Olyan emlékek ezek, amelyek ma is meghatároznak.
Már gyerekkoromban is nagyon szerettem a történeteket, nagy élvezettel hallgattam őket. Nyáron a játszópajtásokkal az anyai nagymamám köré gyűltünk, és vártuk, hogy elmondja nekünk a Brémai muzsikusok című mesét. Olyan jól elő tudta adni, hogy egy bizonyos ponton mindig megrettentünk, noha tudtuk, mikor következik a félelmetes rész. Így utólag úgy gondolom, hogy ezért az egy pillanatért ültünk mindig oda a kis sámlija mellé: hogy újra és újra ránk tudjon ijeszteni. Lelki szemeim előtt még ma is látom, ahogy ott görnyed a széken. Könyökével a két térdére támaszkodik, és huncutul mosolyog. Örül, hogy élvezzük, és hogy a mese egy bizonyos pontján mindig megijedünk.
A történetek fontosak. Rögzítenek valamit, tanítanak. A történetekhez vissza tudunk menni, át tudjuk élni őket újra és újra. Ezek a történetek formálnak is, és megmutatják, kik vagyunk valójában.
Szeretem az idős embereket. Nekik olyan történeteik vannak, amelyek engem bekapcsolnak. Olyanok számomra, mint a fűtőanyag: elindítanak bennem egy folyamatot, ami tovább hömpölyög, és talán az én és mások életére is hatással lesz azáltal, hogy megírom őket.
Szóval az idős emberek mindig is érdekeltek. Fiatalkoromban is nagyon szerettem velük találkozni és beszélgetni. Gyakran átmentem a szomszédokhoz is, csak hogy beszélgessünk, és érdeklődjek afelől, hogy mi újság velük. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy akkor még nem kellett telefonon bejelentkezni, ha meg akartál látogatni valakit.)
A szomszéd utcában volt egy család, ahol egy idős házaspár lakott. Nem volt gyerekük. Velük lakott még a férj húga is, aki nem ment férjhez sosem. Így éldegéltek ők együtt, hármasban. Dolgoztak, kertet műveltek, piacra jártak, és élték a mindennapi életüket. Mind a hárman kicsit mások voltak, nem átlagosak, de ettől váltak különlegesekké. A férfi sokat viccelődött, és humorosan beszélt. A felesége amolyan egyszerű asszony volt, egyszerű gondolkodással, kicsit selypítve beszélt. A két kezén az ujjai görbék voltak, de ez nem akadályozta meg abban, hogy a sodrófával tésztát nyújtson. Tanúja voltam ennek egy alkalommal.
A férj húga sem volt átlagos – pont olyan, mint a testvére, kicsit más. Azt hiszem, megpróbálta irányítani a családot, és egyenrangúnak tartotta magát a házaspárral ebben a háztartásban. Határozott asszonyként ismertem. Úgy emlékszem, előbb a húg halt meg, aztán a férj, és egyedül maradt a feleség. Egyszer átmentem hozzá, amikor már egyedül volt, és kaptam tőle egy hófehér kancsót, amire kék szőlőleveleket festettek. A kancsó törött volt, vagyis inkább repedezett, de nagyra értékeltem. Valami régi iratokat is ideadott, mintha csak azt mondaná, hogy őrizzem meg a történetüket. Miután meghalt a feleség is, eladták a házat. Az új tulajdonos nemsokára lebontotta, és ma már nyoma sincs annak, hogy ott élt valamikor ez a család.
A mai generáció nem is tudja, kik voltak ők, csupán az idősebbek emlékeznek még rájuk. De miért is mondom el mindezt?
Az ideadott emlékeket elvittem magammal Magyarországra – a kancsót meg az iratokat is. Férjhez mentem, és a költözés után beletettem egy dobozba őket. Eltelt legalább tizennyolc év, és egy nap, amikor hazalátogattunk, elővettem ezt a dobozt, és átnéztem a tartalmát. A felmenőim dokumentumai között megtaláltam ennek a családnak a rám bízott néhány iratát és egy-két fényképet. Megmondom őszintén, el is felejtettem, hogy ezek nálam vannak. Meglepődve olvastam át a férj iskolai bizonyítványát, amely azt mutatta, hogy bizony gyerekkorában kitűnő tanuló volt. Mint akkoriban sokan, ő sem fejezte be az elemi iskolát, mert kellett a segítség a szülőknek a háztartásban. De nem is a bizonyítvány volt a legnagyobb meglepetés, hanem az egyik fénykép. A fényképen a feleség családja szerepelt, és a háttérben egyetlen épület: egy apró kis parasztház. A képen látszik, hogy abban az időben még csak ez az egyetlen ház volt az utcában. Az is látszott, hogy ez a kép a mi utcánkban készült, ami – valljuk be – az én gyerekkoromban is elég félreeső és elhagyatott volt, az ötvenes években meg végképp. Azon a képen az az aprócska ház a nagyszüleim háza volt. Milyen boldog voltam, amikor több rokonnal való egyeztetés után megbizonyosodtunk erről!
Miután felnőttem, mindig sajnáltam, hogy egyetlen kép sem készült erről a számomra kedves házról, ahol annyi estét töltöttem.
Ma sem értem, miért nem volt senkinek fontos lefotózni, mielőtt lebontottuk. Nagyon sajnáltam, hogy csak az emlékeimben élt már ez a kép, és így nem mutathatom meg a gyermekeimnek azt a helyet, ahol felnőttem. Most ez a háromtagú család a múltból visszaadta nekem. Egy család, akiről azt gondolhatnánk, hogy nem hagyott semmit örökségül ennek a világnak, hiszen nem születtek utódaik. Egy egyszerű asszony, aki huszonöt évvel ezelőtt betotyogott a kamrájába, és kihozta nekem a kancsót meg az iratokat.
Mintha tudta volna a Mindenható, hogy mennyire fontos lesz egyszer a családom és a generációk kutatása.
Zálogba tette nekem ennél a családnál a fotót, aztán egy doboz mélyén őriztette velem majd húsz évig, hogy a megfelelő időben elővegyem. Amikor már nekem is fontos lesz, hogy ki vagyok, honnan jöttem. Amikor még túl fiatal az ember, addig nem foglalkozik ilyesmivel, de idővel minden értékké, értékesebbé válik: egy kép, egy történet, egy mese. A képen nem a ház van a fókuszban, hanem a család, de amikor én ránézek, a családom múltjának egy darabját látom. Sokkal messzebbre vissza tudok tekinteni ezáltal a fotó által, mint gondoltam volna. A ház még az eredeti állapotában, egyszerűségében áll a háttérben. Ennek a családnak talán csak díszlet, de nekem a múltam egy szelete. Nekik talán semmit sem jelentett, de nekem mindennél fontosabb. A hely, ahová visszatérhetek, a hely, ahol generációk éltek együtt, akiknek én is a leszármazottja vagyok.
