• Rólunk
  • Kapcsolat
  • En

A minket megillető hely

Elolvasási idő: 10 perc
Elolvasási idő: 10 perc
Azt hiszem, mindnyájunk számára szívet melengető érzéseket idéz a ma már több mint harminc esztendőnek örvendő rajzfilm, a The Lion King, avagy Az Oroszlánkirály.

Leírva és kimondva ezt a harmincas számot először kétségeim támadtak azt illetően, hogy vajon mindenki ismeri-e ezt a legendás műalkotást – elvégre a mai tinédzserkorú generáció hol van már ettől, s mennyi hasonló idős vívmány süllyedt már a feledés homályába –, de hamar el is illant belőlem ez a felvetés, hiszen a mai napig számos szempontból kiemelkedően ikonikus és időtálló mesterműről beszélhetünk. Mielőtt a kedves olvasó szemöldökét ráncolva vetne véget e sorok olvasásának prekoncepcióinak engedelmeskedve, előre jelzem, hogy nem a mese kapcsán szeretnék végeláthatatlan elemzésekbe bocsátkozni, csupán az emberi gondolatok kavalkádjának egy szimbólumaképpen szeretném felhasználni megtapasztalásom, bizonyságom megosztásához.

A minap már-már azt gondoltam, hogy végre, sok idő után először egy sikeres, békességben teljes nap zárásaként, megelégedetten hajthatom párnára a fejem.

Úgy éreztem, hogy a napi kívánalmaknak eleget tettem, a betervezett feladatokat maradéktalanul elláttam, egyidejűleg hasznos, tevékeny háziasszony, jó anyuka és kedves feleség voltam. Egészen ritkaságszámba ment mostanában ez a kiegyensúlyozott állapot, valamelyik mérleg serpenyőjébe általában már nem jutott, így vagy házi sárkány vagy őrjöngő hiéna szerepkörbe csapott át lényem egyes frontokon. Ám ezen az ominózus, harmonikus napon – mielőtt a kiérdemelt álom gyanútlanul rátalált volna fáradt szemeimre – hirtelen fájdalmas kiáltás hallatszott kislányom szobájából. Nem esett jól, hiszen annyira kerek lett volna minden egy efféle kínos intermezzo nélkül, de nyilvánvalóan nem kívánságműsor az élet, az ember nem válogathatja meg, hogy mikor alkalmas az idő arra, hogy beteg legyen a gyermek.

Az ovi fellegvára a bacilusoknak, vírusoknak, azok pedig mintha kötelességük szerves részét képezné a kapcsolódás, úgy tapadnak az eleven kis mancsokhoz… Egy szó, mint száz, néhány órával később – kár is kertelni, a jelenséget valamennyi gyakorló anyuka ismeri – lehányva, Panadoltól ragacsos kézzel, zilált hajjal áztattam a meggyszószos ágyneműt a fürdőszobában, majd nyugtázva, hogy minden és mindenki körülöttem újra ideiglenesen helyreállt, ismételten megpróbáltam aludni. El voltam keseredve, mert ez az incidens gyakorlatilag semmissé tette a korábbi harmóniát bennem, elvette a jó érzésemet, rögtön aggodalmak garmadája lepte el gondolataimat – az egyik után majd a másik gyerek is kidől, nyűglődés lesz, türelmetlen és feszült leszek, nem halad minden a tervek szerint, le kell mondani ezt, el kell halasztani azt, és hasonlók –, gondterheltté, békétlenné váltam.

A körülmények által veszélybe került a „jó anya”, a „kedves feleség” és a „tökéletes háziasszony” szerepem, minden, ami és aki jelenleg én vagyok.

Sőt, van az a típus – amilyen jómagam is vagyok –, aki ilyenkor a meglévő problémák mellé még keres is, és bármit, amit talál, azt magára lapátolja – ha már lúd, legyen kövér, hadd fájjon! A mellettem fekvő férjem, aki szerves részét képezte az éjszakai hadviselésnek, kimerülten bár, de érezve a bennem viaskodó, vigasztalást kívánó helyzetet, utolsó erejéből elalvás előtt még arra figyelmeztetett, hogy azért ne csak a rosszra emlékezzek a mai napból.

Ezen mondata indította el bennem azt a különös asszociációs folyamatot, amely a fentebb említett Oroszlánkirály című örök klasszikushoz vezetett. A rajzfilm esszenciális mondanivalója talán akkor kristályosodik ki igazán, amikor Simba előtt a tó vizében megelevenedik édesapja, aki emlékezteti származásának tényére a letört, helyét kereső, ifjú oroszlánt. E jelenet gondolatisága hívta életre bennem a párhuzamot az Élet Királya, Jézus Krisztus örök érvényű jelenségére vonatkozóan, elvégre hitünk alapja őbenne, megváltásának tényében rejlik, általa lehetünk mi is gyermekei az Atyának.

Örök klasszikus az Úr is – ha szabad ilyet mondani –, nem csupán harmincegynehány éves alkotás két Oscar-díjjal elismerve, hanem idő előtti és időtlen, mindenek feletti!

Mi, akik hitben járunk, mind tőle és általa várjuk az elismerést, az iránymutatást, a választ a miértekre vagy éppen a miért nemekre, a biztatást, a vigasztalást, a lehetőségeket – egyszóval mindent –, és ha lehet, mindezeket spontán jelleggel, kedvünkhöz igazítva, azonnal és világosan érthető módon, egyenesen tálcán óhajtjuk – természetesen névre szólóan, díszcsomagolásban. Kicsit sok ez így egyszerre, nemde?!
Szóval az ifjú oroszlán – akit egy el sem követett bűn miatti, más által gerjesztett lelkiismeret-furdalás sodort messze valódi identitásától, a királyságtól, és fosztott meg önbecsülésétől – akkor kerül a helyére, amikor ráeszmél arra, ki is ő valójában. Ez a ráébredés viszont nem történt volna meg, ha egy bolondos pávián nem segített volna benne. Igazán infantilis hasonlat következik, kedves olvasó, ne törj pálcát felettem, semmiképpen sem szeretném az egyenrangúság oldaláról megközelíteni a következőket, csak a szemléltetés eszköze most ekképpen áll rendelkezésre:

Zordon – az ördög képében – ráméri Simbára édesapja halálának terhét, akit egyszersmind ezzel a bélyeggel látszólag méltatlanná tesz a királyi posztra, menekülésre kárhoztat. Egyidejűleg szűnik meg ezzel az oroszlánban a származásának tényében rejlő azonosságtudat, illetve erősödik a bizalom és az engedelmesség a gonosz felé.

Tipikus működési mechanizmus rajzolódik ki e példa kapcsán az emberre vonatkozóan.

Egy apró gikszer a körülmények vonatkozásában, és borul a kártyavár.
Esetemben is rögtön szertefoszlott a feladatait jól végző nő, feleség, anya elégedett, öntudatos képe csupán azért, mert a gyerek beteg lett. Rögtön kudarcba fulladni láttam a jövőt önmagam és körülményeink viszonylatában, az ördög által gyanútlanul befurakodó kiszolgáltatottság győzedelmeskedett felettem. Elvégre egy kis vírus még nem lehetne ok arra, hogy „shame” bélyeg kerüljön az idők végezetéig homlokomra, mégis teljes kudarcot sejtettem érzéseim mentén.

Mindnyájan állandó útkeresésben vagyunk, keressük az identitásunkat egyes életszakaszainkban, hova tovább, minden egyes napon. Ki nagyobb irányok mentén kutat a megfelelő csapásvonal után, ki pedig csak óvatos lépegetésben araszolva halad. Valaki csak szeretne a mindennapokban jó érzéssel elboldogulni, valaki – szimbolikus értelemben véve – pedig megváltaná az egész világot. Számtalan tényező más és más minden ember történetében, egy viszont valamennyi hitben járó relációjában azonos: az Úrtól jövő identitás.

Mindannyian Krisztus gyermekei vagyunk, tehát győztesek vagyunk. Még akkor is, ha az aktuális státuszunk egészen másra enged következtetni, vagy egészen más színben tüntet fel bennünket.

„Azt is láttam a nap alatt, hogy nem a gyorsak győznek a futásban, nem a hősök a harcban, nem a bölcseknek jut a kenyér, nem az értelmeseknek a gazdagság, és nem a tudósoknak a jóindulat, mert mindezek az időtől és a körülményektől függnek” – írja a Prédikátor könyve 9,11. Ezek a fránya körülmények teljesen befolyásuk alá vetnek bennünket. Evidens, hiszen bennük élünk, általuk alakul a sorsunk, halad vagy éppen reked meg létezésünk. A társadalom kapcsán vagy éppen a munkahelyi, családi frontról érkező elvárások és a mindennek is megfelelni vágyásunk eltereli fókuszunkat a lényegről, pedig amint a Róma 8-ban is olvashatjuk, nem a szolgaság lelkét kaptuk, hogy féljünk…

Simba is félt, pedig nem követett el semmilyen bűnt, amely szégyenteljes menekülésre ösztökélhette volna, és törvényes helyének, a trónnak elfoglalásában meggátolta volna. Csupán egy erőteljesen hangzó vélemény, egy látszólagos körülmény sodorta a kényszerű útra. És nem volt rossz sora ezen az úton, még ugyan jó társaságnak bizonyult a szurikáta és a varacskos disznó, no meg a „Hakuna Matata” életstílus. Valahogy így csináljuk mi is, amikor engedünk a befolyásoló tényezőknek, az ördög eltántorító szándékának: elmenekülünk a minket megillető helyről, elfordulunk Isten kegyelmétől. Lehet, hogy könnyebbnek ígérkezik ez a választás, mint szembenézni az előttünk álló kihívásokkal, nehézségekkel, de ha nem tesszük, az Istentől kapott elhívásunkra, a kötelességünkre mondunk nemet.

Hogyan alakult volna a szóban forgó rajzfilm végkifejlete, ha Simba nem tér vissza az őt megillető helyre, ha nem ébred rá származásának büszke tényére?

Zordon gondatlan, zsarnokoskodó uralma gyakorlatilag végleg elpusztította volna a birodalmat, menthetetlen tragédiát okozva ezzel az állatok létére, élőhelyére, jövőjére nézve.

És ha engem nem figyelmeztet a férjem mondata arra, hogy magam is az irgalom Istenének gyermeke vagyok, akkor én is belekényelmesedhettem volna ezen eset és a fejemben megjelenő további következmények perspektívájától a rosszkedv és a depresszió sebnyalogatásának feneketlen bugyrába. Ezzel pedig családom számára okozhattam volna számos szomorú, ellátatlan, keserű napot, magamban pedig végeláthatatlan bűntudatot viselkedésem kapcsán. Igazi csapda, igazi ördögi kör! Holott Pál apostol kijelentése micsoda mentsvárat kínál az ilyen és ehhez hasonló esetekre: „Nincsen azért már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak.” (Róma 8,1)

A szó valamennyi értelmében véve hányattatott volt az imént szóban forgó este, meg utána még néhány nap, és bár a „tökéletes” címszóval fémjelzett valamennyi identitásom – úgy a háziasszony, mint a feleség és az anya – néhány fokot ideiglenesen hátrébb lépett a ranglétrán, de milyen csodálatos az a tény, hogy ezek az identitások léteznek, az Úr kegyelméből megadattak. Feleség lehetek, anya és háziasszony mindenféle minőségi jelző nélkül. Erre emlékezni kell akkor is, amikor nem a tervek szerint alakulnak a dolgok, amikor magunk felé vagy a sorsunk felé támasztott elvárások nincsenek célközelben, de még a kanyarban sem. A lényeg, hogy a helyünkön legyünk, minden további már csak ráadás.

Kiemelt kép: pexels.com

Facebook
Twitter
LinkedIn
WhatsApp