• Rólunk
  • Kapcsolat
  • En

„Ha van kőből vagy fából faragott, vagy vászonra festett Krisztus, miért ne lehetne őt emberbőrre is rajzolni.”* – 3. rész

Elolvasási idő: 21 perc
Elolvasási idő: 21 perc
Sorozatunk harmadik részében egy tetováló szemszögéből ismerjük meg a testdíszítés világát.

A sorozat 1. részében (ITT olvasható) a témát, mint társadalmi jelenséget és annak  bibliai hátterét vizsgáltuk meg. A 2. részben személyes megvallásokat olvashattunk (ITT olvasható).

Robi évtizedek óta tetovál, megtérése és bemerítkezése után sem akasztotta szegre a szakmáját. Jelenleg egy németországi szalonban dolgozik, egy hazalátogatása során beszélgetünk.

Hogy lesz valakiből tetováló?

A történetem gyerekkoromra nyúlik vissza. Van egy hat évvel idősebb bátyám. A nyolcvanas évek végén járunk Miskolcon, amikor a bátyám tizenhat évesen eldöntötte, hogy lesz tetoválása. Abban az időben a tetovált ember feszegette a határokat. A fiatalok körében nagyon vagány volt, aki bevállalta, viszont az idősebb korosztály elítélte a tetoválást. A bátyám is egyfajta lázadást fejezett ki, de évek kellettek ahhoz, hogy az elhatározását megvalósítsa. Zsolti a saját gondolatát, a saját mintáját szerette volna felvarratni magára.

Akkoriban nem voltak úton-útfélen szalonok vagy magazinok, amiben megtalálhattad, amit szeretnél. Budapest mellett Miskolc volt az a város, ahol hamar beindult ez a szakma és az üzlet.  Én a bátyám példáját látva azt gondoltam, hogy egy tetoválás megszületéséhez idő kell, sokat kell vele foglalkozni. Elkezdtem mintákat tervezni (sokszor a suliban, az órák alatt rajzolgattam). A barátaim látva a munkáimat fel-felkértek, hogy számukra is tervezzek. Egy idő után felmerült, ha már ilyen jól tudok tetkókat tervezni, miért nem tetoválok. Eleinte kettéválasztottam a tervezés és a tetoválás folyamatát, én magamat tervezőnek, rajzolónak tartottam. Abban az időben a fiatalok diszkóba jártak, így sok megrendelést kaptam: a hétvégi bulikra kellett alkossak. A rajzaim olyan jól sikerültek, hogy nem lehetett megmondani róluk, hogy nem tetoválások. Egyébként építőipari suliba jártam, a magam szórakoztatására rajzoltam. Aztán eljött az idő, hogy nekem is legyen tetoválásom, egy karszalag. Ez a motívum a testvéremhez való ragaszkodást fejezte ki: Neki már volt hasonló mintája, én szerettem volna így is kapcsolódni hozzá.

Fontos volt számodra a testvéri kapcsolat kifejezése?

Igen, szerintem jó esetben a tetoválás az ember egyediségét, személyiségét tükrözi, és valami fontos üzenetet hordoz.

Persze változtak az idők, ma már rengeteg mintaazonosság van, itt is a divat az uralkodó.

Sokan azt hiszik, ha valaki elkezd tetováltatni, azt nem tudja abbahagyni, az első után jön a többi. Ezt nem tudom alátámasztani. Többen egy tetoválás miatt jönnek el, valami miatt, ami számukra fontos. Például egy pár, akik a kapcsolatuk mélységét, a köztük lévő intimitást így is ki szeretnék fejezni. Egy mintával, ami csak az övék, ami összeköti őket. Egy rejtett helyre, ami nem nyilvános, de ők tudják, hogy ott van. Egy ilyen döntést nem egy nap alatt hoz meg az ember. Ilyenkor nincs sok kérdésem, örömmel megalkotom, amire felkérnek.

Tehát az első tetoválásodat te tervezted meg.

Igen, így mentem el a tetoválóhoz. Ő meglepődött a felkészültségemen. Tele voltam kérdésekkel, sokat beszélgettem vele, megismertem a munkáját. Megértettem, hogy minden egyes tetoválónak saját stílusa van, jó esetben, ahogy a tetoválás, úgy a tetováló munkája is egyedi. Azt tudni kell, hogy a szakmát ma sem oktatják iskolai keretek között. A tetoválás a szépségiparba van besorolva a kozmetikához és a fodrászathoz hasonlóan. Vannak próbálkozások, ahol profi tetoválóktól lehet tanulni, de ezek több-kevesebb sikerrel járó, aránylag új kezdeményezések.

Te kitől tanultál?

Felfigyeltem egy nagyon igényes munkákat kiadó emberre. Péter óvodás kora óta rajzolt, a képzőművészetire készült. Mivel nem sikerült bejutnia a képzőművészetire és a művészvilágban érvényesülnie, így megpróbálta a tehetségét a tetoválás területén kamatoztatni. Ma is az egyik legjobb tetováló művésznek tartom. Péterrel sokat beszélgettem. Azt vallja, akiben van késztetés és kitartás meg tudja ezt a szakmát tanulni. Biztatott, hogy kezdjem el, gyakoroljak a barátaimon. Ha fejlődök és szeretném csinálni, folytassam, ha nem, akkor hagyjam abba – ne tegyem tönkre az emberek életét össze-vissza firkálgatásokkal. Tény, hogy teljesen más papírra és vászonra festeni, mint emberbőrre. Más a technika, más anyagokkal festesz stb. A rajztehetség nem elég a tetováláshoz. A technikára rá kell érezni. A barátaim örömmel álltak sorban, örültek, hogy végre nemcsak rajzolok, hanem tetoválok is rájuk. Én pedig úgy éreztem, hogy önmagam lehetek, amikor alkotok.

 

Hogyan lett belőled hivatásos tetováló?

Miskolcról a Balaton partjára költöztem, ott kezdtem a szakmát, eleinte csak a baráti körömben vállaltam munkát. Egy nap felhívott Péter, hogy tetoválok-e, mert egy balatoni üzletbe keresnek azonnali felvétellel munkaerőt.  Abban az időben (1996 nyara), egyszerű, például nonfiguratív minták mentek, így elvállaltam a munkát – nem volt vele nagy kockázat. Megismertem egy német családot, akik megkedveltek a közvetlenségem, a hozzáállásom miatt. Megkérdezték, nincs-e kedvem Németországban dolgozni. Volt, így még 1996-ban kiköltöztem, és azóta tetoválóként dolgozom. Egészen addig szeretném folytatni a munkám, amíg örömöt találok benne. Évek óta imádkozom az Úrhoz, hogy ha van jobb terve az életemmel, akkor jelentse ki azt számomra. Nyitott vagyok a váltásra, de amíg itt akar látni, és itt akar rám feladatot bízni, azok között az emberek között, akik belépnek hozzám a szalonba, akkor ezt a küldetést szeretném bevégezni.

Azért imádkozom, hogy Isten akaratában éljem az életem.

Beszéljünk egy kicsit a családodról, a hitről.

Amikor Mónikát megismertem, már készítettem tetoválásokat a barátaimnak, de nem, mint tetoválóművész mutatkoztam be neki. A legelejétől mindenben támogatott. Együtt mentünk ki Németországba. Ő beszélt németül, én pedig nem. Mónika evangélikus családban nőtt fel, én nem ismertem a keresztény hitet. Leendő apósom fenntartásokkal volt felém a szakmám miatt, de amikor egyszer meglátogattak bennünket, megtört a jég. Látták, hogy normális munkakörülmények között, normális emberekkel dolgozom (a tetoválás kapcsán az emberek gondolkodását meghatározzák a negatív sztereotípiák). A házasságot nem tartottam fontosnak. Úgy gondoltam, hogy ha két ember együtt él szeretetben, elfogadásban, támogatják egymást jóban-rosszban, akkor ez elég. Nézzenek ránk, boldogok vagyunk, nem értettem, miért kellene összeházasodni? Halad az életünk, egy papír nem fog változni semmin.
Négy éve lehettünk együtt, talán öt, amikor sok kérés után elmentem Mónikával templomba. Budapesten éltünk akkor, az Óbudai Evangélikus Gyülekezetbe mentünk, ahol Bálintné Varsányi Vilma volt a lelkésznő.  Eleinte egyfajta kötelezettségnek éltem meg a templomba járást, ami semmiféle változást nem hozott a családunk életében. Aztán egy nap Vilma nénin keresztül megszólított Isten. Éreztem, hogy NEKEM prédikál.

MEGÉRTETTEM, hogy miről beszél, FELISMERTEM Isten igazságát. Attól a pillanattól fogva örömmel mentem, már hétköznap vártam a vasárnapi alkalmat.

Akkortól másképpen álltam Mónika unszolásához a házasságkötéssel kapcsolatban. Megértettem, hogy nemcsak egy papír, hanem Isten rendelése az életünkre nézve. Amikor 2002 nyarán ismét szóba került közöttünk a téma, mondtam Mónikának, hogy jövőre összeházasodunk, ugyanis én már mindent kigondoltam. Annak idején július 26-án ismerkedtünk meg, és 2003 július 26- a szombatra esik, ideális esküvői nap, elég idő lesz mindent eltervezni. Mónika nagyon örült, és az egy év elteltével összeházasodtunk.

Ami a hitet illeti: ateistaként indulva nagy utat tettem meg. Megértettem, hogy kereszténynek lenni egy életformát jelent. Hinni valamiben, amiről előzőleg semmi tapasztalatom nem volt, nem láttam, nem bizonyították be nekem, nagyon nehéz volt eleinte. A hiteltelen keresztények viselkedése sem vitt előre. Mégis, a hit hallásból van, vonzott az ige igazsága, és végül átadtam az életemet Krisztusnak.

Hogy kerültetek kapcsolatba a baptista közösséggel?

2017-ben az élethelyzetünk változása miatt költöznünk kellett. Eldöntöttük, hogy új otthonunk közelében olyan közösséget keresünk, ahol a család minden tagja megtalálja a helyét. Baptistákkal korábban nem találkoztunk, persze tudtuk, hogy létezik ez a felekezet, de nem ismertük azt. Több gyülekezetet meglátogattunk, de nem igazán éreztük jól magunkat sehol. Egy ismerős javaslatára mentünk el először egy baptista istentiszteletre. Mielőtt elmentünk, interneten utána néztünk, kik azok a baptisták. Az egyetlen különbség, amit találtunk az evangélikus meg a református felekezettel szemben, az a felnőttek bemerítése, amit teljesen megértettünk. Így elhatároztuk, hogy a következő vasárnap elmegyünk. Az ajtóban egy kedves bácsi, Jóska bácsi, szeretettel kezet fogott velünk és üdvözölt minket. Az énekeket szívből énekeltük, az igehirdetés tanítását megértettük, a gyerekeink külön bibliakörbe mentek, ahol jól érezték magukat. Az alkalom után a család minden egyes tagja érezte: hazaértünk, megtaláltuk a lelki otthonunkat.

Néhány év múlva pedig bemerítkeztetek.

Igen. Mindketten meg voltunk keresztelve, de úgy éreztük, hogy a bemerítéssel is kifejezzük a Jézushoz és a közösséghez való tartozásunkat, a tiszteletünket. A bemerítés és a gyülekezeti tagság kérése előtt megismertük a baptista hitvallást.

Azóta két gyermekünk is hitre jutott, az egyik bemerítkezett.

Keresztény körökben hogy fogadják, hogy te tetoválóként dolgozol?

A legtöbben jól. Sokakat meglep, de általában érdeklődve, nyitottan fordulnak felém. Számomra ez bátorító, abban erősít meg, hogy a tetoválás Isten előtt nem utálatos dolog.

Fölmerült benned, hogy Isten előtt nem kedves a tetoválás?

Igen. Még amikor az első gyermekünk születése miatt hazaköltöztünk, Balatonboglárra jártunk az evangélikus gyülekezetbe. Először erről a kérdésről őszintén az akkor ott szolgáló lelkésszel tudtam beszélgetni.  Ismertem a 3Móz 19,28-at, ahol Isten egyértelműen tiltja a tetoválás gyakorlását. Én pedig ezzel foglalkozom, ebből tartom el a családom, így érthető módon feszített a kérdés. A beszélgetésünk részleteire már nem emlékszem, de arra igen, hogy a lelkész majdnem elnevette magát, és azt mondta, ezt az igerészt nekünk ma nem kell szó szerint értelmezni. Elmagyarázta a mózesi törvényt, hogy az akkor Izráel népének szólt. A beszélgetésünk nagyon felszabadító volt, elindított bennem valamit. Egyébként az ő személyes véleménye az, hogy az embert Isten tökéletesre teremtette, és adott esetben a tetoválás még szebbé is tudja tenni, akkor miért lenne a testdíszítés Istennek nem tetsző dolog?! „Ha gondolod, van egy lelkésztársam, akinek saját tetováló stúdiója van, beszélj vele erről”– ajánlotta fel a lehetőséget. Végül erre a beszélgetésre nem került sor, de számomra nagyon megnyugtató tudni, hogy egy lelkész tetováló üzletet visz. Ahogy korábban említettem, számomra a tetoválás, az alkotás az önkifejezés és az egyéniségem kimutatása, ami egyfajta kiteljesedés számomra. A munkáimat alaposan átgondolom. Ehhez nagy segítség, ha személyes kapcsolatom van a vendégekkel. Ezért szeretek barátokat tetoválni, mert őket ismerem.

Munka közben van lehetőséged bizonyságot tenni?

Hála Istennek, adódnak alkalmak. Hogy mikor és hogyan kell bizonyságot tenni, azt a gyülekezetben megtanultam. Mondjuk, bejön hozzám ezer ember, abból biztos, hogy kilencszáznyolcvan nem akar hallani Istenről. Mindenkinek megvan a saját élete, a saját elképzelése az életről, amiben jól vagy rosszul érzi magát. De a maradék húsz emberrel tudok beszélgetni.

Lehet az egy motívum kapcsán, vagy valami lelki vagy testi probléma, esetleg veszteség: gyász vagy válás.

Mert ugye a tetoválás közben kettesben vagyunk, nincs ott egy harmadik fél. Időigényes folyamat, ami egy kis fájdalommal jár. Az emberek szívesen megnyílnak, megosztják velem a terheiket. Istenre hagyatkozva figyelem a jeleket és felismerem a lehetőségeket. Érzem, amikor a vendéget nem szabad elengednem anélkül, hogy megosztanám vele a Jézus kegyelméről szóló örömüzenetet.

Kapsz visszajelzéseket?

Erről is sokat beszélgettünk a gyülekezetben, hogy nekem ezzel nem kell foglalkozni. Eleinte nyilván örültem volna, hogyha visszajön valaki, és azt mondja, hogy „Te képzeld! Voltam itt, vagy ott, elmentem gyülekezetbe stb.” Örültem volna, de mostanra megtanultam, hogy nem ezzel kell foglalkoznom. Én magvető vagyok, nekem ez a feladatom. Legutóbb például egy gyászoló sráccal tudtam beszélgetni, aki nagyon el volt csüggedve, az apukája halála miatt haragszik Istenre. El tudtam mondani, hogy Isten tervében nem szerepel a halál, nem ő vette el az édesapját, és hogy az életével terve van. Lehet, hogy ezt még nem látja, de majd idővel felismerheti, csak keresse Őt.  Mire befejeztük a beszélgetést a srác megenyhült Isten irányában, valószínűleg még soha senkitől sem hallott Jézus szeretetéről. Isten vezetését tapasztalom ezekben a helyzetekben. Lehetséges, hogy azért is végzem ezt a munkát már három évtizede, hogy néhány tetoválószalonba betévedő embernek én mondjam el az evangéliumot, mert lehetséges, hogy másoktól nem hallanák.

Keresztényként van olyan munka, amit nem vállalsz el?

Igen. Először is azt gondolom, hogy az embernek szabadsága van eldönteni, hogy akar-e tetoválást vagy sem. Ha igen, akkor mit. Bár ez egy szolgáltatás, nekem szabadságom van határt húzni, és azt mondani: „Bocsánat, én ezt nem vállalom.” Németországban például íratlan törvény, hogy politikai tartalmat nem tetoválunk. Ha kifejezetten sátánista, okkult hátterű vagy erkölcstelen dolgot kérnek tőlem, azt nem vállalom el, de ez nem jellemző, nagyon ritka. Ha egy hölgy vendég olyan testrészére kér valamit, amihez én keresztény férfiként, házas emberként nem nyúlnék, azt sem vállalom. Határozottan meghúzom a határokat.  Nagy felelősség a munkám, hiszen végleg rajta marad az embereken, amit alkotok. Mindig azt tartom szem előtt, hogy aki a tetoválás után feláll a székből, az boldogan álljon fel.

Találkozol olyanokkal, akik megbánták a tetoválást?

Igen, rengeteg ilyen ember van. Az okok sokfélék. Van, aki nem megfelelő szakemberhez ment, és elrontották, elcsúfították. Az ilyen tetoválásokat nem, vagy nagyon nehezen lehet kijavítani. Sokan a választott motívumot bánják meg. Egy fellángolás, aktuális szerelem vagy a divat határozza meg a döntését. Az illető nem számol azzal, hogy fél év múlva, öt év múlva már nem az az illető lesz a szerelme, már nem azt a zenei stílust fogja kedvelni stb. Szép számmal vannak olyanok, akik a kézfejre, az ujjaikra tetováltattak. Azt tudni kell, hogy ott nagyon nehéz dolgozni, szép, igényes munkát végezni. A kézfej az a testrész, amely mindig látszik. Az élet rengeteg változással jár: például egy munkahelyváltás, vagy éppen a vágyott esküvői ruha az, ami szembesít minket azzal, hogy rossz helyre tetováltattunk.

Tudsz olyanról, aki a hite miatt bánta meg a tetoválását?

Előfordul az is. Ha olyan motívumok vannak felvarrva az illetőre, amelyekkel már nem tud azonosulni. A megtéréskor ezeknek a terhét leteszi az ember. De általában az a tapasztalatom, hogy a hitre jutott emberek többsége továbbra is szépnek tartja a tetoválását, és szereti azokat.

Korábban is említetted a motiváció, az átgondoltság fontosságát, amelyek segíthetik a csalódás elkerülését.

A tetoválásnál a motiváció kérdése nagyon fontos, ha nem a legfontosabb. Komolyan végig kell sok mindent gondolni. Miután megszületett az elhatározás, akkor is adjon időt magának az ember, hiszen ez a döntés egy életre szól. Az sem mindegy, ki végzi a testdíszítést, mindenképpen megbízható, hozzáértő szakemberhez érdemes fordulni, aki az egészségvédelem érdekében szigorú szabályokat betartva dolgozik, és olyan minőségű munkát ad ki a kezéből, ami után jól érzi magát a bőrében az ember. Az ilyen szakemberekre hónapokat kell várni, és nem olcsó a munkájuk. A várakozási idő alatt lehet mérlegelni, és végső döntést hozni. Kell-e nekem egyáltalán tetoválás vagy sem, erre akarom-e költeni a pénzemet? Ahogy szabadságunk van a tetoválás mellett dönteni, úgy szabadságunk van arra is, hogy nem tetováltatunk.

A legfontosabb a békesség ebben a kérdésben. Az egyházon belül a tetoválás megítélése változó. Van, aki elutasítja, másnak fontos, hogy ezt megtegye.

Te mit gondolsz a keresztény tetoválásról?

Sokan felteszik a kérdést, szabad-e keresztényként tetoválást viselni? Szerintem van szabadságunk eldönteni mit szeretnénk az Újszövetség alapján. A szeretet a legfontosabb törvény, amit be kell, hogy tartsunk. A konkrét véleményem az, hogy attól, mert hívő vagyok, és magamra varratok egy keresztet, vagy egy Jézus portrét, nem gondolom, hogy mélyül a hitem, vagy, hogy ez segítene a  mennybe jutni.

Remélem, aki keresztény üzenetet tetováltat magára az elsősorban azért teszi, mert számára fontos a motívum üzenete: hogy emlékezzen Isten hűségére, a megtérésére, hogy milyen mélységből jött ki, vagy éppen, hogy bizonyságot tudjon tenni másoknak stb. Nem pedig azért, mert a barátjának is van, mert trendi, mert valahol látta, és neki is kell. Szeretném azt hinni, hogy a hívők meggondoltak ebben a kérdésben.

 Köszönöm szépen a beszélgetést Robi!

                                                                                                                                                Selmeczi Ottilia

Zárszó helyett

Az elmúlt hetekben sorozatunkban egy olyan témával foglalkoztunk – és ilyeneket szeretnénk elővenni a későbbiekben is –, amelyet kicsit tabuként kezelnek a keresztény közösségben. Nem azért hozzuk ezeket a témákat, hogy feszültséget, ellentétet, indulatot keltsünk, hanem éppen ellenkezőleg: árnyalni szeretnénk az egyes kérdéseket mások tapasztalatai és bizonyságtételei által, rávilágítani arra, hogy nem minden fekete és fehér, ellenben mindenről érdemes beszélgetni, mielőtt ítéletet mondanánk. Szerettük volna, ha olvasóink az egyes emberi történetek mögé néznének azzal a szemmel, hogy másokban Isten ugyanúgy munkálkodik, mint bennük.

A közösségi oldalon ilyen kommentek érkeztek:

  • egyesek (sokan) csak a cím alapján odadobták a véleményüket… (aminek teljességgel semmi értelme).
  • mások átfutották a cikket, de nem olvasták el a sorozat első részét, amelyben a dilemmákat vetettük fel és megvizsgáltuk bibliai szemszögből a témát. Ők (nagyon sokan) az ige ostoraival megcsapkodták a cikkben megszólalókat és a tetovált emberek felett ítélkeztek (aminek missziós szempontból pláne semmi értelme).
  • voltak bölcsek (kevesen), akik értették, miért beszélünk erről és fontosnak tartották a témát (függetlenül attól, hogy nekik tetszik-e vagy sem a tetoválás).
  • voltak bátortalanok (számosan), akik nem akartak nyilvánosan vitába szállni, hiszen többen közösségünk meghatározó személyei.

Bizony, sok lelkipásztortól, szolgálattevőtől jött bátorító üzenet (olyanoktól is, akik maguk is viselnek tetoválást), hogy örülnek a témafelvetésnek. Jó lenne, ha hívő emberként igyekeznénk a gerendáinkat magunk kiszedegetni a saját szemünkből, mielőtt másokéban a szálkát szóvá tesszük. Legyünk nyitottak az Istent keresők felé, hiszen egyikünk sem tökéletes. Ne legyünk fotel-ítélkezők, mert eljöhet a nap, amikor egy segítségre szoruló, Istent kereső, de pl. tetovált ember félve nyomja le a templomunk kilincsét. A nyitottságunk legyen független attól, hogy mi mit gondolunk adott esetben. Idéznék az egyik lelkipásztortól:

„Azért az érdekelne, hogy a hozzászólók hány százaléka vette a fáradságot arra, hogy végigolvassa akár az előző, akár ezt cikket, a benne lévő bizonyságokat, meggyőződéseket, vagy kizárólag a cím és a további hozzászólások alapján fejtette ki a véleményét, vagy beírt néhány ismert Igeszakaszt (ne vegye magára, akinek nem inge…). Valljuk be, mi keresztények (szomorúan írom önmagamra is) kiváló érzékkel rendelkezünk a gyors ítélkezéshez és ezt lelkesen is tesszük a szeretet és mentő szándék köntösébe csomagolva, amellyel emberek tömegeiben okozunk sérüléseket, majd csodálkozunk, hogy az imaházak üresednek. És gyorsan elébe mennék annak, hogy nem értek azzal egyet, ha a bűnre szabadítjuk fel az embereket a kegyelemre hivatkozva, de az se normális, hogy 1,5 perc alatt elintézzük azzal, hogy “bűn és kész”, vagy gyorsan leostobázzuk a másikat egy másik Igeszakasz segítségével. Remek tanulmány lenne az is, hogy miként reagál a kereszténység a közösségi médián egy megosztó témakörre? Fel sem fogjuk azokat a hihetetlen mértékű károkat, amelyeket a keresőkben okozunk ezzel. Hol itt a Krisztusi lelkület? Aki pedig ezt is félreérti, és azt érti ki belőle, hogy a tetoválásra bátorítanék bárkit, az megérdemli.”

Igeidők Magazin szerkesztőség

* A cím Lackfi János ROCKY című regényéből egy idézet.

 

Facebook
Twitter
LinkedIn
WhatsApp