A másik szobából férfiak halk beszélgetése szűrődik át a novemberi szürke estében. Egy idő után arra leszek figyelmes, hogy az idősebb próbálja meggyőzni a fiatalabbat arról, hogy nem szükséges gyülekezeti közösségbe járni ahhoz, hogy Istennel járjunk. Az idősebb egyre erőteljesebben ismételgeti azt az igét a Szentírásból, hogy „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük” (Máté 18,20).
Így próbálja saját lelkiismeretét is megnyugtatni.
Feszülten figyelek, miközben a Biblia szavai jutnak eszembe. Kiáltani szeretnék: „Ne higgy az álnok hitetőnek! Hazugságot mond!” Mégis inkább elmélyülök a gondolataimban. Beszélgetésben vagyok az én mennyei Atyámmal. Egy kérdés zakatol bennem: „Kinek van igaza?” Ahogy elmélkedem a hallottakon, Isten Lelke elém tárja a Rómaiakhoz írt levél 10. fejezetét: „De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül?… A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által.”
Mindig fáj, amikor emberek azzal takaróznak, hogy ők nagyon jól vannak Istennel, nincs szükségük közösségre. A szoba csendjében ülve lelkemben végignézek a gyülekezetemen.
Szeretem a testvéreket. Vannak, akikkel jó imádkozni és szolgálni az Urat. Ugyanakkor vannak olyanok is, akik nehéz testvérek számomra.
Valószínűleg másoknak pont én vagyok nehéz testvér. Számtalanszor megállapítottam már, hogy az Úr kegyelme, elhívása és szeretete nélkül biztosan nem járnék ezekkel az emberekkel egy baráti társaságba. De Jézus drága vére által mi testvérek lettünk. Isten családjába, az eklézsiába tartozunk. Oda szól a meghívásunk. Nem mi kértük egymást, nem mi választottuk egymást. Ezt a mi mennyei Atyánk megtette helyettünk.
Az Atya rendelte a közösséget. Úgy teremtett meg bennünket, azzal az belső „kényszerrel”, hogy tartoznunk kell valahová, tartoznunk kell valakihez. „Nem jó az embernek egyedül.” (1Mózes 2,18) A közösségre szükségünk van. Itt hallhatjuk Isten igéjét igehirdetésben, bizonyságtételekben, és épülhetünk egymás hite, imádsága által, közös szolgálatok és kapcsolatok által. Számos esetben gyúlt hit a szívemben, amikor beszéltek nekem Isten igéjéről, vagy éppen hallottam másokat arról, mit tett Isten az életükben.
Az 1Korinthus 12-ben leírtak is arra ösztönöznek engem, hogy legyek Krisztus testének hasznos tagja.
Nem mondhatom senkire, hogy „Nincs rátok szükségem!” (1Korinthus 12,21).
Maga az Úr rendezte el a tagokat. A közösségben felismerem az igazi elhívásomat, azt, ahol az Atya látni szeretne engem. Nem magányos harcra lettünk elhívva. A világtörténelem sem nagyon jegyzett fel magányos harcosokat. Szükségünk van egymásra. Sőt, szükség van rám abban a közösségben, ahová Isten elhívott engem.
Szeretném átkiáltani a másik szobába a Zsidókhoz írt levél 10,24–25. verseit, amelyek a nehéz időkben engem is arra tanítottak, hogy: „Ügyeljünk arra, hogy egymást kölcsönösen szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk. Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták, hanem bátorítsuk egymást; annyival is inkább, mivel látjátok, hogy közeledik az a nap.”
Ahogyan Dávidnak szüksége volt Nátánra, nekem is szükségem van a testvéreimre, az imatársaimra!
Mire a gondolataimban idáig értem, a játék baba haja makulátlan lett. A másik szobában is elcsendesedett a beszélgetés. Lassan közös asztalhoz ültünk vacsorázni. A szívemben pedig hálaadás lett, mert megérthettem az Igéből a mi mennyei Atyánk szándékát velünk! Ő miattunk, értünk rendelte el a közösséget!
Szász Veronika
