Nagyon biztató mondatok ezek, igencsak szimbolikus módon tükrözik Isten mindenen átívelő, mindent felülíró oltalmát, szeretetét. Általánosan vonatkoztatható az emberi élet nehéz helyzeteire, fontos döntések meghozása kapcsán, vagy csupán a mindennapok mókuskerekének taposása közben. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ezek a mondatok valaha szó szerint, mindenféle képletes átvonatkoztatás nélkül válnak majd a családunk számára értelmezhetővé. Honnan is kezdjem…
Az év vége mindenki számára egy kis összegzéssel zárul ugyebár. Számot vetünk magunkban saját magunkkal, az életünkkel, a gondolatainkkal, terveinkkel kapcsolatban, és nyugtázzuk, mennyi minden ért célba vagy éppen fulladt kudarcba a mögöttünk álló esztendőben. Hogy végül melyik irányba mozdul el a mérleg nyelve, azt egészen sok minden befolyásolhatja, de a magam szemszögéből nézve valamiért a negatívumok mindig nagyobb súllyal esnek a latba, mint a pozitív előjelű dolgok – nem tudom, mások ezzel kapcsolatban miképpen gondolkodnak, hogyan éreznek.
Tudja az olvasó, ez a félig tele vagy félig üres pohár esete, avagy a kutya is a jó dolgában vész meg…
Nem volt egyszerű évünk. Sokféle élmény ért bennünket, meg lettünk próbálva testileg, lelkileg egyaránt, de kár lenne tagadni, és nem is akarom, néha azért győzelmek is jutottak az élet sűrűjéből. Felesleges lenne részletekbe bocsátkozni az árnyoldalt illetően, írásom esszenciája nem is a panaszkodásban rejlik, mert jóérzésű emberként rögtön tudnám balanszírozni a rosszat jóval, de az egyszer bizonyos, hogy az idei év történéseinek zöme nem kerül a bestseller kategóriába. Vártam már, hogy a végére érjünk 2024-nek, mintha bármin is változtatna egy új évszám… Ha máson nem is, de talán azon mindenképpen alakíthat, hogy a hozzáállás, a motiváció egy úgynevezett tiszta lappal induljon, amint az öröknaptárban is hajtunk egyet a papíron, és minden újrakezdődik, a legelején, mindenféle felemelő vagy éppen ledegradáló előzmény nélkül.
A karácsonyi ünnepek hajrája után, kimerülve a jövés-menés napok óta zajló menetrendjétől szerettünk volna egy jó ízűt pihenni. Reméltük, hogy a gyerekek is kellően kifáradtak a rokonlátogatás, az ajándékok és az új játékélmények garmadájától, így arra gondoltunk, most talán lehetőségünk lesz a megszokottnál kicsit tovább aludni. Egészen jól bele is húztunk, elvégre a családban kimondatlanul is konszenzusos ébresztőnek kikiáltott hat óra már közel negyven perccel túl is lett teljesítve, amikor egy kicsit nyugtalanul ébredezni kezdtem.
Először hangos durranásszerű hangokra lettem figyelmes kintről, de hamar logikus magyarázattal álltam elő az esettel kapcsolatban: úgy véltem, hogy a szilveszteri banzájhoz közeledve biztosan néhány türelmetlen utcabéli találta alkalmasnak a hajnali időpontot pár petárda kipróbálására. Majd esőre hajazó hangeffektus vette kezdetét, amire szintén feleszméltem pihenésem közepette. Méltatlankodtam is, hogy ej, de mozgalmas ez a reggel, pedig végre minden körülmény adott lenne ahhoz, hogy egy kicsit a lustálkodás luxusát élvezzük, erre fel minden is megtörténik… Azért csak nem hagytam annyiban, megpróbáltam újfent kiiktatni a zavaró tényezőket, és el-elbóbiskoltam, ám ismét valamiféle gyors dübögés akasztott meg a folyamatban – mintha egy vastag fúrófej akarna rendületlenül utat vésni a betonfal kemény felületébe.
Egyre ismétlődött, egyre intenzívebbé vált a lárma, amire férjem is felriadt, és ijedten tépte le magáról a takarót, majd rohant az emeletről egyenesen a bejárathoz.
Realizálódott a kép, baj van! A hátsó szomszéd dörömbölt, ébresztett bennünket, mert lángok borították az első szomszéd házát. Rémület lett úrrá mindenkin.
Szirénák hangja közeledett, egyre több, egyre hangosabban, jelezvén a helyzet komolyságát. Én is magamhoz tértem a vágyott, de egyre inkább csak magamra erőltetett szendergésből, és a fiam is szólított. Kábultan vakartam ki magamat a paplan melegéből, mit sem sejtettem még az iménti hír valóságából. Átbotorkáltam gyermekem szobájába, felemeltem és magamhoz öleltem izzadt kis testét, majd ezen érzelmes pillanat közepette elhúzva a függönyredőket elém tárult a rettentő kép a kertszomszéd lángokban fürdőző házáról. „Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik” – írta Arany János, és valami ilyesmit éreztem én is.
Remegtem minden porcikámmal, de igyekeztem nyugodtságot közvetíteni a gyerekek felé, ez volt a feladatom. A tűzoltók időben érkeztek, a teljes tragédia nem következett be, de jelentős kár keletkezett. Amit nem a tűz, azt az oltás által keletkezett víz pusztította el. Hogy mikor válik újra otthonná a szomszédok lakhelye, azt csak az Isten tudja. A mi garázsunk is ezen épület alsó szintjén helyezkedik el, de csodával határos módon ide sem a tűz, sem pedig a víz nem férkőzött be.
Most akkor merre is álljon az évösszegző mérleg nyelve?
Az év folyamán sokszor éreztem azt, hogy méltatlan dolgokkal kell szembenéznem, már-már úgy gondoltam, nem szeret az Isten, nem fontos számára az, hogy min megyek keresztül, és mindaz hogyan hat rám. Pereltem is vele a magam csendességében, csak úgy erőtlenül, a gondolataimban, hang nélkül. Ám ez a tűzeset kéretlenül is választ adott a meg sem fogalmazott, ki sem mondott kérdéseimre.
„Hozd ki a népet, amely vak, pedig van szeme, és süket, pedig van füle!… Én, én vagyok az Úr, rajtam kívül nincs szabadító… Ezután is csak én leszek! Nincs, aki kezemből kiragadjon, ha én cselekszem, ki másíthatja meg?” (Ézsaiás 43,8.11.13)
Az élet nem fenékig tejfel, szokás mondani, és az események, a körülmények többször nincsenek szinkronban a vágyainkkal, álmainkkal, törekvéseinkkel, mint amennyiszer idilli a kép. De jó tudni, hogy oltalom alatt állunk – nem is akárkinek a pártfogásában – akkor is, ha nem látjuk, nem halljuk vagy éppen nem érezzük ezt. Olyankor is készülnek az utak a pusztában, fakadnak a folyók a sivatagban, és amikor szükséges, nyilvánvalóvá válik az Isten jelenléte, kézzelfogható, szemmel látható lesz gondoskodása, szeretete.
Az élet soha nem lesz sokkal könnyebb, jól sejtem, mindig jut majd egy kicsi ilyen meg egy kicsi olyan is belőle. Ahogy eddig is voltak, úgy lesznek ezután is krízisek, amiképpen katarzisok is. Mindig több lesz a bizonytalan, mint a biztos – ami a körülményeket illeti –, ugyanakkor egyetlenegy megingathatatlan, konzisztens valóság örökké jelen volt, van és lesz az életünkben: az Úr kegyelme, az Úr szeretete.
Arra, hogy merre billen a mérleg nyelve így 2024 végén, 2025 legelején, Jókai Anna sorait találtam válaszul:
„Ami itt – attól távolodóan. Ami ott – ahhoz közeledően.”
