• Rólunk
  • Kapcsolat
  • En
amikor félreértelmezem a megbocsátást
amikor félreértelmezem a megbocsátást

Amikor félreértelmezem a megbocsátást

Elolvasási idő: 4 perc
Elolvasási idő: 4 perc
Mivel hívő emberként mindannyian Isten bocsánatából élünk, úgy gondoljuk, hogy ez a legnagyobb ajándék az életünkben. Ezért hajlamosak vagyunk ezt a kérdést olyannyira életünk középpontjába, a többi alapvető lelki törvény elé  helyezni...

Mivel hívő emberként mindannyian Isten bocsánatából élünk, úgy gondoljuk, hogy ez a legnagyobb ajándék az életünkben. Ezért hajlamosak vagyunk ezt a kérdést olyannyira életünk középpontjába, a többi alapvető lelki törvény elé helyezni, hogy utóbbiakat adott szituációkban nem vesszük figyelembe. A teljesség igénye nélkül nézzünk meg néhány alapvető félreértelmezést.

  1. Elbagatellizálom: úgy teszek, mintha nem történt volna semmi.

Akár ki is mondom: „Á, nem történt semmi” – vagy egy bocsánatkérésre ezt válaszolom: „Nincs miért.” Miért problémás ez a hozzáállás?

A tetteknek következményük van, a rossz tetteknek általában rossz következményük. Ha a megbocsátás folyamata figyelmen kívül hagyja a következményeket, a jövőre nézve nem szolgálhat pozitív mintaként. A Biblia számos esetben hoz példát arra, hogy a megbánás, megbocsátás után is van következményük a rossz tetteknek. Erre a törvényszerűségre Dávid tettei és tetteinek következményei jó példák.

  1. Eltúlzom: amikor felnagyítom a megbocsátás jelentőségét.

Vannak olyan történései is az életünknek, amikor jelentéktelen dolgok miatt megsértődünk és küszködünk a megbántottságunkkal vagy a bocsánatkérés hiányával, ahelyett, hogy belátnánk: nem is volt igazán okunk megsértődni.

Máskor pedig gondolkodás nélkül indokolatlanul is kimondjuk, hogy „Bocsánat!” – ezzel súlytalanná tesszük a valódi megbocsátáshelyzeteket.

Az első esetben aránytalanul felnagyítjuk, a másodikban pedig megsemmisítjük saját jelentőségünket az adott szituációban.

  1. Amikor a rosszról azt állítom, hogy ártalmatlan. Előfordul, hogy helytelen dolgokról úgy vélekedem, hogy „ez még belefér” – vagy „ezt még el lehet fogadni”. Pedig „jaj azoknak, akik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak; akik a sötétséget világossággá s a világosságot sötétséggé teszik, és a keserűt édessé”.
  2. Ha sértett félként csupán megvalósítandó „feladatként” kezelem a megbocsátást, és nem gyógyulni akarok, abból sok esetben csak elfojtás lesz valóságos lelki gyógyulás helyett. A megbocsátás egy lelki folyamat, ami mindenkinél más és más módon és ütemben zajlik. Természetesen elhatározás, akarat is szükséges hozzá.
  3. Ha az elengedést értelmezem „megbocsátásként”, vagyis az igazság helyreállásaként. Sértett félként, áldozatként természetesen fel kell tudnom dolgozni a velem történteket. Ezért a saját lelki egészségem érdekében elengedem az adósságot, lemondok a bosszúról, hívő emberként Isten kezébe adom át az ítéletet. Így a negatív és romboló érzelmektől és gondolatoktól megszabadulok, vigaszt találhatok Isten igazságot helyreállító ítéletében, azért, hogy az „igazság” továbbra is az élet etalonja, normája maradhasson.

De Isten helyett nem hozhatok felmentő ítéletet addig, amíg a szándékosan gonoszságból elkövetett kár (bűn) okozója nem ismeri be a hibáját, vagy akár bűntudata sincs, és „megbánáshoz illő tetteket” (Pál apostol szerint) nem mutat.

  1. Amikor úgy viselkedem, mintha minden ugyanúgy folytatódhatna, mint eddig, és bár többször áldozata voltam ugyanannak a szituációnak, ugyanannak a kapcsolatnak, mégis a közös folytatás mellett döntök. Ezzel a döntésemmel hagyom, hogy visszaéljenek a bocsánatommal, és kihasználjanak, vagyis saját magam árulója leszek.
  2. Ha úgy gondolom, hogy a megbocsátás után jóban is kell lennem az elkövetővel. Ez is tévhit, hisz a megbocsátás és a megbékélés nem azonos. „A megbocsátáshoz egyedül én kellek, ez az én döntésem, a megbékélés más, ahhoz ketten kellenek” – mondta egy interjúban Dianne B. Collard, az Úgy döntöttem, megbocsátok… fiam gyilkosának című könyv szerzője is.
  3. Ha csak kívülről várom a megbocsátást vagy a bocsánatkérést. Egy-egy kritikus élethelyzetben nemcsak körülöttünk gubancolódhatnak össze a kapcsolati szálak, hanem bennünk is. A harag, a tehetetlenség mint lassan ölő méreg magunkból indul, és önmagunkat pusztítja leginkább. Ilyenkor nagy jelentőségű, hogy a megbocsátást önmagunkkal szemben is tudjuk és merjük is gyakorolni.

Amikor tehát félreértelmezem a megbocsátást, magamnak ártok a legtöbbet. Mérgezem önmagamat, a kapcsolataimat, a közösségeimet, a körülöttem élőkről alkotott képemet is. James R. Doty szerint „fogva tart egy börtönben, ahol nálunk a kulcs, de mégsem szabadítjuk ki magunkat”. Legyünk hát bátrak a valósággal szembenézni!

Hálóné Cseh Ágota

Facebook
Twitter
LinkedIn
WhatsApp