Elődeink jó példájából is tanulhatunk, hogy ha hajlandóak vagyunk rá. További célom, hogy felkeltsem az érdeklődést olvasóimban Wolfgang Huber idén megjelent, Dietrich Bonhoeffer – A szabadság felé vezető úton című könyvére és a mozikba kerülő, róla szóló filmre.
Két kép határozza meg nagyban a gondolkodásomat a lelki életről. Az egyik Jézus követésre hívó szava.
Elmélkedtem gyakran azon, hogy vajon mire gondoltak a tanítványok, amikor Jézus szinte ismeretlenül követésre hívta őket. Vajon mire számítottak? Mit gondoltak, mi vár majd rájuk azután a hétköznapokban?
Egy rabbi követése akkoriban természetes volt egy időre, de mindig a tanítvány választotta mesterét. Az, hogy a mester hívja el tanítványait, szokatlan volt. Ez a kép megérintett azért, mert éppen akkor olvastam Dietrich Bonhoeffer Követés című könyvét. A teológiára jártam, és az egyik legnagyobb nehézségem abból fakadt, hogy lelkipásztorgyerekként pontosan tudtam, mivel jár a lelkészi szolgálat. Amikor az Úr elhívott, így tudtam, mire számíthatok, és küzdöttem a jövőbeli nehézségek elfogadásával. Valójában én sem tudtam, milyen nehézségekkel fog járni, de a kis tudás is félelmetessé tud válni a jövővel kapcsolatban.
Épp ezért mindig fontos volt számomra a tudat, hogy az Úr hívott el, és nem magamtól indultam neki ennek a nehéz útnak. S igyekszem mindig tisztességesen elmondani, hogy mi vár arra, aki az Úr szolgálatába áll.
A másik kép nemrég ért el hozzám egy, a Zsoltárok könyvével foglalkozó könyv kapcsán. A szerző azt állította, hogy a zsoltáros tudja, hogy mindennek ára van. Nemcsak a bűneinknek, hanem a jó dolgoknak is. Vagyis ha az ember békében, szentségben vagy tisztaságban szeretne élni, akkor annak meg kell fizetnie az árát.
„A jó kerítés és pontos szerződés a hosszú barátságok titka és ára is egyben.” A szentséghez bizonyos dolgokról le kell tudnunk mondani, amik amúgy mindenkinek járnak. A tisztaság is megköveteli, hogy képesek legyünk megmosakodni és megtisztulni, testi és lelki értelemben is.
Mindezeknek a folyamatoknak valóban van áruk, amit néha forintban is ki lehet fejezni. Tudnunk kell ezeknek az árát megfizetni. Számomra Dietrich Bonhoeffer élete és személyisége az egyik legjobb példa arra, hogy egy személy miként fizeti meg a Krisztus követésének árát, és eközben nem keseredik meg. S érthetővé válik az is, hogy nem kell tudnunk mindig mindennek az árát előre, bár a világ erre tanít minket.
Dietrich Bonhoeffer 1906-ban született ikertestvérével, Sabinével együtt. Szüleinek nyolc gyermekük volt, ők a hatodikak és hetedikek voltak. Édesapja egy neves neurológus volt Breslauban és később Berlinben. Hitéletét az agnosztika, a kételkedés jellemezte. Édesanyja családjában, aki egy melegszívű hívő asszony volt, lelkészek és teológiai professzorok is voltak. Ő nevelte pietista szemléletben: hitre a gyermekeit. A Bonhoeffer család a felső középosztályhoz tartozott, akik jó módban éltek.
Mondhatnám azt is, hogy ők a németség szellemi és gazdasági elitjéhez tartoztak, de az ő életmódjuk nem is hasonlít a mai elitéhez, s ezért könnyen félreérthetnénk az ő helyzetüket, ha ezt állítanám. A család korán megtapasztalta, hogy milyen árat követel a háború, Walter nevű testvére rövid szolgálati idő után, 1918-ban az első világháborúban hősi halált halt.
Dietrich megkapta az ő konfirmációs Bibliáját, s azt élete végéig használta. Látta azt is, hogy édesanyját mennyire megtörte fia halála.
A konfirmációs emléklapjába a lelkész csak görögül írta be a konfirmációi igét: „Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az minden hívőnek üdvösségére.” (Róma 1,16) Már ekkor tudni lehetett, hogy teológusnak, lelkésznek készül. Családja furcsállotta a döntését, de elfogadták.
Teológiai tanulmányait Tübingenben, majd később Berlinben végzi. Eredményei kiválóak, és gyorsan eljut a doktorátusig és lelkészavatásig. Evangélikus lelkipásztorként is szolgál. Az egyetemen az a megtiszteltetés éri, hogy a korszak legjelentősebb teológusának, Adolf von Harnacknak az „utolsó” tanítványa lesz. Harnack volt a „kultúrkereszténység” szószólója. A Bonhoeffer család közeli barátja ennek a jelentős teológusnak. Mégis a diplomamunkáját már egy másik neves professzornál írja, Reinhold Seebergnél, aki a modern pozitivista teológia képviselője volt. Ez azt jelenti egyszerűen, hogy az egyház pozitív szerepét, feladatát hangsúlyozta a világban. Dietrich sokat tanult professzorától, nagyszerű filozófiai alapokat kapott tőle, és igyekezett a társtudományok ismeretében is előrelépni. Professzora sajnálatos módon Hitler hívévé lett, ezért kettőjük kapcsolata megszakad. Mindez ráadásul Bonhoeffer számára a teológusi, teológiai tanári pályája végét jelentette. Az akadémiai világ bezárult előtte. Mindössze tíz évig végezhetett tudományos teológiai munkát.
Nem a Biblia szeretete okozta kizárását a teológiai fakultásokról, de az egyetemen furcsa szemmel néztek rá, hogy számára már akkor fontos volt Isten igéje, és abból szeretett volna olyan eredményekre jutni, amik a hétköznapi és a teológiai életre is hatással vannak.
Számára a Biblia nem csak egy ugródeszka volt, hogy utána a saját gondolatait megfogalmazza. Nem úgy volt biblikus gondolkozású, mint egy bibliás ember, ahogy ezt régen mondták, de folyamatosan és hosszan elmélkedett Isten igéjén. S erre tanította Frinkenwalde-ban a lelkészi szolgálatra készülőket. Ez a hely volt a lelkészképzés helye a Hitvalló Egyházban, amíg azt is be nem tiltották.
Az akadémiai világból való távozása után a lelkészi szolgálata vált hangsúlyossá, amit addig is végzett. Segédlelkészi gyakorlatát Barcelonában végezte az ottani német ajkú evangélikus gyülekezetben. Később szolgált Londonban két gyülekezetben is, majd New Yorkban is volt egy ideig, ahol többek közt egy szomáliai baptista gyülekezet vasárnapi iskolai csoportját vezette. Itt alakított ki jelentős ökumenikus kapcsolatokat, amiket majd a háború alatt igyekezett kamatoztatni.
Ebbe az is belefért, hogy igyekezett felvenni a kapcsolatot Gandhival, az erőszakmentes politika képviselőjével. Azt gondolta, hogy a másokkal együtt élő egyház tud a másokért élő egyház lenni. Ez volt teológiájának az alapgondolata.
Barátai szerették volna, ha külföldön marad, de ő vállalni akarta felelősségét a közösségéért. Hazaérkezése után eltiltották a szolgálattól, a publikálástól. A nyilvános szolgálata 1940-ben lezárult. Egy újabb hatalmas ár, amit meg kellett fizetnie a Krisztus követéséért.
Hans von Dohnanyi kérésére csatlakozott a német titkosszolgálathoz. Itt a Hitlerrel szembeni ellenállásba és az összeesküvésbe kapcsolódott be. Ez a lépés pecsételte meg a sorsát. Miért tette ezt? Nem könnyű mindezt egyszerűen megválaszolni, hiszen eredendően ő is pacifista volt, aki erősen hitt az erőszakmentességben. A harmincas években nagy vita zajlott a pacifizmusról. Mit lehet megtenni a békéért, és mit nem? Bonhoeffer eljutott a pacifizmustól az ellenállásig. Azt mondta, hogy eljön az idő, amikor a történelem küllői közé kell vetnie magát. Tudta, hogy ez az egyház tanításával szembemegy, még a diktátor megölése is, de vállalni akarta a felelősséget ezért a tettért is. Azt is mondta, hogy egy kisváros lelkészeként nem az a feladata, hogy egy ámokfutó autós áldozatait eltemesse. Hanem az, hogy kitépje a kormányt annak kezéből. Valójában azért is sokat tett az ellenállásban, hogy Hitler bűntetteit dokumentálják, s ezzel megteremtsék az alapjait az új Németországnak egy igazságos ítélet után.
Vagyis nem akart mártír lenni, hanem a rábízott ajándékokkal, lehetőségekkel és képességekkel akart felelősen bánni. Neveltetése és krisztusi hite késztette erre. Emiatt került börtönbe 1942-ben, és miután kétévi elzárása után megtalálták Dohnanyinál a Hitler rémtetteiről készített aktákat, amiket a nemzetközi bíróságok számára állítottak össze, a Führer személyes parancsára többekkel együtt kivégezték. Megfizette ezzel a legnagyobb árat a hitéért.
Eddig Bonhoeffer életének azokat az elemeit mondtam el – tudatosan –, amelyekre könnyen mondhatjuk, hogy ezzel jár az elhívás. Sokan vesztették már el akadémiai előrejutásukat, lelkészi szolgálatukat és akár életüket is, mert Krisztusnak engedelmeskedtek. Ez együtt jár azzal, hogy Krisztusnak igent mondtunk. Ezt el kell tudnunk fogadni. Bonhoeffer azonban nemcsak ilyen árat fizetett, hanem a személyes életében is sokat oda kellett adnia.
A börtön és a mártírság sok mindentől megfosztotta. Nyilván a családja számára is nagy tragédia volt az ő fogsága. Nem tudtak tenni semmit érte, noha még akkor is jó kapcsolataik voltak a német vezetésben, elitben. Rokonuk volt például Berlin akkori városparancsnoka. Ez sem volt elég a szabadulásához. A börtönben kezdi el legfontosabb művének megírását Etika címmel. Sosem tudta teljesen befejezni. A könyv alcíme Engedelmesség és ellenállás. Valójában Wiederstand und Ergebung (Ellenállás és megadás). A megadást fordítottam a magam számára így: engedelmesség Istennek. A börtön bármennyire termékeny volt az írás szempontjából, mégis a veszteségek helyszíne volt számára.
Elvesztette barátját, Eberhard Bethgét. Ő adta ki és gondozta Bonhoeffer műveit. Barátságuk mindkettőjük nagy szerelmi csalódása után alakult ki és Dietrich halála után is tovább tartott. A börtön miatt nem tudott részt venni barátja esküvőjén, csak a prédikációt írhatta meg és küldte el. S nem lehetett ott a keresztgyereke keresztelőjén sem. Legendásan mély barátságuk volt.
Nem sokkal a börtönbe kerülése előtt ismerkedett meg Marie von Wedemeyerrel, aki ekkor tizenkilenc éves volt. Házassági ajánlatára igent mondott a lány, aki abban az időszakban veszítette el édesapját és testvérét a háborúban. Ezért nagyanyja, aki egy evangélikus lelkiségi mozgalom tagja volt, azt kérte tőlük, hogy várják meg a házassággal a háború végét. Ezt mindketten elfogadták. Nagyanyja ezt a kérését később nagyon megbánta. Bonhoeffernek a szerelmét is oda vagy fel kellett adnia. Marie később férjhez ment, de egy szomorú életet élt Dietrich halála után. S viszonylag fiatalon meghalt.
Bonhoeffer mint a felső középosztály tagja tanult zenét, zongorázott. Ebben is igen jó képességűnek bizonyult. Elszántan gyakorolt, de felismerte, hogy a szolgálatának, tanulmányainak nem tenne jót egy olyan időmennyiséget megkövetelő hobbi, mint a zene. Ezért lemondott erről.
Elmondások szerint, amikor zongorázott, akkor a jól fésült, mindig pedáns fiúban valami olyan tűz és szenvedély látszott, amit máskor sosem láttak benne.
A zene az életének része maradt, sokat elmélkedett is annak kérdésein. „Csak az énekelhet gregoriánt, aki szót emel az üldözött zsidókért.” Az egyik leggyakrabban idézett gondolat tőle. Nem a gregorián volt a kedves műfaja, de mindenki értette, hogy mire gondol. S értjük ma is.
Így kezdődik a Követés című könyve:
„Egyházunk halálos ellensége az olcsó kegyelem. Harcunk ma a drága kegyelemért folyik. Az olcsó kegyelem leértékelt árú kegyelmet jelent, leértékelt bűnbocsánatot, elherdált vigasztalást, elvesztegetett szentséget, olyan kegyelmet jelent az egyház kimeríthetetlen raktárából, amelyből könnyelmű kezekkel, megfontolás nélkül és korlátlanul osztogatnak kegyelmet, ár, költség nélkül.”
Bonhoeffer maga nagy árat fizetett a drága kegyelemért. S ez nemcsak szlogen volt az életében, hanem a valóság. Etikájának ez volt az egyik központi szava: a valóság. Gyakran kapcsolta össze így: Krisztus-valóság. Ezt a kifejezést azért emeltem ki, mert ez mutatta meg számomra, hogy mennyire előremutató Bonhoeffer teológiai gondolkozása. Remélem, felkeltettem benned, kedves olvasóm, az érdeklődést a személye és könyvei iránt.
Végül hadd fejezzem be a cikkem egy igei idézettel:
„Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Efezus 2,8–9)
