A legtöbb hajó már hazafele tartott az éjszakai halászatból, de őt csak egy érdekelte. Nem kellett sokáig keresgélnie, mert már messziről meglátta Simont és a többieket, ahogyan üres hajóval a part felé igyekeztek. Mosoly ült ki az arcára. Sejtelmes mosoly. Na, majd átbeszélik ezt az éjszakai kalandot.
Addig is, míg megérkeznek, tüzet rakott! Fogott néhány nagyobb követ, és helyet készített a tűzhelynek. A parton rengeteg száraz gally és hordalékfa volt a gyakran kitörő viharok miatt. Meggyújtotta. A tűz lángra lobbant és belekapott a fába. Lement a partra, hogy hozzon pár halat. Biztos éhesek lesznek, ha visszatérnek. A legszebbeket választotta. Nyársra tűzte őket, hogy szépen megpiruljanak. A kenyeret majd kicsit később hozza elő. Leült egy kidőlt farönkre, és mosolygott.
Tudta, hogy a fiúk csalódottak és kimerültek az éjszakai kemény munkától, de mindennek megvan az ideje. Ezt is meg kellett tanulniuk.
Senki sem küldte őket oda, de ám legyen. Idővel majd ez is a javukat szolgálja. Simonnal külön is le fog ülni egy kicsit beszélgetni. Nagy tervei vannak számára, de ilyen hozzáállással nem fog jól működni.
– Már csak néhány csapás, és kint vagyunk a parton – bátorította a többieket János. – Simon, ereszd balra egy kicsit! Ne olyan sokat! Na még egy kicsit! Ez az, most jó lesz.
János a tekintetével a partot fürkészte, hogy biztosan azon a helyen kössenek ki, mint ahol a vízre szálltak. Néha könnyű eltévedni, ha valaki nem elég figyelmes. János szerette a Kinneretet. Mennyi kalandot, sikert, örömet, de igaz, néha csalódást is tartogatott. Mindez nem számít most, csak az, hogy nem tudják, mit kezdjenek az életükkel. Az jó, hogy együtt vannak, de hogyan tovább? A bizonytalanság felőrli őket. Jó lenne, ha Jeshua mondana valamit, mint ahogy szokta.
Ahogy figyelt, észrevette, hogy nem messze tőlük valaki áll a parton, de felismerni nem tudta. A nap épp akkor kelt fel a dombok felett, éppen szembesütött velük. Mielőtt bármit is mondhatott volna a többieknek, a parton álló feléjük intett és odakiáltott valamit! Nagyon ismerősen csengett a hangja. Valamit mintha a halászatról kérdezett volna.
– Legyetek már csendben! Valaki van a parton, és kérdez valamit. Nem értem, mit mond – csitította a többieket János.
A hajnali csendben újra megszólalt Jeshua, és a víz vitte tova a hangját:
– Fiúk, nincs valami ennivalótok? Fogtatok valamit?
Szégyen ide vagy oda, de Jánosnak muszáj volt bevallania, hogy bizony semmit sem fogtak. Egy halász ezt talán megértheti. Mint ahogy a suszternek sincs cipője, úgy nekik sem volt egy árva haluk sem. Van ilyen, hogy hiába minden próbálkozás, mégis kudarc lesz a vége.
– Niiincs! – kiáltott vissza János.
A többiek nem igazán foglalkoztak a kérdezővel. Egyesek fáradtan, csüggedten ültek a csónak aljában, mások a hajó kormányzásával voltak elfoglalva, nehogy valami balul süljön el a kikötésnél. Főleg Simon.
– Most akkor irányítasz vagy nem, János? Te vagy ott elöl, én innen hátulról nem látok semmit – kérdezte Simon szemrehányóan, mert látta, hogy barátja meredten csak a partot bámulja, de egy ideje nem ad információkat. Egyedül kell megoldania a kormányzást.
János valóban elgondolkodva a partot nézte és azon gondolkodott, honnan ismerős neki ez a hang, amikor amaz ismét megszólalt:
– Mi lenne, ha megpróbálnátok még egyszer? Dobjátok csak ki a hálókat jobb oldalra! Én azt mondom, találni fogtok – kiállott vissza a parton álló.
Jánosnak mindez olyan ismerősen hangzott, de nem tudta hova tenni.
– Valaki a partról azt javasolja, hogy tegyünk még egy próbát. Nem próbáljuk meg még egyszer utoljára, Simon? Dobjuk ki itt jobbra a hálókat! – adta tovább János.
– Most? Itt a sekélyesben? – Simon egy pillanatra tétován nézett maga elé. Nézte a tengert, nézte a csüggedt társaságot, nézte a sekélyes vizet. Nem nagyon volt bizalma ahhoz, hogy pont itt fognak halat fogni akár csak egyet is, de megadta magát. Egy próbálkozás még belefér.
– Hát nem bánom, végül is mi veszítenivalónk van? Próbáljuk meg! – válaszolta Simon.
– Fiúk, még egyszer megpróbáljuk – adta ki a parancsot.
Felnyalábolták a már kissé összegubancolódott hálót, és a szokásos módon beledobták a vízbe. Nem sok reményük volt arra nézve, hogy fognak valamit. Valahogy ma a szerencse is elpártolt tőlük. Unottan, szinte nem is várva eredményt fogták meg a hálót három helyen is. Elöl a csónakorrban János, középen Jakab, hátul meg Péter. A következő percekben azonban a háló egyre csak süllyedt s megfeszült a kezükben. A tó elkezdett habozni, pezsegni a halak sokaságától. Mintha egy méhkasba nyúltak volna, de itt a halak nyüzsögtek. Szinte verekedtek a helyért, hogy kit fogjanak ki elsőre. Simonék meg csak nézték és alig tértek magukhoz az ámulattól.
János gyorsan András kezébe adta a háló végét. Az ő szíve is egyre hevesebben vert, de nem a halak miatt. A szeme a partot fürkészte. Valamit sejteni kezdett.
A parton álló idegen épp a tűz fölé hajolt és gondosan igazgatott valamit. Olyan ismerős volt a mozdulata, de legfőképpen az, amit mondott. „Vessétek ki jobb oldalra!” Ki szokta ezt általában mondani? Hát nem Jeshua? Jeshua! Ó, hát ő az, Jeshua!
– Simon, Simon – botorkált oda az épp halakkal bajlódó Simonhoz –, az Úr van itt! Ott áll kint a parton!
– Mit beszélsz? Komolyan mondod? Hol van, hadd lássam!
János a hajóorrba vezette Simont, és Jeshuára mutatott.
– Nézd, ott van, a tűz fölé hajol.
Simon, mint általában, most sem gondolkodott, hanem visszarohant a csónak végébe, és felvette az ingét. A ruha rátapadt vizes felsőtestére, mivel a nagy halfogásban csurom vizes lett mindenki.
– Hozd haza a hajót, János! – csak ennyit mondott, s bele is ugrott a tóba, és elkezdett úszni ki a part felé!
– Hé! Hova mész, Simon? – kiállítottak utána a többiek is. – Mindjárt mi is kint vagyunk a parton!
Simon hallotta ugyan, hogy a többiek mit mondanak, de nem törődött velük. Egyik karcsapás után a másik, s közben csak arra tudott gondolni, hogy hamarosan meglátja Jeshuát. Félt attól, hogy eltűnik a partról, mire a csónak odaér.
Most rögtön találkozni akar vele. Annyi mindent el akarna neki mondani. Hogy mennyire bánja, hogy megtagadta, hogy azt sem tudja, ki ő és mi a feladata. Hogy ez a vezető szerep a többiek között mennyire megterhelő számára. Sokszor azt sem tudja, mit tegyen, s még ő vezesse a többieket? Egyszerűen nem tudja, mitévő legyen.
Sokféle gondolat kavargott Simon fejében, míg a vízzel küzdött. Amikor már majdnem kiért, felállva a vízben futva közelített Jeshua felé. Kifáradva ért a partra, de nem bánta. Elsőként akarta látni Jeshuát, legalábbis, ha János nem tévedett. Jeshua a hallal és a kenyérrel volt elfoglalva, de amint Simon odaért, feltekintett a munkájából, és köszöntötte. Jeshua most megint olyan más volt, olyan tiszta. Már a sírkertben is észrevette, hogy mintha nem is ő lenne, de mégis. A tekintete az Jeshua, meg ahogy beszél, amiket mond, de mégis olyan más… Simon szóhoz sem jutott. A többiek is hamarosan megérkeztek. A halakkal teli hálót otthagyták a hajóhoz rögzítve, és siettek ők is köszönteni Jeshuát. Nem csak Simonnak fontos, nekik is nagyon hiányzott. Csodálkozva látták, hogy a parton parázs van, hal meg kenyér. Nem is tudták, hogy Jeshua ért a halfogáshoz is. Eddig ezt mindig csak ők csinálták. Jeshua látta csodálkozásukat és afeletti ámulatukat, hogy őt itt találják, ezért így szólt hozzájuk:
– Békesség! Mi lenne, fiúk, ha hoznátok azokból a halakból, amiket most fogtatok? Még van parázs, megsütjük s együtt megreggelizünk – mondta.
Mint mindig, most is Simon volt, aki elsőnek ugrott és gyorsan leoldotta a halakkal teli hálót, és megpróbálta a partra vonszolni. Elég nehéz volt, jó nagy halak akadtak bele a hálóba, de a többiek a segítségére siettek. Kiválasztottak párat, és feltették a parázsra, hogy minél hamarabb megsüljenek. Rendbe tették a csónak körül a dolgokat, rendszerezték a halakat, megtisztították a hálókat. Egy halász sosem mulasztaná el ezeket a dolgokat. Néha lopva Jeshua felé pillantottak, hogy ott van-e még, mert mostanában gyakran szem elől tévesztik, de ott ült és a sütögetéssel volt elfoglalva.
– Százötvenhárom – fejezte be a számolást Tamás.
– Micsoda? Mit mondtál? Mi az a százötvenhárom? – értetlenkedett János, mert nemigen figyelt a többiekre, a saját gondolataival volt elfoglalva, na meg hogy Jeshuát ne veszítse szem elől.
– Százötvenhárom halat fogtunk az imént. Százötvenhárom szép, kövér halat. Hihetetlen! Pont itt, majdnem a part mellett – lelkendezett Tamás.
– Ez inkább lehetetlen! Ez egy csoda, Tamás! Te is tudod jól. Ezt Jeshua tette, ő hívta oda a halakat, egy percig sem kételkedek benne – válaszolta János, és a hálókat a csónakba hajította.
– Gyertek, egyetek ti is! – szólt oda Jeshua mindannyiunknak, és ők örömmel hagytak ott mindent, és letelepedtek a tűz köré. Jeshua ekkor vette a kenyereket és a halakat, és mindenkinek sorra adott belőlük.
A tanítványok meg csak ámultak és élvezték, hogy Jeshua ott van. Nem mertek szólni, kérdéseket feltenni, nehogy eltűnjön és soha többé ne lássák újra. Nem merték megkérdezni, hogy ki vagy te, mert valahol lelkük mélyén tudták a választ, hogy az Úr az.
Ez már a harmadik alkalom, hogy feltámadása óta találkoznak vele, és mindig egy kicsit más, mint ahogy utoljára látták. Bárcsak egy örökkévalóságon át tartana ez a reggel, és soha nem kellene szembenézni a holnappal! Jeshua sejtelmesen mosolygott, ahogy a tanítványait fürkészte. Némelyik el is szundikált a bőséges reggeli után, na meg az egész éjszakán át tartó halászat miatt, de Simon Jeshua tekintetét kereste. Látszott rajta, hogy kétségek gyötrik és válaszokat vár. Olyan válaszokat, amelyeket csak Jeshua tud neki megválaszolni.
