Kezét a szeme elé emelte és a távolba nézett. A vidéket kémlelte. Szeme elé tárult a végtelennek tűnő tenger. Szomorú vonás jelent meg arcán, fájdalom, mintha gyötrődne.
Egyértelmű volt, hogy a tó látványa fájó emlékeket idéz, s ezek elemi erővel törnek fel benne.
A nap éppen lenyugvóban volt, sugarai erősen csillogtak a tó felszínén. A nagy óriás aranysárgára festette a horizontot, amint visszatükröződött a tó vizében. Kezét lassan leemelte, mélyet sóhajtott, s továbbindult lefele a lejtőn. A kavicsok legurultak lába nyomán a mélybe, de most még az sem érdekelte, hogy a gyors iram esetleg felsérti bőrét. A parti száraz tövisbokrok beleakadtak ruhájába, de nem törődött vele.
A víz felé igyekezett. Amint a partjára ért, megállt egy pillanatra, mintha megtorpant volna. Fáradt válla csüggedten lógott, arcán bús tekintet tükröződött, úgy tekintett a messzeségbe. Innen lentről egészen másnak tűnt a táj. A nyugati sávban hegyek vonalai látszottak, a nagy kopár csipkézett sziklák. Milyen erősek s hatalmasok! Sziklaszilárdnak tűnnek, évezredek óta mozdulatlanok. Keleten alacsonyabb hegygerinc szaladt. A messzi távolban egy vár alakja tűnt fel, de oly messze van. A téli meleg zöldbe borította az alacsonyabb dombokat, a lankákon juhnyáj tartott hazafelé. Az apró falvak a dombok aljában mint megannyi ékszerdoboz ragyogtak, ahogy a nap lenyugvó fénye megtört a vízen.
A parti sásban csónakok sorakoztak, s csak remélni tudta, hogy ott van köztük még az övé is. Lassan levette saruját, és óvatosan a vízbe lépett. A hullámok a lábfejét nyaldosták és lassan-lassan körbevették. Zokogás rázta meg testét a hirtelen rátörő emlékektől. Mily rég volt már, hogy itt járt, s mennyi minden történt azóta! Csodálatos és fájdalmas dolgok.
A víz érintése nyomán gondolatai a messzi múltba révedtek. Gyerekkorára gondolt, amikor apja először hozta le a partra. Rögtön tudta, hogy itt a helye, és sorsa megpecsételődött. Ezt a hivatást fogja választani. Nem mintha akkoriban lett volna választási lehetősége, de ezt nem is bánta. Szerette ezt a szeszélyes vizet, a naplementéket, a hajnali halászatokat. Ismerte a tó minden zegét-zugát, a veszélyes sziklaszirtet, az összes rozoga halászbárkát.
Volt idő, amikor azt gondolta, hogy maga mögött hagyja múltját, szakít a családi hagyománnyal, és teljesen mással fog foglalkozni. Ez olyan biztosnak tűnt, mint hogy délidőben nem lehet halat fogni. De most mégis itt van. Azóta sajnos sok minden megváltozott. Az az igazság, hogy már maga sem tudja, mit hozhat számára a jövő.
Ahogy egyre bentebb hatolt a vízbe, szeme elé tárult a tó mozgalmas élete. Halászbárkák százai indultak útra azért, hogy az éj csendje alatt fogott bőséges halállománnyal térjenek vissza. Legalábbis mindenki ebben a reményben kel útra. Hány százszor tette meg ő is ezt az utat, s hányszor jött vissza üres csónakkal mégis. Ezt hívták a halászok meddő fogásnak.
Hamarosan megpillantotta rég otthagyott csónakját, amit rábízott Jóna rokonságára. Éppen üresen állt, a csónakfenéken ott voltak a hálók is. Hirtelen ötlettől vezetve továbbgázolt a sekélyes vízben, hogy valahogy elérje a csónakot.
– Simon!… Simon! – valaki a nevét kiáltotta.
Hátrafordult, kinézett a partra. Néhány férfi alakja tűnt fel a domb tetején, akik minden bizonnyal őt keresték.
Nem kellett sok idő, és megpillantották, amint a sásban a csónakkal bajlódik. Az egyikük a kezével tölcsért formálva újra kiáltott:
– Hé, Simon! – kezével hevesen integetett. – Mi is itt vagyunk!
Simon újra felnézett, s felismerte őket. János, Nátánaél, Tamás, Jakab és János, valamint András közeledett a tó felé. Amint odaértek, Simon kérdően nézett rájuk: – Ti meg mit kerestek itt?
– Ezt mi is kérdezhetnénk. Te mit keresel itt, bátyám? – András maga sem tudott testvére terveiről.
– Ki kell szellőztetnem a fejem, András. Elmegyek halászni! – mondta, s már fordította is a csónakot a nyílt víz irányába.
A többiek csodálkozva néztek egymásra, mint akik nem nagyon értik, mi is történik most valójában. Nátánaél volt, ki leghamarabb magához tért a döbbenettől.
– Majd mi is megyünk veled. Mit gondoltok? – a többiekre tekintett, s amazok egyetértően bólogattak.
– Nem kellene most magában elengednünk ilyen állapotban – súgta oda Andrásnak.
Simon tétován rájuk nézett, s megsajnálta őket, mert látta rajtuk, hogy milyen tanácstalanok. Ők is olyannyira össze vannak zavarva, mint ő. Mit tegyen hát? Legyintett.
– Na jó, gyertek, legalább együtt vagyunk. Nátánaél, te csak ülj a csónak közepére, hogy ne legyél útban! Te nem értesz a halászathoz. A többiek hol vannak?
– Még nem értek vissza a városból.
Simon kitolta a csónakot a partra, hogy a többiek is csatlakozzanak hozzá. Nem volt teljesen elragadtatva az ötlettől, hogy mind vízre szállnak, hisz egy kicsit egyedül szeretett volna maradni, hogy mindent végiggondoljon. De most már mindegy. Egy pillanat múlva már heten ültek a csónakban, és kieveztek a vízre.
– Simon, ez nem a te régi csónakod? Hogyhogy még itt van a parton? – csodálkozott Jakab. – Nem adtad oda a rokonoknak vagy három éve?
– De! – válaszolt Simon. Többet nem mondott. – Jakab, János, fogjátok a lapátokat, és evezzünk! Kimegyünk az Aranyhíd szirthez.
A legtöbb halász ismerte az Aranyhíd szirtet. Kevesen jártak ki oda, mivel a tenger olyan kiszámíthatatlan és szeszélyes. A hirtelen kialakuló viharok könnyen nekisodorhatják a szikláknak a halászó hajókat. A nyugati part sziklaszirtjei magasan emelkedtek a partoldalon, ezért tartották veszélyesnek a helyet. A víz itt sokkal mélyebb volt, mint bárhol máshol a környéken, legtöbbször azonban lehetett zsákmányra számítani. Azért hívták Aranyhíd szirtnek, mert esténként, amikor tiszta volt az ég, az aranyló napfény visszatükröződve a tó felszínén olybá tűnt, mintha egy fényhíd kötné össze a két partot. A jelenség csak az északi vagy a déli öbölből volt látható.
Csendben, lassan eveztek a tavon. Közben besötétedett, s a nap utolsó sugarai megcsillantak a Hermon hófödte csúcsain. Simon borús hangulata átragadt a többiekre is. Mindannyian csendben voltak, valahogy érezték, hogy most nincs helye vicces történeteknek, szócsatáknak. Rutinosan végezték a feladatukat.
Felnyalábolták a hálókat, kivetették, behúzták. Újra és újra. Ötvenszer? Százszor? Ki tudja, de egészen hajnalig. Szélcsend volt, vihar sehol, mégis meddő volt minden fáradozás.
– Menjünk haza! – mondta ki Simon végül a végszót, amire már mindannyian vártak, mert nem merték leállítani, megkérdőjelezni a döntését. Látták rajta, hogy most a halászatba akarja temetni a fájdalmát, a veszteséget. Nem tudja feldolgozni az utolsó napok eseményeit, de mégis értelmetlen volt ez az egész halfogás.
Lassan megfordultak s megindultak a kelti part felé.
Nemcsak Simon küszködött a feltörő emlékekkel, hanem mindannyian. Ott voltak, amikor a Mester lecsendesítette az orkán erejű vihart, amikor azt a rengetek halat fogták. Látták, ahogy Simon jár a vízen. Igen, járt a vízen. Hihetetlen és lehetetlen, de megtörtént, de akkor itt volt az, Aki most már nincs jelen. Nem is sejtik, merre lehet. Azóta olyan titokzatos lett.
A tó közepén Simon hirtelen megálljt parancsolt az evezősöknek. Felállt a csónakban, és még egyszer körbenézett. Arcán emlékezés tükröződött. Hajnalodott. A nap sugarai keleten épp akkor törtek át a horizonton, egy új nap hajnalát hirdették. Egy új lehetőséget. Egy új esélyt.
– Emlékeztek, hogy itt fogtuk azt a rengeteg halat, amikor szinte minden ugyanígy történt, mint most? – szólalt meg.
– Kivéve, hogy most tényleg nem fogtunk semmit, és Jeshua sincs itt – felelte enyhe szarkazmussal András.
– Igen, ez igaz, de emlékeztek, mit mondtam akkor Jeshuának? – folytatta Simon.
– Hát én nemigen, mivel ott sem voltam – válaszolt Nátánaél.
Simon a többiekre nézett s tovább emlékezett.
– Olyan érzést azelőtt sohasem éltem át, és akkor rájöttem, hogy én egy nagyon bűnös ember vagyok. Úgy éreztem akkor ott, hogy menten elsüllyed a csónak a bűneim súlyától, és nem vagyok méltó arra, hogy Jeshua mellett legyek – hajtotta le fejét Simon, de beszédét folytatta. – Akkor ott azt mondta, hogy emberhalásszá tesz minket. Emlékszel, András? Jakab, János, ti is ott voltatok. Sosem gondolkoztatok el azon, hogy miért pont titeket, akarom mondani, minket választott erre a feladatra?
– Most még nem igazán értjük, Simon, hogy miért, de majd biztos kiderül. Az biztos, hogy apám azóta is értetlenül áll a történtek miatt. Akkor otthagytuk mind a halászatot, és követtük Jeshuát. Te is. Nem értjük, hogy akkor mégis mit keresünk most itt újra? – mondta ki János a többiek helyett is az őket feszítő kérdést.
– Válaszokat, János. Én legalábbis válaszokat keresek. Akkor ott is Jeshua nélkül indultunk, és csak akkor fogtunk valamit, amikor ő is beszállt a csónakba, és azt mondta, vessük ki újra a hálókat. Most bevallom nektek, a csalódottság, a kételkedés, a válaszok hiánya hirtelen meggondolatlan döntésre sarkallt, és sajnálom, hogy titeket is belerángattalak ebbe a meddő munkába. Kár volt időt pazarolni rá.
– Ugyan már! Mi is jönni akartunk, mert nem tudtuk, hogyan tovább. Meg az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem akartunk magadra hagyni – zárta le a többiek nevében is a témát Tamás. – Tudjátok, hogy bennem is voltak kérdések Jeshua felé. Abban az időben ott volt, hogy helyretegye azokat.
Az a nap is beleégett a lelkükbe.
– Hát igen. Nem volt semmi, ahogy megjelent miattad – mosolyodott el Simon.
– Az biztos, hogy Jeshua sohasem siet, hanem mindent a maga idejében old meg. Reméljük, hogy mi is megtudjuk időben a tervét.
– Na fiúk, evezünk tovább! Már nem sok van hátra, és teljesen megvirrad. A megerőltető munkától megéheztem.
