„Jöttél, s mentél nesztelen,
Föld vendége perc ideig.
Honnan? hová? csak sejtelem
Az Istentől az Istenig.”
Ludwig Uhland
Az érintett párok számáról nincs hivatalos statisztika. Egyesek azt mondják, hogy a nők 35%-a, mások szerint minden második várandós hölgy érintett, és vannak esetek, amelyekről nem is tudnak az érintettek. Tehát nagyon magas számról van szó. Beszélgetőpartnerem a győri Petz Aladár Egyetemi Oktató Kórház kórházlelkésze, Kósa Ildikó klinikai lelkigondozó.
Először is tisztázzuk a fogalmakat!
Meghatározás szintjén prenatális és perinatális gyászról beszélünk. A „prenatális” születés előtti, méhen belüli veszteséget jelent, amelyet a várandósság elejétől számítunk. Akár a kilenc- vagy tizenkét hetes veszteséget is, amikor magzat nem születik meg (pl. vetélés, abortusz miatt). A „perinatális” a szüléssel, születéssel kapcsolatos kifejezés. Szűk értelemben a huszonkettedik héttől a szülés utáni első hónap végéig, tágabb értelemben a fogantatástól. A veszteség a várandósság előrehaladtával, annak utolsó heteiben, illetve a szülés utáni harminc napon belül bekövetkezik.
Lelkigondozóként miért választottad ezt a szolgálatot?
Nem én választottam, hanem a terület választott engem. Klinikai lelkigondozóként és kórházi lelkészként mindenféle osztályra bejárok: onkológia, hematológia, rehabilitáció stb. A győri kórházban több mint negyven osztály van. Mindegyikre igyekszem havonta egyszer eljutni, de nem mindig sikerül. A nőgyógyászati osztályon kialakult egy rendszeresség. Emlékszem, amikor először megszólítottak, hogy egy ilyen esetben segítsek, nagyon félve mentem oda. Azt éreztem, hogy nagyon keveset tudok az egészről. Nőként érintett vagyok, nyilván lelkészként és lelkigondozóként is tanultam a témáról valamennyit. Ugyanakkor bizonytalan voltam, kérdés volt bennem: vajon bírom-e ezt a terhelést?
Az Úristen adott bölcsességet és erőt, hogy elvállaljam a feladatot.
Megfogtam a kezét az anyukának, és segítettem a mellette ülő párjának is. Az érintetteket próbáltam tartani. Onnantól kezdve az osztályon dolgozók rendszeresen hívtak a nőgyógyászatra. Így talált meg és került egyre közelebb hozzám a téma, majd elkezdtem képezni magam a területen.
Hogyan képzeljünk el egy ilyen találkozást?
Általában a nőgyógyászat egyik vezető szülésznője vagy az érintett páciens kezelőorvosa szól. Gyakran úgy találkozom először az érintett anyával, hogy fájdalmai vannak, folyik a karjába az infúzió. Ilyenkor megfogom a kezét, megsimogatom az arcát – apró gesztusok, amelyek az első pillanattól fogva sokat jelentenek. Ha éjszaka történt az esemény, akkor délelőtt keresem fel az anyukát. Ilyenkor még nagyon intenzíven él benne az esemény, trauma. Az anyukák gyakran várnak felvilágosítást tőlem. Számtalan kérdés merül fel. Nemcsak a fizikai állapotukkal kapcsolatban, hanem lelkileg is. Megnézhetik-e, hazavihetik-e a babát? Legyen-e temetés? Hogyan lehet azt intézni? Az első találkozáskor még nem klasszikus lelkigondozásról beszélünk, de ez is a segítő beszélgetésnek egy fontos terepe. Arra sem állnak készen – érthető –, hogy hangosan imádkozzak értük. Az adott pillanatban a jelenlét és a bennük feszülő kérdések megválaszolása fontos.
Tapasztalatom szerint a halál tabusított a társadalmunkban, a magzat vagy újszülött halála még inkább, mert az érintett családot némaság veszi körül.
Szerintem az elmúlt tíz évben rengeteget fejlődött a társadalom hozzáállása a témához, érezhető a változás. A gyermeküket elvesztő párok határozottabban kiállnak amellett, hogy szeretnének vagy nem szeretnének erről beszélni. Megszabják határaikat a családtagok, az ismerősök felé.
Meglepő módon a pszichológia nem különbözteti meg a többi gyásztól ezt a fajta veszteséget, amely igen speciális.
Véleményem szerint a magzat vagy újszülött halála egészen másfajta gyászt jelent. Házastárs, szülő, nagyszülő vagy egy barát elveszítésekor megjelennek a közösen átélt emlékek, élmények. Érintettem, öleltem őket, beszélgettem velük, együtt lehettünk számtalan esemény résztvevői. A perinatális gyász esetében nincsenek ilyen emlékek, nem történt fizikai kontaktus.
Tervek, fantáziák és vágyak léteznek, amelyeket fontos meggyászolni.
Szerepek, amelyek sohasem teljesedhetnek ki; előkészített gyerekszoba, amely üresen vár otthon. A nem megvalósuló szerepek megsiratása rendkívül fontos – ez a tényező fontos megkülönböztető elem a többi gyászhoz képest. Az „anya leszek”, „apa leszek” jövőképtől, fantáziáktól szükséges elbúcsúzni. Előrehaladott várandósság esetén az asszony hüvelyi úton megszüli a gyermekét. A szervezetben beindul az oxitocintermelés, amely a kötődést segíti. Elkezdődhet a tejtermelés, amire tejapasztó gyógyszert kell szedni. A halott baba megszülésének élménye a vele járó hormonális változásokkal együtt egy nagyon intenzív és erőteljes hatás – ami a többi gyászban nincs jelen, és a férfiakat nem érinti. Az úgynevezett „üres bölcső szindróma” teszi nagyon speciálissá a fájdalmat, a gyászt.
Milyen folyamaton mennek át a párok?
Gyakori a bűntudat. Az első kérdés, amit feltesz ilyenkor az anyuka: „Mit rontottam el? Mit vétkeztem?” Kutakodik az emlékezetében, hogy mit evett, hol járt, milyen betegséget szedett össze stb. Általában a bűntudat az első, amit éreznek. Emellett – ateistánál és hívő embernél egyaránt – a következő kérdés:
„Miért engedte meg Isten, a sors vagy az élet?” Önmaguk vádolása mellett megjelenik mások hibáztatása is.
A férfiak esetében a tehetetlenség egy alapérzésnek számít. Nem tudom, hogyan álljak a párom mellett; mivel tudom őt támogatni; stb. – gyámoltalannak érzem magamat. A nők a fájdalom ellenére jobban meg merik élni az érzelmeiket, mert az ő testükkel történt az egész. Talán kevésbé gondolják tehetetlennek magukat. Gyakran találkozom olyan jelenséggel, hogy a nő próbálja kímélni a párját: „Szegény férjem nem tud az egész helyzettel mit kezdeni.” „Nem akarom még jobban leterhelni.” „Elég, ha a kollégái kérdezgetik a munkahelyén, inkább én nem beszélek róla.” Ennek ellenére a mai érzelemfókuszú világban jobban tudnak kapcsolódni, és kevésbé maradnak egyedül, mint évtizedekkel ezelőtt. Szoktam javasolni a feleségeknek, hogy egyértelműen mondják meg a férjüknek, mit várnak tőle. Ez sokat segít a közös megélésben.
Fontosnak tartom megemlíteni az „elengedés” szót, amit nem szeretek, és ma már a vízcsapból is ez folyik, illetve az érintettek semmit sem tudnak kezdeni vele. „Ildikó, hogyan lehet ezt csinálni?” – teszik fel gyakran a kérdést. Annyit válaszolok, hogy az magától jön. Az elengedésnél jelentősebb az elfogadás, ami tanulható. Assisi Ferenctől származik az imádság, ami sokak számára ismerős lehet: „Uram, adj lelki békét, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni…”
Milyen hatással lehet az érintettek Istennel való kapcsolatára, istenképére a tragédia elhordozására?
A kettő kölcsönhatásban áll egymással. A hit ereje, az istenkép és az Istennel való szoros kapcsolat segítenek elfogadni: „Az Úr adta, az Úr vette el, és áldott legyen az Úrnak neve!” Máskor annyira megharagszik az illető, hogy még a lábát sem tudja betenni a templomba… Találkoztam olyan emberrel is, aki először megkeményítette a szívét.
Később a beszélgetéseink nyomán ismét megtalálta Istent, mert rájött arra, hogy Jézus nélkül képtelen a gyászt végigvinni.
Nagyon érdekes, hogy egy ilyen szituációban hirtelen mindenki valamilyen értelemben hívő akar lenni. Hinni szeretné, hogy az elveszített gyermeke egy jó helyre került. Még ateisták esetében is ez a gondolat kapaszkodót nyújt a tragédiában. Megküzdési stratégiaként gyakran megjelenik az átkeretezés, az értelem megtalálása. Ez a hívő embereknek könnyebben megy. Például gyakran hallom az anyukáktól a következőt: „Igazából a terhességem elején megijedtem attól, hogy állapotos lettem, mert úgy éreztem, hogy egyáltalán nem vagyok rá felkészülve. Isten ezt jobban tudta. Elvette a gyermekem, mert még nem voltam felkészülve rá, de a következő terhességnél már igen.” Nem tudjuk, ez így van-e, de van, akinek egy ennyire radikális gondolat segít.
Ha élettel össze nem egyeztethető betegség alakult ki a magzatnál, akkor maga a betegség ténye segíthet a gyász feldolgozásában és az elfogadásban.
A gyászfeldolgozásról beszélünk, de tudjuk, hogy elveszített szeretteink, illetve a hiányuk mindig az életünk részét képezik. Beszéljünk a gyászmunkában való elakadásról, a fel nem dolgozott veszteségekről és az el nem gyászolt babák témáiról is!
A gyászfeldolgozás a legtöbb ember gondolataiban arról szól, hogy gyászolok egy adott ideig, például egy évig. Ez idő alatt sok mindent megélek, de utána lezáródik ez a szakasz úgy, mintha meg sem történt volna. Folytatom tovább az életemet… Nyilván a valóság más. Ha megértjük, hogy a történtek az életünk része, és elfogadjuk azt, akkor a gyászhoz való viszonyulásunk egészségesebb. Felszabadító lehet a felismerés, hogy szeretteink elbúcsúztatása is az életünk része, illetve beépíthető a kapcsolatainkba.
Az egyik nehézség, amellyel gyakran találkozom, hogy a nők siettetni szeretnék a folyamatot. Úgy gondolják, hogy a következő gyermek által gyógyulni fognak – de ennek az elképzelésnek óriási veszélye van.
Szükséges itt megemlíteni a szivárványbaba fogalmát.
Általában pozitív értelemben használja sok anyuka, aki elveszítette a babáját. Országszerte csoportokat szerveznek a részükre, de a „szivárványbabaság” kérdése egy nehéz ügy. Az elképzelés szerint a szivárvány képe azt fejezi ki, hogy két végpont összekötődik. Az egyik végén található a gyermekem, akit elveszítettem, a másik végén az a gyermekem, aki születni fog helyette – és itt a helyette szó nagyon veszélyes. Nem egy új, egész életről szól, hanem arról, hogy akit korábban vártam, a vele kapcsolatos fantáziáimat átruházom a következő gyermekemre. Így megterhelem őt akár egy egész életre. A legszomorúbb, amivel találkoztam, hogy az anyuka ragaszkodott hozzá, hogy a következő gyermekének is ugyanaz a neve legyen, mint amit az elveszített gyermekének adott volna… Gyakran imádkozom emiatt, hogy a következő baba másik nemű legyen, mert úgy könnyebb ezt az egészet feldolgozni. Kedvezőbb, ha vendégbabaként tekintünk az elveszített gyermekemre, akit rövid időre ajándékba kaptunk.
Hadd említsem meg a reborn babákat. A megszólalásig élethű babákhoz születési anyakönyvet vagy örökbe fogadó nyilatkozatot is adnak igény szerint. Egyesek az elveszített gyermeküket ilyen reborn babákkal pótolják. A gyász fájdalmában ez szintén veszélyes lehet, illetve egyéb kérdéseket is felvet…
A gyász első, intenzív időszaka többféle reakciót válthat ki. Az érintett nem tud ránézni egy babakocsira, egy várandós nőre, vagy képtelen kézbe venni egy gyermeket.
Megemlítem a túlféltést az életben lévő idősebb testvérek vagy a következő gyermek felé – ez akár a nagyszülőkre is vonatkozhat. Kapcsolati veszteségek is megjelenhetnek, mert a környezet sem tud mit kezdeni a helyzettel. Nem akarnak beszélni a tragédiáról, ezért eltávolodhatnak, elmaradhatnak a rokonok és barátok.
Gyakran felteszik a kérdést: „Mennyi ideig tart a megküzdés és a gyász? Mikor vállalhatunk újra gyermeket?” A gyász folyamata egyéni, nincs rá szabály. Az első év általában nagyon nehéz, intenzív és fájó. Mikor vállaljanak következő gyermeket? Azt szoktam válaszolni erre a kérdésre, hogy amikor meglátnak egy kisgyermeket, és képesek lesznek lehajolni hozzá, megérinteni és kézbe venni. Egészséges pszichével így válik késszé a lélek a gyermekvállalásra. Amíg ezt nem tesszük, addig csak pótolni szeretnénk az elveszettet, és a saját gyógyulásunkra felhasználni.
Ha a nő már képes önmagáért, a gyermekvállalás öröméért vállalni a terhességet, akkor készen áll a következő gyermeke felnevelésére.
Nagyon kemény és szigorú egy ilyen kijelentés, amit elsőre talán nehéz megérteni. Természetesen az idő múlásával érthetővé válik, hogy miért annyira fontos ez.
Tapasztalatod szerint kibírják a házasságok? A fent említett magány, az intimitástól és a jövőtől való félelem, a veszteség feldolgozása óriási feladatot jelent egy pár életében.
Még nem találkoztam olyan házaspárral, akik feladták volna. Akikkel foglalkoztam, a történetük gyönyörűre kerekedett. Egyesek örökbe fogadtak, másoknak gyönyörű babái születtek. A mai napig rengeteg fényképet kapok a megszületett újabb életekről, a szépen növekedő gyermekekről.
Előfordulhatnak olyan párok, akiknél sajnálatosan ismételten megtörténik a veszteség, amely elhordozása nagyon nehéz. Mit lehet nekik mondani?
Ilyenkor szükséges eljutni odáig, hogy nem lehetek anya, nem lehetek apa, de lehetek örökbe fogadó szülő. Így vált az egyik kliensemből örökbe fogadó szülő. Egy súlyos betegséggel élő kisfiút fogadtak örökbe.
A prenatális és perinatális gyász nemcsak a párt, hanem a tágabb családot is érinti. Nagyszülők, testvérek, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek mind-mind veszteséggel küzdenek.
Létezik egyéni, illetve családi gyász is. Mivel mindenki másfajta kapcsolatban állt azzal, akit elveszített, ezért nyilvánvaló, hogy mindenki máshogy, egyénileg is gyászol. A családi gyász esetén van valami közös a veszteségben, amiről fontos beszélgetni. Az elfogadásnak kulcsfontosságú szerepe van: most nem lettem anya vagy apa, kisgyerekként nekem most nem lett testvérem, nem lettem most nagypapa vagy nagymama. A nagyszülők egyfelől meggyászolják elveszített szerepeiket és vágyaikat, másfelől aggódnak a gyermekükért, akinek nem születhetett meg a babája. Gyakran tanácstalanok, hogy miként kapcsolódjanak a gyászoló gyermekükhöz. Várják-e meg, amíg segítséget kér? Utánanyúlhatnak-e? Meddig mehetnek el a vigasznyújtásban?
Sajnos Magyarországon ennek nincs kultúrája.
A gyász- és veszteségfeldolgozást a sorstársi közösség segíti. Általános gyakorlat, hogy az érintettekkel csoportban dolgozunk.
Igen. Gyakran előfordul, hogy a férfiak a feleségeik nélkül szeretnének beszélgetni arról, amit ők megélnek. Részben azért, hogy védjék feleségeiket, illetve a férfiak általában jobban félnek a jövőtől, a következő terhességtől, úgy érzik, az ő feladatuk a család védelme. A nők tervezni akarnak. Legyünk túl a gyászon, jöjjön a következő gyermek! Hadd éljem meg újra a terhességet és a szülést! Hadd fogjam a kezemben a babánkat! Közben a férfiak máshogy gondolkodnak. Rettegnek attól, hogy megismétlődhet a tragédia. Mit lehet akkor tenni? A sorstársi közösség ezen különbségek miatt segítséget nyújt abban, hogy a megfogalmazódott kérdéseket érintett férfiak és nők körében dolgozzák fel.
Fontos itt megemlíteni, hogy perinatális veszteség történik, amikor beteg, illetve fogyatékos gyermek érkezik a családba, illetve a korai szülésből adódó komplikációk is ide tartoznak. Az érintett párok (és családtagjaik) is gyászolnak, küzdenek a veszteséggel. Egy sorstársi közösségen alapuló csoport a beteg gyermekeket nevelő szülők támogatását is nagyban elősegíti.
Beszéljünk egy kicsit a temetésről, ami fontos rítusa, mérföldköve a gyásznak. Hogyan valósul meg prenatális és perinatális veszteség esten?
Esetenként nagyon eltérő. Függ a várandósság idejétől, hogy hányadik hetében történt a veszteség, hogy egyáltalán kiadják-e a testet. A tizenhárom–tizenöt hetes embriót általában nem adják ki, gyakran maguk a szülők sem szeretnék megnézni. Nincs szabály, hanem egyéni igények vannak, amelyeket fontos tiszteletben tartani. A győri temetőnek létezik egy parcellája, ahol tisztességesen vesznek végső búcsút az elhunyt magzattól. Nagyobb gyermek esetén a szülők döntése, hogy kikérik-e a testet. Gyakran kérdezik a kórházban az illetékeseket vagy az én véleményemet arról, hogy legyen-e temetés. Általában azt válaszoljuk, hogy igen.
Kedves Ildikó! Beszélgetésünk végén mit üzensz az érintetteknek?
Az egyik útravaló, amit szeretnék megosztani, hogy ne akarjanak gyorsan túl lenni a gyászon.
Fogadják el a kórházban felajánlott segítséget, de nem kell azonnal szakemberhez rohanni. A gyász fájdalmát fontos megélni. Lehet sírni, egymásba kapaszkodni. Amikor felteszik nekem a „Miért?” kérdést, a Biblia egyik egyszerű válasza jut eszembe: „mert az Isten így látta jónak”. A mondat engem nagyon mélyen megérintett, rengeteget segít a munkámban és az elfogadásban. Isten így látta jónak! És hogy miért? Egyszer majd megkérdezem.
Másik üzenetem az érintett pároknak, hogy ne féltsék egymást! Zárásként hadd osszak meg egy szép, több mint tízéves történetet! Egy fiatal pár elveszítette a gyermekét. Az édesanya a kórházi ágyon feküdt, a férje pedig tőle fél méter távolságra, összegörnyedve ült. Nem tudta megérinteni a feleségét, tehetetlenül sóhajtozott és félt. Odamentem hozzájuk. Megfogtam az asszony kezét, és megfogtam a férfi kezét is. Szó nélkül, csak ültem velük ott egy darabig. Egyre közelebb mentem, így a kezeik közeledtek, majd összeértek. Egymásba raktam a kezeiket, egy picit még összefogtam, aztán kiléptem a szobából. Emlékszem, mennyire hálásak lettek, ahogy előjött belőlük a felszabadultság egymás megérintésére. Felismerték, hogy nem kell félni, nem fog összetörni a társuk az érintéstől. Sőt, szüksége van rá!
Megjegyzés: Kósa Ildikó segítségét a szerkesztőségen keresztül igénybe lehet venni: igeidok.magazin@gmail.com.
