esélye a gyógyulásra. (…) Ahogy bizonyos gyógyszerekkel, úgy a kapcsolatban is kialakulhat függőség, dependencia. Ez a folyamat egyik csapdája lehet, hiszen (…) ez a kötődés meggátolja az önálló működésben, az egészséges élet kialakításában.”[5]

Rendelkezésre álló eszközeink

A cél, az időskor pozitív fejlődési korszakká alakításának elérésére két csoportja van az eszközeinknek: általános, bárki számára elérhető/elérendő, illetve speciális, csak Istentől ránk bízott eszközök.

Általános teendőink talán legalapvetőbb lépése a napirend kialakítása és az ahhoz való ragaszkodás megalapozása az idősek életében. Tudjuk, hogy a környezet megváltoztatása a demencia felgyorsulását, sőt akár delíriumot is provokálhat idősekben, míg a jól ismert, fiatalkori környezetbe történt kísérletes visszahelyezés kimutatható mentális javulást eredményezett. Legalább ennyire fontos támasz a napok, hetek stabil strukturáltsága.

Simon de Beauvoir az egészséges számára is nagy veszélynek nevezte az unalmat, cél, hogy a passzív kikapcsolódás, képernyő előtt ülés ne váljon uralkodóvá a nap jelentős részében.

Egy retrospektív összehasonlító kutatás szerint nincs olyan gyógyszeres terápiánk, ami a mentális betegségek teljes spektrumában fel tudná venni a versenyt hatékonyságban a napi 45 percnyi mozgás kedvező hatásaival. Az aktivitás számtalan formája nyújt lehetőséget a kreatív önkifejeződésre, a feladatmegoldás élménye sikerélményt, az egyén fontosságának nélkülözhetetlen érzését biztosítja.

Az „élet közelében maradni” olyan szerteágazó lehetőséget és feladatot jelent, ami magában foglalja a kertben való tevékenységet, a háziállatokat, kultúrát, hobbit, de a folyamatos tanulást is, illetve a családdal, fiatalokkal, ismerősökkel való törődést egyaránt. A múltba zárkózás helyett új célokat kell kitűzni a meglévő korlátok figyelembevételével. A függő helyzetbe kerülés, dezintegráció elkerülése érdekében autonómiát erősítő tevékenységek, eszközök szükségesek.

Speciális lehetőségeink felértékelődnek az időskorban. A gyülekezet mint Isten által létrehívott protektív, gyógyító közeg önmagában számtalan problémára jelent megoldást. A kapcsolatteremtés lehetősége, a különböző korosztályok egymásra hatása mellett állandóságot és kihívásokat, feladatokat is folyamatosan biztosít.

A közösségen belüli jogok és kötelességek egyensúlya éppúgy elősegíti az erős identitást, mint a stabil integrációt. Közösségeinkben szükséges tudatosítanunk a nyílt programok biztosításának terápiás hatását és az idősekben is a feladat, szolgálatvállalás fontosságát a visszahúzódás káros következményeivel szemben. Az Ige, a tanítás segít megvalósítani az Erikson által szükségesnek tartott szembenézést a múlttal és annak elfogadását a Szentlélek Isten kegyelmét személyessé tévő segítségével.

Az „Élet közelében maradás” jelentése is sokkal gazdagabb itt. Nem csupán a gondoskodó szeretet megélésének lehetőségét, az ebből fakadó életörömöt és a fontosság megtapasztalását, de egy olyan fókuszváltást is jelent, ami mindent átértékel. Ahogyan Krisztus halálakor a kárpit kettészakadt, megnyílt az út Isten felé, az örök élet tudata és ennek a tudatnak az erősítése ugyanígy tépi szét az elkerülhetetlen halál mindent beterítő, nyomasztó sötétségét. A depriváció érzésének az észlelést kórosan befolyásoló hatása megszűnik, felszabadul a gondolkodás, a cselekvés.

Ennek az új dimenziónak a megnyílása értelmet ad az időskornak, realitássá teszi a személyiség fejlődésének gondolatát.

Olyan mértékű élet árad[6] így Isten jelenlétéből, ami a halál „fullánkját”[7] is hatástalanítja, oly módon szabadítva fel az embert, mint amit a krónikus betegségeit hordozó Pál apostol élt át halálos ítéletére várva börtönében, hogy a teljes dezintegráció helyett ez a kérdés szakadt fel belőle: „De mit számít mindez?” „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség. Ha pedig az életben maradás az eredményes munkát jelenti számomra, akkor hogy melyiket válasszam: nem tudom. Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak.”[8] Ennek fényében a testi funkciók beszűkülése nem frusztrációk végtelen sorozata, hanem célt talál a materiális kötődések felszámolásában, a hangsúlyeltolódásban az „odafelvalók” felé, ahogyan Jézus magyarázza Mártának: „sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre.”[9]

[1] Popper Péter: Az orvosi pszichológia speciális kérdései (Budapest: SOTE, 1990), 37–48. o.

[2] John Donne: Meditációk, 1624.

[3] Buda Béla: Empátia… – a beleélés lélektana (Budapest: Ego Shool, 1993), 8. o.

[4] Uo., 242. o.

[5] Molnár, Csabai: A gyógyítás pszichológiája (Budapest: Springer Hungarica, 1995), 29. o.

[6] Jelenések 22,1.

[7] 1Korinthus 15,55.

[8] Filippi 1,21.24.

[9] Lukács 10,41.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp