Azt hiszem, húsvét készülődött, és megint rám tört az a felismerés, hogy az utcák hamarosan kiürülnek, és a falu átváltozik egyfajta kísértetfaluvá. Amint leírtam a következő sorokat, kicsit megkönnyebbült a lelkem, s úgy gondoltam, nem is küldöm el a cikket. Betettem a számítógépem „Lona történetei” mappájába, és azóta elő sem vettem. Aztán most, 2025 januárjában rátaláltam. A kislányommal tett mai napi sétánk is megerősítette bennem ezeket a gondolatokat.
Tudom, már unalmas a téma, az emberek már nem nagyon szeretnek a háborúról beszélni, hallani.
Higgyétek el, én még annyira sem! Mégis nap mint nap hatással van az életünkre, és mint egy alattomos betegség titkon rágja a lelkünket.
Tartsatok velem!
Egy új jelenségnek, jobban mondva egy új időszámítás kezdetének vagyunk tanúi most itt, Kárpátalján, de azt hiszem, ez elmondható az egész világról. Észrevehető, hogy megváltozott a szókészletünk, és a Covid óta két új mondatot nagyon gyakran használunk. Amikor valamit el szeretnénk mondani a közelmúltból, az elmúlt hónapok rossz vagy jobb eseményeiből, akkor általában kétféleképpen kezdjük a mondatunkat: Még a háború előtt… vagy A háború óta…
Ez a jelenség, úgy is mondhatnánk, szófordulat megfigyelhető a társadalomban, nemtől, vallástól, nemzetiségtől függetlenül. Mostanában ennek a két mondatnak a háttere, mögöttes tartalma foglalkoztat, és az, hogy miért is mondjuk itt, Kárpátalján élő emberek ezeket a mondatokat.
Miért érezzük azt, hogy szét kell választanunk időszakokat és korszakokat?
Jobb-e az egyik vagy másik, és hogy ezek a mondatok negatív vagy pozitív értékeket képviselnek-e számunkra?
Gyerekkoromban, amikor szüleim elküldtek a boltba vásárolni, mindig élvezettel figyeltem a boltos néni mérlegét. Maga a mérleg egyfajta titok volt számomra, mert kezdetben nem értettem, hogyan is működik. Láttam, hogy volt az egyik serpenyőben egy vasdarab (gyerekként olybá tűnt), ami az 1 kg-os súly volt, és a másik serpenyőben pedig az volt, amit én vásároltam. Sokszor éreztem úgy, hogy bizony lehetne több is abban a serpenyőben, amit én fizetek ki, és biztosan csal a boltos néni mérlege, hogy csak olyan kevés dolog kerül a másik oldalra. A valóságban az egyik sokkal masszívabbnak, nehezebbnek tűnt, mint a másik, de attól még ugyanannyi volt mind a kettő.
Tegyük most a fentebb említett kijelentéseket a képzeletbeli mérlegünk egyik vagy másik serpenyőjébe! A mai helyzeten elmélkedve, hogy melyik oldalra billen a mérleg nyelve, egyénenként, családonként változik.
A „Még a háború előtt” kezdetű mondatok legyenek a bal oldali, „A háború óta” kezdetű mondataink a jobb oldali serpenyőben!
Még a háború előtt viszonylagos békében és jólétben éltünk, aki akart, belföldön, aki akart, külföldön keresett munkát magának. Az ünnepekre összejött a család, és hatalmas kígyózó sorok álltak a határon befelé az országba, mert minden külföldön dolgozó itthon, a szeretteivel akarta tölteni az ünnepet.
A háború előtt a tavasz első napjaiban megkezdték az emberek a szántást, vetést, zsongott a kert a munkakedvtől, mindenki művelte a kertet, és várta az Istentől megáldott termést. Amikor már kicsit jobb volt az idő, az idősebbek, a felnőtt férfiak és nők kiültek a kapuban levő padokra, és figyelték, kik mennek az utcán, híreket cseréltek, tapasztalatot. A gyerekek labdáztak, bicikliztek, krétával mindenfélét rajzoltak az aszfaltra, zajosak voltak, és milyen jó is volt. Néha az idősebbek rájuk szóltak, hogy csendesebben, ne ricsajozzanak, s akkor még nem is gondoltuk, hogy pár év múlva minden elnémul. Esténként a fiatal férfiak focizni mentek az iskola műfüves pályájára, és messzire hallatszott a győzelmi hang egy-egy gólt követően. Ha elromlott egy vízvezeték, vagy a gázzal volt valami gubanc, tudta mindenki, kihez kell fordulni, és mindig akadt segítség.
A háború előtt a szétszakított család nem ugyanazt jelentette, mint most. A különválás legfeljebb egy-egy hónapra szólt. Akkor jöttek haza a férfiak, amikor akartak, akkor mentek vissza, amikor akartak. A megszerzett anyagiakat jellemzően itthon fektették be, és arra vágytak, azért dolgoztak, hogy mire felnőnek a gyerekeik, egzisztenciát biztosítsanak a családnak.
Még a háború előtt nem volt ennyi magányos, idős ember, ennyi válás és gyermekét egyedül nevelő szülő, elhanyagolt kert, porta vagy árok. Az emberek fákat ültettek az utcákra is, hogy a nyári napokon legyen mi alatt hűsölni. A nők gondozták a virágágyást, és évszakok szerinti virágokat vetettek még az utcára is.
Még a háború előtt működött egy közösségi tér a faluban (nevezzük Pubnak), ahova a fiatalok is beülhettek egy üdítőt inni, mi, a kisgyerekes családok a nyári melegben fagyizni, a férfiak meg esténként focit nézni. A Pub most is megvan, csak nincs, aki látogassa, ezért lassan három éve üresen áll.
A háború előtt nem mondhatnánk azt, hogy a templomok, imaházak zsúfolásig telve lettek volna hívekkel, de sokkal többen jártak, mint most. A történelem kereke újra fordult egyet, és most ott találjuk magunkat, mint amikor a szovjet rendszerben tiltott volt istentiszteletre járni. Már lassan ott tartunk, hogy most is „fentről figyelik”, hogy ki teszi be a lábát az Isten házába.
Ha bementünk Beregszászba, lépten-nyomon ismerősbe botlottunk, mintha legalábbis otthon lettünk volna.
Sok olyan dolog van még, amit felsorolhatnánk és beletehetnénk abba a képzeletbeli serpenyőbe.
Nézzünk rá most a másik oldalra!
A háború óta…
Megnövekedett az eladó házak száma a magyar falvakban. Sok fiatal család elhagyta szülőföldjét, Kárpátalját. Sokan közülük már nem is akarnak visszaköltözni, beilleszkedtek a magyar társadalomba. Vannak ugyan, akik hazavágynak, mert nehezen bírják a távollétet, de egyelőre ez még nem lehetséges.
A háború óta az édesapák nem jönnek haza házaikat tatarozni, építkezni, befektetni. A szétszakadt családok nagy része Magyarországon tölti a hétvégét. Vannak olyanok, akik minden hétvégét, vannak, akik csak az ünnepeket. Nekünk, akik emberekkel, fiatalokkal, gyerekekkel is foglalkozunk, mindezt figyelembe kell vennünk, amikor programokat szervezünk.
Nincs az a program, ami felérne apa vagy egy testvér szeretetével.
A háború óta idősödő szülők, apák és anyák halnak meg úgy, hogy nem tudnak végső búcsút venni szeretteiktől, gyermekeiktől, unokáiktól. El tudjuk azt képzelni, hogy ez milyen érzés lehet? Mégis, a szülők feloldozzák a gyerekeiket ennek a súlyos döntésnek a terhe alól, és arra bátorítják őket, hogy inkább a biztonságot, az életet válasszák a búcsú helyett.
A háború óta kevés emberrel találkozni a kertekben. Gyakran érezzük azt, hogy nincs értelme a földdel foglalkozni. Miért és kinek a javára dolgozzon, gürcöljön az ember lánya? A nők megtanultak fákat, szőlőt metszeni, permetezni és egyéb férfias munkákat elvégezni. Átvenni olyan terheket és feladatokat, amelyek nem az ő kompetenciáik. Mégis valamiért működik a dolog, és csinálni kell, mert az élet megy tovább. Van az a híres mondat, hogy „A nehéz idők erős embereket formálnak”. Itt, Kárpátalján az amúgy is erős nőket még erősebbé és még férfiasabbá teszi a kényszerhelyzet, ami egyáltalán nem jó. Most itt tartunk. A háború óta erős női társadalom formálódik sok helyen.
A háború óta bizonyos szakmák iránt megnövekedett a kereslet, de mindemellett munkaerő- és szakemberhiánnyal küszködik Kárpátalja. A legtöbb fuvarozó, aki mikrobuszokkal szállítja az utasokat, nő! A faluban egy víz-gáz- és fűtésszerelő van, meg ő a mindenes, mert egyszerűen nincs, aki értsen hozzá.
A háború óta a szolgálók (egyházi) és a szociális, humanitárius munkát végzők, pedagógusok kiégése sokkal hamarabb bekövetkezik, mert olyan sok a teher rajtuk.
A háború óta sokkal több a depressziós felnőtt, szorongó gyermek és agresszív kamasz, de ha mindennek vége, még több várható.
A háború óta a fákat egyre-másra vágják ki az emberek, mert idősödő helybéliek nem tudják úgy gondozni őket, ahogy kellene. Nem tudják leszedni a meggyet, ősszel söpörni a sok falevelet. A mezőkön parlagon hever a sok hektár áldott jó föld, ami már csak ugar.
A nyári estéken csendesek az utcák, nincs gyerekzsivaj, nincs sötétig tartó rollerezés. Nincs, aki szánkózzon vagy hógolyózzon.
Van pár pozitív hozadéka is a háborúnak, amiről szeretnék említést tenni.
A háború óta sokkal több odafigyelést tapasztalunk a térségre. Úgy világi, mint egyházi szervezetek azon fáradoznak, hogy enyhítsék a háború miatt kialakult krízishelyzetet. Megnövekedett a humanitárius segélyek száma is, ami nagy segítség. Sok olyan lehetőség van most a segítségnyújtásra, ami ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Mégis úgy érezzük, bár ne kellene ezt csinálni!
A háború óta az emberek mintha nyitottabbak volnának arra, hogy a másikkal együttérezzenek. Sokan vesznek részt önkéntes munkákban gyülekezeteinkből is, akiket tényleg az vezérel, hogy ha nem is tudnak mással, de kétkezi munkájukkal segítsenek. Új utak, ajtók nyíltak meg számunkra olyan régiók, csoportok felé, akiket lehet, sosem ismertünk volna meg. Áldás származott belőle.
A háború óta sokkal több testvéri kapcsolat alakult a helyi gyülekezet és magyarországi gyülekezetek között, ami megint jót tesz a lelkünknek. Azok az imák, amiket ti mondtok el értünk, erőnkön felüli útra kísérnek bennünket.
A háború óta jobban odafigyel minden közösség az idősebb generációra, az egyedülállók szükségeire, a mentális és lelki egészség megőrzésére. Az idősebb emberek vannak a legnagyobb veszélyben.
A háború óta jobban megbecsüljük a családdal eltöltött időt, a lehetőséget a szabad mozgásra, a kapcsolatok ápolását.
Ez a serpenyő két oldala. Egyik oldal vaskosabbnak, nehezebbnek tűnik, a másik oldal pedig kevesebbnek, könnyebbnek, de…
A háború óta nem vagyunk magunkra hagyva, mert a mi Istenünk és Urunk ismeri minden gondunkat, és ő mindent kézben tart.
Csakis az ő kegyelme, hogy mi, itt élők (legyen bármely nemzet, bármely felekezet), reményteljes jövőben bízhatunk, és még ha ez a földi sátorház meg is bicsaklik néha, tovább tudunk menni, felállunk és Isten erejével továbbindulunk. Legyen minden tettünk az ő dicsőségére!