Rwanda Challenge: lelkipásztorok bibliaismeret nélkül?

Elolvasási idő: 14 perc
Elolvasási idő: 14 perc
Missziós kihívásokról, Isten munkájáról Afrikában – Interjú Frank Reynoldsszal

Ruanda egy kicsi ország Közép-Afrikában, az Egyenlítőtől délre. A nagyvilág számára leginkább az 1994-ben lezajlott népirtás miatt került be a köztudatba. Frank Reynoldsszal, a Rwanda Challenge misszió vezetőjével beszélgettem az itt működő missziói munkájukról.

Kérlek, néhány szóban mutasd be a Rwanda Challenge misszióját!

Megkülönböztetném a missziónkat (tehát a jelenlegi munkánkat) és a látásunkat (a jövőképünket). Jelenleg a Rwanda Challenge feladata az, hogy létrehozzunk egy olyan képzést, amelyen keresztül ruandai igehirdetők, lelkészek diplomát kaphatnak bibliai teológiából 2023-ig. Nem ez volt az eredeti célunk, de az állami törvények változása miatt ez szükségessé vált. A látásunk: olyan gyülekezeti vezetők képzése országszerte, akik vezetni tudják az itteni gyülekezeteket, és misszionáriusokká válhatnak szomszédos országokban is.

Miért éppen Ruanda?

Röviden: Isten elhívott. 2009-ben utaztam először Ruandába egy felfedezőútra. A gyülekezetünk (Manchester Christian Church, New Hampshire, USA) évek óta támogatta a missziót, részt vettünk benne, sok helyre eljutottunk. Mégis úgy éreztük, hogy nem volt igazi, mély kapcsolatunk sehol sem. El lehet menni helyekre tenni dolgokat – de tényleg csak erről szólna a misszió?

Imádkoztunk: „Isten, adj nekünk egy helyet, bárhol, ahol a mi szívünk találkozik az ottaniak szívével: ahol igazi kapcsolatot tudunk építeni!” Az első utamon találkoztam a mostani munkatársammal, Theophile Rugubirával, aki az ottani vezetőnk. Mi nem azért vagyunk ott, hogy mi vezessük a szolgálatot. Mi őket szeretnénk támogatni abban, hogy azt tehessék, amire Isten elhívja őket.

Isten nem minket hívott arra, hogy mi vezessük a ruandai egyházat. A ruandaiakat hívja erre. De ők nem ismerik eléggé a Bibliát!

Sosem kaptak semmilyen bibliai, teológiai képzést, ahogyan sok más lelkész, egyházi vezető sem a világban. Nem is férnek hozzá ilyen jellegű szakirodalomhoz, segédanyagokhoz. Ezzel szembesültem, amikor találkoztam velük. Később kaptam egy telefonhívást, hogy egy csoport indult Ruandába lelkészeket képezni, de az egyikük nem tudott elmenni – be tudnék-e ugrani helyette.

A célunk az volt, hogy az Újszövetség könyveit tanulmányozzuk át a ruandai lelkipásztorokkal. Én nyolc könyvet tanítottam. Ahogy tanítottam, azt láttam rajtuk, hogy tényleg semmit nem tudtak az újszövetségi könyvek hátteréről, hogy például Pál miért vagy kinek írta a leveleit és hasonlók. Máté miért írta meg az evangéliumát? Nem gondolkodtak ilyen kérdéseken.

Elkezdtük tanulmányozni, hogy tulajdonképpen miről is szólnak ezek a könyvek. Óriási vágyat fedeztem fel bennük arra, hogy Isten szavát jobban megismerjék, értsék. Egy hónapos volt a képzés.

Ezek a lelkipásztorok egy hónapon keresztül, a képzés ideje alatt, a döngölt padlón aludtak az imaházban, vagy kint az udvaron a földön, matracokon – ezek után azt kérdezték: Mikor tanulhatunk többet?

Ezen kívül azt gondoltam, hogy ha ez Isten hívása, a feleségemnek is a részének kell lennie. 2011-ben ő is velem jött. A Máté 5–7. fejezeteket, a hegyi beszédet tanulmányoztuk velük egy hétig. Bármilyen kérdést feltehettek. A második napon a feleségem azt mondta: ez egyértelmű. Látta, ahogy éhezték az Igét. Ekkor döntöttük el, hogy létrehozzuk a Rwanda Challenge-t, hogy gyülekezeti vezetőket képezzünk Ruandában, hogy azt a szolgálatot végezhessék, amire Isten elhívta őket.

Milyen kihívásokkal szembesültök?

A kezdet és a legutóbbi évek voltak nagyon nehezek. 30 év lelkipásztori szolgálat után elköszöntünk egy általunk plántált gyülekezetből. Most mindent újra kellett kezdenünk. Az utóbbi két év pedig különösen nehéz volt egy új kihívás miatt. A ruandai állam 2018-ban elfogadott egy törvényt, amelynek értelmében egy gyülekezet akkor jöhet össze, hogyha van egy legális igehirdetőjük. Ahhoz, hogy valaki legális igehirdető legyen, megfelelő diplomát kell szereznie az adott szakterületen, tehát a bibliai teológiából 2023-ig.

Szóval a most szolgáló lelkipásztoroknak ahhoz, hogy 2023 után is folytathassák a szolgálatukat, szükségük van egy diplomára. De a legtöbb ruandai lelkész el sem tud kezdeni egy ilyen képzést, mert ehhez szükségük lenne érettségire. Jó részük azonban még az alapfokú végzettséget sem szerezte meg, van, aki csak a harmadik osztályig jutott az általános iskolában – így nem lehet diplomájuk! Ezen kívül ha diplomát akarunk kiadni, kell lennie egy ruandai címünknek, képzési helyszínünknek. Ez az én szememben egy óriási kihívás – nekem túl nagy. De Istennek nem! Szóval ha erre van szükség, megtesszük a megfelelő lépéseket, és meglátjuk, Isten mit hoz ki belőle.

Aztán beütött a koronavírus. Éppen amerikai gyülekezeteket látogattam, hogy támogatókat keressek a bibliaiskola-projektünkhöz. A gyülekezetek elkezdtek ötletelni azon, milyen módokon tudnának nekünk segíteni. De ekkor bezártak a gyülekezetek! Visszaesett az emberek bevétele, és a gyülekezetek azt mondták, hogy addig nem kezdünk semmi újba, amíg nem látjuk, hogyan jövünk ki ebből a krízisből. Ennek ellenére Isten mégis rendelt ki nekünk támogatókat. Ebben a hónapban talán már meg is tudunk venni egy félkész épületet, amit aztán felújíthatunk és használhatunk a képzésre. Ez nekem túl nagy csoda. De Istennek nem…

Mondanál néhány szót arról, miért fontos az, hogy jobban megismerjék a Bibliát az ottani lelkipásztorok? Mi, akik többféle fordításban, kommentárokkal és végtelen számú szakirodalommal vagyunk felszerelve, nem biztos, hogy fel tudjuk mérni ennek az értékét…

Több példát is tudok mondani. Az elsőnek köze van az 1994-es népirtáshoz, ami egy nemzeti tragédia volt. Európának azon a részén, ahol ti éltek, ismeritek a népirtást, hiszen ott történt a holokauszt. Vitathatatlan, hogy a holokauszt során sokkal több ember halt meg, mint Ruandában 1994-ben. Ez a népirtás száz napig tartott. De még a holokauszt idején sem halt meg annyi ember csupán száz nap lefolyása alatt, mint akkor Ruandában.

Száz nap alatt egymillió embert öltek meg!

A népirtás két népcsoport, a hutuk és tuszik között zajlott le. A népirtás előtt ők együtt éltek, együtt dolgoztak, házasodtak, egy gyülekezetbe jártak. A népirtást megelőző vasárnap húsvét vasárnapja volt.

Emberek ebből a két népcsoportból együtt ünnepelték Jézus Krisztus feltámadását, de mielőtt a hét véget ért volna, az egyik népcsoport már ki akarta irtani a másikat. Hogyan lehetséges ez egy úgynevezett keresztény országban? Erre sok válasz van, de az egyik mindenképpen az, hogy nem ismerik a Bibliájukat. Ha nem ismered Isten igéjének az igazságát, akkor nincs olyan teológiai tudásod, ami alapján meg tudod állapítani, hogy ezt nem tehetjük meg! Azok az emberek, akik ellen harcolunk, Isten képmására teremtettek, ők is Isten gyermekei, ezt nem tehetjük meg velük! De nem ismerik a Bibliát…

Néhány kevésbé komoly problémával is találkozom ezzel kapcsolatban. Egy lelkipásztor azt mondta: „Mielőtt eljöttetek, nem tudtuk, hogy Bemerítő János nem az a János, aki a leveleket is írta.” Vagy: megkérdeztem őket a keresztségről – hogyan kereszteltek? A legtöbben vízben, alámerítéssel. De vannak, akik homokkal – arra még nem jöttem rá, hogyan. És van, akik tűzzel. Azon gondolkodtam: hogyan? Aztán eszembe jutott: Bemerítő János mondja azt, hogy „én vízzel keresztellek titeket… de aki utánam jön… Szentlélekkel és tűzzel keresztel titeket”. És ha nem ismered a Bibliát, de követni akarod a tanítását, építesz egy máglyát, és keresztülfutsz azon – megkeresztelkedve tűzzel. Nem ismerik a Bibliát: de meg akarják ismerni. Nem a hajlandóság hiányzik belőlük, hanem nincs lehetőségük rá.

Milyen áldásait tapasztaltad ennek a szolgálatnak? Emlékszem, éppen nálatok voltam, amikor elkészült az első magyarázatos Biblia kinyarwanda nyelven. A missziós utadról hazajőve meséltél arról, hogy a ruandai lelkipásztorok amint meglátták a magyarázatos Bibliát az anyanyelvükön, ugráltak és örömtáncot jártak…

Látom, ahogy Isten meghallgatja az imáinkat. Az elején azért imádkoztunk, hogy Isten adjon nekünk egy helyet, ahol valódi kapcsolatot építhetünk, ahol a mi szívünk találkozik az övékkel. A ruandai munkatársamnak, Teophilnek van egy húga. Néhány évvel ezelőtt egy menekülttáborba került, ahonnan Amerikába irányították. Éppen Manchesterbe, ide, ahol én lakom! Gyakran megkérnek, hogy vigyek valamit – akár megyek, akár jövök. Isten sokkal nagyobb képet lát, mint én…

Aztán látom, ahogy a lelkipásztorok tanulnak, fejlődnek. Az egyikük Nicodeme. Említettem, hogy a hegyi beszédet tanítottuk nekik. Általában egy prédikációt úgy készítettek el, hogy találtak egy verset, ami megtetszett nekik, lehet, hogy nem is értik pontosan, és mondanak róla valamit. A hegyi beszédről tartott képzésünk után csak hat hónappal később tudtam visszamenni. Ekkor megtudtam, hogy Nicodeme a Máté 5–7-ből tanított a gyülekezetének a legutóbbi hat hónapban. Mert most már úgy érzi, hogy az igazságot tudja tanítani.

Aztán egy másik alapértékünk, hogy amit tanítunk, az újrahasznosítható legyen.

Az egy dolog, hogy amit tőlünk hallottál, azt elprédikálhatod a gyülekezetedben. De tudsz-e találni más igehirdetőket, lelkészeket, akiket képezel, akik aztán másokat is továbbképeznek? Megkérdeztem őket, hogy ezt csinálta-e valaki. Az egyikük azt mondta, tizenkét lelkésztársának adta tovább, amit tőlünk tanult. Ezek a lelkésztársak pedig továbbadták ezt az anyagot másoknak. Ez nekem hatalmas áldás. Hálásak vagyunk tehát Istennek, nem azért, mert mi vezethetjük a ruandai egyházat, hanem azért, mert képezhetjük azokat, akiket Isten erre elhívott, akik erre sokkal kompetensebbek a hazájukban.

Végül, amint említettem, hatalmas élmény megélni azt, ahogy Isten véghez visz valami olyat, amire azt gondoltuk, hogy nekünk ez nem lehetséges. Istennek az, és most éppen egy épületet vásárolunk, ahol folytathatjuk a képzést. Ez nagy öröm.

Te, mint misszionárius, mit tudsz mondani olyan keresztényeknek, akik mindennapi emberekként, gyülekezetekként élik meg a hitüket otthon, a hazájukban? Miért érdemes támogatniuk a missziót? Hogyan tudunk mi részt venni a misszióban?

Isten erre hív bennünket: tegyünk embereket tanítványokká! Nem mindig értjük, hogy ez arról szól, hogy megtanítunk másokat arra, hogyan kövessék Krisztust. Nem csak arról, hogy többen legyünk a gyülekezetben. Isten erre hív minket.

Ha Jézus követői vagyunk, akkor már eldöntöttük azt is, hogy részt veszünk a Nagy Küldetésben. Ez mindannyiunk egyéni feladata, a helyi közösségünkben és az egész világban.

Ha csak a saját közösségünkre figyelünk, akkor szem elől tévesztjük a világ többi részét, ahova Isten szintén elhívott. Nem elégedhetünk meg csak azzal, ahol élünk. Persze az is hiba, ha a helyi missziót átugorva akarunk világmissziót folytatni. Van helyi misszió és van világmisszió is, és az a kérdés, hogyan leszünk ennek részei. Ennek sok módja van, Isten nem mindenkit hív arra, hogy menjen Afrikába. De mégis részesei lehetünk. Az egyik útja ennek az anyagi támogatás. Ez nem koldulás. Anyagi támogatók nélkül a missziós látás csak elérhetetlen álom marad.

Aztán ott van az imádság. Ne becsüljük le az ima erejét!

Van itt egy testvérnő az USA-ban, 93 éves. Tudom, hogy imádkozik értem, imádkozik a Rwanda Challenge-ért. Ő nem tud elmenni Afrikába. Ki a fontosabb, én vagy Mary? Nekem szükségem van Maryre, neki pedig szüksége van rám – Isten így alkotta meg a missziót. Mindannyian hozzá tudunk járulni valahogyan. De részemről abszurd lenne azt állítani, hogy Marynek nincs jelentősége, ő csak itthon imádkozik… Nekem szükségem van rá! Munkatársak vagyunk ebben a misszióban!

Eddig a szolgálatunk természetéből fakadóan olyan szolgálattevőkre volt szükségünk, akiknek van ajándékuk az Ige tanításához. De most új szükségleteink vannak. Ahhoz, hogy a ruandai diákjaink diplomát kapjanak, angol nyelvvizsgára is szükségük van. Novemberben elmentünk egy csoporttal, hogy angolt és számítógép-használatot tanítsunk nekik. Vannak fiatalok, akik lehet, hogy nem ismerik betéve a Bibliát, de meg tudják nekik tanítani, hogyan használják a számítógépet. Szóval egy misszióban sokféle lehetőség van – lehet, hogy csak meg kell találnunk, mit tudok én ehhez hozzátenni.

Azt hiszem, egy hiányosságunk az, hogy nem azzal ébredünk minden reggel, hogy „ma a missziómezőre megyek munkálkodni!”.

Próbálom mondani embereknek, hogy ha te Krisztus követője vagy, akkor te ma nem munkába mész, hanem a missziómezőre! Csak ez éppen a munkahelyeden történik. Meg kell változtatnunk a gondolkodásmódunkat. Isten arra hív, hogy terjesszük az ő országát. Mit fogok ma ezért tenni? Legyen ez az alapgondolatunk!

 

Köszönjük szépen, Frank, hogy megosztottad velünk a tapasztalataidat. Isten áldja a szolgálatodat és kívánjuk, hogy Isten országa növekedhessen Ruandában!

 

Forrás: http://www.rwandachallenge.com/blog

 

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp