Hogyan jutott el az evangélium üzenete hozzátok, Ruandába?
Elsősorban azokról az országokról tudok beszélni, amiket ismerek: Ruanda, Burundi, Kongói Demokratikus Köztársaság. Ahogy korábban említettem, Kongóban születtem, ahol édesapám lelkész volt. Elsősorban szeretném kifejezni a hálámat Istennek azokért a misszionáriusokért, akik eljöttek hozzánk az örömhírrel. Az itteni emberek hittek valamilyen Istenben, de nem ismerték a Biblia Istenét vagy Jézus Krisztust. Például ha valaki beteg volt, megpróbálták hagyományos módszerekkel meggyógyítani – mert nem volt elérhető kórház vagy fejlett egészségügy. De ha ez nem sikerült, akkor azt mondták: „Itt csak Isten segíthet.” Egyébként a ruandaiak úgy tartották, hogy Isten éjszaka Ruandában alszik, napközben pedig a környező országokat járja. Tehát Isten neve nem volt újdonság nekik.
De Jézus Krisztus személye, a testet öltött Isten, a tény, hogy Isten emberré lett, ez nagyon új üzenet volt!
Tehát a Kongóba érkező misszionáriusok nagy munkát végeztek. Bemutatták nekünk Istent, iskolákat és kórházakat építettek, elláttak minket sóval, cukorral – olyan dolgokkal, amik nem álltak addig rendelkezésünkre. Ugyanakkor az igazsághoz hozzátartozik, hogy a sok segítség ellenére sajnos sok kárt is okoztak. Nem igazán ismerték a kultúránkat, és emiatt lehetséges, hogy időnként nem a megfelelő módon kommunikálták az üzenetet. Például amikor az első misszionáriusok evangéliumot hirdettek az én törzsemnek Kongóban, hárman tértek meg. Amikor a bemerítésükre került sor, a következő feltételt szabták nekik: csirkehúst kellett enniük.
Az én kultúrámban azelőtt nem ettünk csirkehúst, nem ehettünk tojást vagy halat. De amikor idejöttek a misszionáriusok, ezt várták el tőlünk. Azt mondták, ha be akarunk merítkezni, a hús nyilvános elfogyasztásával tudjuk bebizonyítani, hogy többé nem a régi kultúránk hatása alatt vagyunk. Ez történt az első három megtérővel is a törzsemben 1945-ben. Ekkor ért el hozzánk az evangélium. Két férfi és egy asszony. Az első férfi házas volt, és volt egy egy hónapos kisbabájuk. Az asszony is házas volt, a másik férfi pedig még egyedülálló. Elfogadták az Úr Jézust megváltójuknak, de ahhoz, hogy bemerítkezhessenek, mindenki előtt húst, tojást és halat ettek, mert ezt kérték tőlük.
Ettől a pillanattól kezdve a törzs kiközösítette őket.
Az egyedülálló férfi nem talált társat, neki Burundiba, egy másik országba kellett mennie ahhoz, hogy megházasodhasson. A kisgyermekes apától a feleség családja elvette a feleségét, mondván, hogy nem engedhetik a lányuknak, hogy egy kiközösített személlyel éljen együtt. A kisbabát viszont ráhagyták az egyedül maradt apára. Aztán az asszonyt, aki bemerítkezett, a férje elküldte. A szülei sem fogadták vissza, mondván, hogy aki ki van közösítve, az átkot hordoz magával. Nem tudta, hová menjen, hiszen a környéken nem voltak más keresztények. Elment arra a helyre, ahol a három megtérővel együtt szoktak imádkozni. Ott ezt mondta Istennek: „Uram, nem akarom megtagadni Jézust, akit megismertem. Inkább vedd magadhoz a lelkemet.” Ezután felakasztotta magát.
Szóval eljött hozzánk az evangélium üzenete, de nem mindig a megfelelő módon adták azt át. Szerintem, ha nem kérik számon rajtuk a húsevést, ezek a tragédiák nem történtek volna meg. Amikor másoknak Jézusról beszélsz, látnod kell, hogy az embereknek van egy identitásuk, amit nagyban meghatároz a kultúra.
Ha a kultúra nem megy szembe az evangéliummal, mindenképpen meg kell azt változtatni?
Persze vannak olyan dolgok a kultúrákban, amelyek nem elfogadhatóak: például a poligámia, a többnejűség. A mi kultúránkban ez bevett dolog volt sokáig. De miután az evangélium elterjedt, a keresztényeknek választaniuk kellett – és elfogadták, hogy egy feleséggel élnek együtt. És ez így volt helyes, mert a Biblia ellenzi a poligámiát. De ha olyan dologról van szó, amiről a Biblia nem beszél, talán bölcsebb, ha nem támadjuk az emberek kultúráját.
Egy másik példa a neveink használata. Ez a mai napig egy kihívás nekünk. Amikor a misszionáriusok eljöttek, megismerték a neveinket. A mi kultúránkban nagyon fontos a neveink jelentése: ez meghatározó tényező akkor, amikor elnevezzük gyermekeinket. Lehet, hogy egy név az akkori körülményekről, időszakról beszél, amikor az ember született. De a misszionáriusok azt mondták, ha be akarunk merítkezni, fel kell vennünk úgynevezett „keresztény neveket”. Ezzel azt is állították, hogy a nevek, amiket eddig használtunk, pogány nevek. De a keresztény neveknek nem igazán tudták a jelentését, vagy nem volt ez fontos nekik. Csak elneveztek valakit Jánosnak vagy Józsefnek, akármit is jelentsenek ezek a nevek. És ma is így van, ha valaki be akar merítkezni, meg akar keresztelkedni, fel kell vennie egy nyugatias nevet. Ebből a következő probléma keletkezett: ma ha megkérdezel valakit: „Te keresztény vagy?” A válasz: „Igen, Péternek hívnak.” Az emberek fejében az állt össze, hogy ha van „keresztény neved”, akkor attól te keresztény vagy.
Milyenek a ruandaiak mindennapjai? A mi országainkban is vannak szegények, de talán nem ekkora szegénységben és nem ennyien. Hogyan élnek ezek az emberek, és hogyan segíthet rajtuk az egyház?
Hála Istennek, itt nálunk nagyon jó az időjárás, a klíma. De a korábbi évtizedek rossz kormányzatai, a háborús évtizedek nagyban meghatározzák a jelenünket. Kongóban a mai napig háború zajlik. Amióta megszülettem 1967-ben, egy háborús övezetbe születtem. Ott azóta is háború van, a mai napig. Ezzel együtt jár a szegénység. Istennek hála, mára Ruandában helyreállt a kormányzat, és béke van. De az életet nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni.
Tömegek élnek ma az országunkban, akiknek nem volt lehetőségük iskolába járni, tanulni.
Ők ma nem tudnak dolgozni – vidéken rengetegen munkanélküliek. Többnyire földművelésből élnek, az időjárástól függ a megélhetésük. Tehát sokféle tényező befolyásolja, okozza a szegénységet. Sok ember kevesebb mint napi 1 dollárnyi pénzből él. El tudod ezt képzelni? Egy ananász piaci ára 1,5 dollár! Mit fognak ezek az emberek enni? És még nem is beszéltünk a megélhetéshez szükséges egyéb feltételekről. Vannak olyan tíztagú családok, ahol csak egy ember tud dolgozni – a többiek tőle függnek.
Ezért kezdtük el a mikrokölcsönprogramunkat. Azoknak az asszonyoknak, akikkel az egyik gyülekezetünkben találkozhattatok, 90%-a prostitúcióra kényszerült korábban. Nem önként választották ezt, hanem életben akartak maradni, hogy legyen mit enniük egyik napról a másikra. Tehát rendkívül nehéz életük volt. Keresztényekként meg kell értenünk, mi a tennivalónk ennek tudatában.
Jézus azt mondta, hogy ha két ruhád van, add oda az egyiket.
Amikor Jézus visszajön, nem a doktori fokozatomat fogja számonkérni, vagy hogy van-e autóm vagy útlevelem, vagy hogy mekkora imaházat építettem és mekkora püspök voltam. Azt fogja kérdezni: Amikor beteg voltam, meglátogattál-e? Amikor éheztem, ennem adtál-e? Börtönben voltam, meglátogattál-e? Jézus felteszi a kérdést, ad lehetőséget az önvizsgálatra, és megadja a választ is. Azt gondolom, hogy olvasnunk kell a Bibliát, és úgy is kell élnünk. Amid van, azt oszd meg! Isten azt tudja megáldani, amit adsz. Amikor Jézus megetette a tömeget, nem nagy dolgokat használt, hanem azt, ami náluk volt.
Nekünk mint egyháznak mink van? Van 1 kg cukrunk – valakinek szüksége van rá! Ha van öt ruhád, és egyet odaadsz, az is valami! Az a te kenyered és halad! Láttad, tegnap mutattam neked képeket egy kongói iskoláról, ahogy abban az épületnek nehezen nevezhető tákolmányban tanulnak a gyermekeink. Az egyháznak nem csodákat kell tennie, hanem azt adnia, amije van. Legyünk azzal hűségesek, és segítsünk másokat! A helyzet az, hogy csak egy mennyország van, ahol mindannyian együtt leszünk. Nincs két mennyország. Hogy fogunk reagálni, egymás szemébe nézni, amikor ott találkozunk? Azt gondolom, hogy egy család vagyunk, és nem lenne szabad, hogy „szintkülönbség” legyen közöttünk. Keresztényekként segítenünk kell egymásnak. Ezért arra kérem a gyülekezeteket, keresztényeket, hogy gondolkodjanak azon, miért vannak itt ezen a földön.
Mid van, amit meg tudnál osztani? Hogyan tudsz valakin segíteni?
Tetszik nekem az a modell, hogy nemcsak az evangéliumot mondjátok az embereknek, hanem eszközöket is adtok nekik ahhoz, hogy kijöhessenek a nyomorból. A másik dolog, amin gondolkodtam, hogy milyen kicsi segítség milyen sokat jelenthet: például hogy most angolt tanítunk, és ezek a diákok levizsgáznak, akkor az egy ember, sőt az egész családja sorsát megváltoztathatja!
Igen, nem a kezükbe akarunk adni mindent, hanem meg akarjuk tanítani őket arra, hogyan éljenek meg. Nem a halat adjuk a kezükbe, hanem megtanítjuk őket horgászni. Adhatnék nekik pénzt, el is tudnák költeni, hiszen rengeteg szükségletük van. De inkább arra tanítanom őket, hogyan építsenek egy önfenntartó üzletet, hogy befektessék a pénzüket, és hosszú távon, önállóan fenn tudják tartani magukat. Ami nagyon megérintett, hogy megéri befektetni emberek életébe, mert az tényleg megváltoztatja az életüket.
Éppen ezért hívjuk a projektünket Africa Hope Initatives-nek. Többféle eszközt adhatunk a kezükbe, ami reményt ad nekik. Ma nem én etetem a gyermekeiket, hanem ők maguk – most már nem szorulnak prostitúcióra. Ezt mondta Jakab: mutasd meg a hitedet cselekedetek nélkül, én megmutatom a hitemet cselekedeteim alapján. Nem erőltettem rájuk a megtérést, önként tértek meg. És hívnak másokat is – ez mutatja nekem, hogy van remény.
Azzal a kevéssel is, amink van, tudunk hatni mások életére.
Az is nagyon tetszett nekem, ahogy láttam azt, hogy a gyülekezet mennyire jelen van a társadalom életében. Az emberek tudják, hova fordulhatnak segítségért – ez a gyülekezet. Ez egy olyan gondolkodásmód, érték, amit tanítasz a gyülekezetednek?
Tavaly volt egy akciónk, amiben megkértem a gyülekezet tagjait, hogy adjanak ételt, ruhát, ágyneműt, takarókat és hasonló eszközöket. Nem gazdagok, de abból a kevésből, amijük van, adtak – a még szegényebbeknek segítettünk, így 150 családnak tudtunk segíteni. Van például egy képzésünk is, ahol munkanélkülieknek adunk fodrászképzést. Vidéken állatokat adományoztunk állattartóknak. A gyülekezetünk megértette, hogy tennünk kell valamit. Ezért létrehoztunk egy iskolát, ahol a gyermekeket megetetjük. Sokan ezek által a szolgálatok által ismerték meg a gyülekezetünket. A gyülekezet feladata, hogy világítson: legyen só és világosság a társadalomban.
Beszélj, kérlek, a Rwanda Challenge szolgálatáról.
A Rwanda Challenge a korábban említett hiányosságaink miatt jött létre, különös tekintettel az egyházi vezetők szerepére. A vezetőségeink gyengék voltak. A népirtás során sokan meghaltak, mások börtönbe kerültek. De velem együtt más fiatalok is jelentkeztek, hogy szeretnék az Urat szolgálni. A Rwanda Challenge azért jött, hogy segítsenek képezni bennünket. Bibliai kurzusokat szerveztünk, és teológiai irodalmakat is megosztanak velünk. Itt van például a Kinyarwanda Magyarázatos Biblia: több mint harmincezer példányt osztottunk szét gyülekezeti vezetők között országszerte. A Rwanda Challenge tehát elsősorban az egyházi vezetők munkáját hivatott segíteni, az ő problémáikban, kihívásaikban. Így erős vezetőséget építhetünk fel.
Hogyha segíteni akarsz egy országon, kezdd az egyházban! Hogyha az egyházat akarod segíteni, kezdd a vezetőkkel!
Ha a vezetők erősek, a nemzet is erős lesz. Felekezetköziek vagyunk, mindenkinek segítünk.
Most éppen azért vagyunk itt, hogy angolt tanítsunk a lelkipásztoraitoknak, lelkipásztorjelölteknek a törvény miatt, ami nemrég született. Mi a véleményed erről? Milyen kihívást jelent ez a törvény az egyháznak most?
Ez nagy kihívás, de hálásak is vagyunk az államnak ezért a törvényért. Sok problémánk van, és ha erős gyülekezeteket akarunk, ami meg tudja állni a helyét különböző kihívásokban, jó vezetőkre van szükségünk. Ahhoz, hogy jó vezetők lehessenek, oktatásra, képzésre van szükség. Ezért mondja az állam, hogy olyan vezetők álljanak a gyülekezetek élén, akik tanultak, akik értik a dolgukat. Nem akarunk a korábbi hibáinkba visszaesni. Az élet más területein is fejleszteni szeretnék az országot – az oktatásban, egészségügyben is hasonló szabályozások vannak.
Most arra kérik az egyházakat, hogy készítsék fel a vezetőiket a munkára. Mindemellett ez nagyon nehéz, mert nincsenek iskoláink. Sokan középfokú végzettséget sem tudtak még szerezni. Így nem tanulhatnak egyetemen. Hálás vagyok Istennek azért, mert a Mid-Atlantic Christian University együttműködik velünk. De a következő nehézség a nyelv. Én például francia oktatási rendszerben nőttem fel, de Ruanda időközben átállt az angol rendszerre. Ezért angol nyelvvizsgát kell letenniük tanulóinknak. Ebben igyekszünk nekik segíteni. Hálás vagyok Istennek értetek, a csapatért, akik azért jöttetek, hogy tanítsátok ezeket a fiatalokat, hogy felkészítsétek őket a nyelvvizsgára, hogy bekerülhessenek a Mid-Atlantic képzésére, és a gyülekezeteink vezetőivé válhassanak a jövőben.
Mi Európában viszonylag keveset tudunk rólatok – Ruandáról a legtöbb ember a népirtás miatt hallott. Mi az üzeneted nekünk, európaiaknak? Hogyan segíthetünk nektek, hogyan imádkozhatunk értetek?
Köszönöm szépen a kérdést. Álljatok mellénk, ahogy újjáépítjük a hazánkat, ahogy gyógyulunk! Szükségünk van segítőkre. Szükségünk van arra, hogy megismerjük más gyülekezetek tapasztalatait. Szükségünk van angoltanárokra. Olyan emberekre, akik a Bibliáról tanítanak minket. Egyéb források is kellenek, például könyvek. Misszionáriusokra, akik megosztják velünk a tapasztalataikat. Lehet, hogy nem sokat tudtok Ruandáról, de a ruandaiak ezt mondják: olyan ez, mint Káin és Ábel idejében.
Amikor Káin megölte a testvérét, Isten kérdezte tőle: hol van a testvéred?
Káin erre ezt válaszolta: őrizője vagyok-e a testvéremnek? Én azt mondom: igen! Testvérekként őrizői vagyunk egymásnak. Hálás vagyok azért, hogy jól és biztonságban élhettek az otthonotokban. De törődtök-e azokkal, akik nehézségben vannak? Mi nagy nehézségeket élünk meg, és ezért kérjük a segítségeteket, hogy gyertek és segítsetek nekünk. Különösen az egyházunknak, hogy segíthessünk begyógyítani nemzetünk sebeit.
Ez érdekes, mert az egyik fő oka annak, hogy én itt vagyok, az, hogy szeretném a mi gyülekezeteinket otthon tanítani arról, hogyan szolgáljunk másokat a világmisszióban. De megosztottál velem tanulságos történeteket erről – rossz tapasztalataidat arról, ahogy egyesek idejöttek hozzátok. Mit tanulhatunk a múltból, hogy ezeket a hibákat ne kövessük el a jövőben? Mit tanácsolsz egy olyan egyháznak, ami éppen tanulja azt, hogyan szolgáljon másokat külmisszióban?
Köszönöm, ez is egy izgalmas kérdés. Mi most partnereket keresünk.
Nem olyan embereket keresünk, akik helyettünk végeznek el feladatokat.
Azt szeretném, hogy együtt dolgozzunk: a misszionáriusok a helybeliekkel. Korábban idejöttek a misszionáriusok, mindent ők csináltak, majd elmentek. Én azt szeretném, ha mi megosztanánk a terheket, és együtt építenénk valamit.
A ruandai egyház hogyan tud másokon segíteni? Az én tapasztalatom az, hogy amikor otthon külmisszióról beszélünk, rendszeresen kérdezik a testvérek: „És mi mit nyerhetünk ebből?” Miért éri meg belefektetni ebbe? Mit nyerhet valaki, aki eljön Ruandába szolgálni?
Azt látni kell, hogy amikor idejöttök, valóban segítetek nekünk. De közben mi is segítünk nektek. Látjátok azt, hogyan élünk, hogyan szolgálunk. Látjátok, milyen szükségeink vannak. Tudni fogjátok, hogy vannak mások is, akik Istent imádják, annak ellenére, hogy mélyszegénységben élnek, akik szörnyűségeket éltek át. És mégis imádják az Urat. Egyszer Norvégiában jártam és megkérdeztem, nekik milyen kihívásaik vannak. Azt mondták, hogy a fiatalok nem járnak gyülekezetbe, mert nem tudják, hogy ez mire jó. Mindenük megvan. De ha ide eljöttök, meglátjátok, hogy olyan emberek, akiknek semmijük sincs, szolgálják Istent.
Hogy mondhatod te, akinek mindened megvan, hogy nem szolgálsz?
Ez nektek is egy tanulságos tapasztalat. Kölcsönösen építjük egymást ezekkel a találkozásokkal.
Van-e valamilyen üzeneted az olvasóknak?
Kérlek, imádkozzatok értünk ruandaiakért, hogy tudjuk az Úr Jézust képviselni, ahogyan továbbra is végezzük a szolgálatunkat ebben az országban. Szükségünk van az imatámogatásotokra! Másrészt mindenkit várunk szeretettel, gyertek és látogassatok meg bennünket, szolgáljunk együtt!
