Őrizője vagyok én a testvéremnek?

Elolvasási idő: 13 perc
Elolvasási idő: 13 perc
Interjú Theophile Rugubira ruandai püspökkel, amin keresztül egy nép sorsát is megismerhetjük.

Kérlek, mutatkozz be, mesélj magadról! Hogyan lett egy menekült család gyermekéből püspök?

Theophile Rugubira püspök vagyok Ruandából. Bár ruandai vagyok, a szomszédos Kongói Demokratikus Köztársaságban születtem országunk történelmi múltja miatt. Sokan gondolják, hogy a népirtás 1994-ben történt.

Valójában 1994 egy hosszú folyamat tetőzése volt.

1959-ben eltávolították a királyunkat, aki a kisebbségnek számító tuszik közül származott. Vele együtt más tuszikat is megöltek. Ekkor sokan félelemből a környező országokba menekültek: Kongó, Burundi, Uganda, Tanzánia… Így került az én családom is Kongóba. Tehát ruandai szülőktől Kongóban születtem és kongói állampolgárságot is kaptam. Ott nőttem fel, oda jártam egyetemre: afrikai irodalmat tanultam, hogy jobban megértsem az afrikai kultúrát és a gyarmatosító rendszereket. Keresztény vallású voltam már akkor is, 1981-ben merítkeztem be, de Jézussal valójában 1984 decemberében találkoztam. Keresztény családban nőttem fel, édesapám pünkösdi lelkész volt. Az egyetemi éveim alatt nem gondoltam volna, hogy valaha én is lelkipásztor leszek. Politikusnak készültem, azért tanultam, hogy az afrikai embereket képviselhessem. Különösen foglalkoztatott, hogyan tudnánk legyőzni a szegénységet. Ez volt a szívügyem.

Kongói egyetemi éveim alatt zajlott 1994-ben Ruandában a népirtás. A háború után a szüleimmel együtt hazaköltöztünk, 1995 januárjában érkeztem ide. Akkoriban Ruandára sötétség borult. A népirtás után teljesen romokban volt az ország, sok embert megöltek, de minden mást is elpusztítottak.

Nem volt vizünk, áramunk, nem voltak kórházaink, iskoláink, tömegközlekedésünk… Minden elpusztult.

Nemcsak embereket, hanem az egész országot elpusztították. Amikor megérkeztünk, azt éreztem, hogy tennünk kell valamit. Nehémiáshoz hasonlóan tenni akartunk valamit a nemzetünkért. Iskolaigazgató lettem egy iskolában. A francia és angol oktatási rendszerekből érkezőkkel kellett összehangolnunk az oktatást – mi például francia gyarmaton nőttünk fel, míg mások, mint például a miniszterelnökünk, pedig angol területen. Ez komoly gondot okozott az oktatási rendszerünk felépítésében. Én francia nyelvet tanítottam. Ekkor kaptam az elhívást, hogy az Úr szolgálatába lépjek.

Kigali látkép

Egyébként amikor megérkeztem Ruandába, egy baptista gyülekezet fogadott be. Ott találkoztam a feleségemmel is. Őket misszionáriusok támogatták, akik felruháztak bennünket. Amikor eljöttünk Kongóból, mindenünket elvették. A határon megállítottak minket, és mindent elvettek: még a könyveimet is. Azt mondták, hogy ez a kongói állam tulajdona. Kisemmizve küldtek tovább. Sokan kérdezik, miért hagytuk el Kongót, amikor tudtuk, hogy ez lesz.

Amikor a háború véget ért, a Hazafias Front elűzte a gyilkosokat, akik a tuszikat üldözték. Ők Kongóba menekültek, ahol mi is éltünk. A mi közösségeinket is megtámadták. Mi is tuszik voltunk, és ők továbbra is ránk vadásztak. Menedéket kerestünk, ezért jöttünk el Kongóból. A határon mindenünket elkobozták. Először sok menekülttársamhoz hasonlóan olyan kiüresedett házakban laktunk, amelyek előző lakóit megölték, vagy mivel gyilkosok voltak, elmenekültek. Volt olyan ház, amiben holttestet is találtunk.

Egy évig éltünk ilyen körülmények között, amikor a baptisták befogadtak bennünket, támogattak, felruháztak, megetettek.

Később, iskolai munkám közben azt éreztem, hogy Isten hív valamire. Amint mondtam, az ország teljesen elpusztult. Nemcsak az infrastruktúra, hanem az egyház is romokban hevert. A népirtás során sok embert templomokban gyilkoltak meg. A menekülő emberek azt hitték, hogy a templomokban, a szent helyeken menedéket találnak. De a gyilkosok berontottak a templomokba és ott is megöltek sokakat. A népirtás után az emberek nem akartak templomba járni. Nem bíztak sem az egyházban, sem pedig a papokban, lelkészekben, mert sokan közülük a gyilkosok bűntársaivá lettek. A mai napig is vannak püspökök a börtöneinkben.

Nyamata templom, a népirtás emlékhelye

Ahogy mondtam, szerettem volna építeni a hazámat, és ezért kaptam elhívást arra, hogy elindítsak egy missziót. Egy olyan közösséget akartunk teremteni, ahol a ruandaiak és mások is biztonságban érzik magukat. Az emberek sok helyi gyülekezettől tartottak, de én külsősként érkeztem, ez új esélyt jelentett. 1996-ban megalapítottuk a Harvest Christian Church közösséget (Aratás Keresztény Gyülekezet). 1997-től vagyok teljes idejű lelkipásztor, akkor hagytam ott az addigi munkámat. Onnantól kezdve egészen máig az a célunk, hogy újraegyesítsünk, hogy helyreállítsunk. Hogy a ruandaiakat Krisztushoz vezessük, ahol nem számít a bőrszín, ahol nincs faji megkülönböztetés. Ahol mindenkit befogadunk. Mára hetven gyülekezetünk van Ruandában, négy Kongóban és egy pedig Ugandában, tehát összesen hetvenöt közösség tartozik hozzánk.

Miért történt a népirtás? Mi áll a hátterében? Hogy került bele az egyház?

Ez bonyolult kérdés, mert amikor a népirtás lezajlott, akkor a lakosság 95%-a keresztény vallásúnak tartotta magát. 1959-ben, amikor a hutuk elűzték a királyt, ezt sok ruandai a gyarmatosítók megosztó politikájához vezeti vissza. A gyarmatosítók az „oszd meg és uralkodj” elv alapján osztották meg népünket. Számunkra addig ismeretlen ideológiákat plántálva feszültséget generáltak: a hutu és tuszi nem is feltétlenül etnikumot jelöl, hanem gazdasági helyzetet.

A szegényebb földművelő hutukat uszították rá a valamivel tehetősebb, állattartó tuszikra.

Előfordulhatott az, hogy adott esetben egy testvérpárból az egyik ha földművelő volt, hutu lett, a másik, ha állatta volt, akkor tuszi – ebből látszik, hogy nem etnikai alapú megosztásról volt itt szó. De jöttek antropológusok is, akik lemérték az emberek koponyáját, és különböző elméleteket gyártottak ezek alapján a származásunkról. Az igazolványainkba belekerült, melyik népcsoportba tartoztunk. A gyarmatosítóknak nem tetszettek az afrikai országok függetlenségi törekvései. Demokráciát ígértek és felhergelték a hutukat, hogy űzzék el az addig uralkodó osztályt alkotó tuszikat. Ekkor kezdtek el meggyilkolni embereket, és emiatt sokan elmenekültek.

Harminc év múlva azok, akik menekültként éltek a környező országokban, haza akartak térni, de a hutu kormányzat nem engedte vissza őket. Ekkor összefogtak és háború útján akartak visszajönni, kivívni a jogukat, hogy a hazájukban élhessenek. 1994 áprilisában béketárgyalások kezdődtek az akkori elnök és a lázadók között. Tanzániában találkoztak, de amikor az elnök hazajött, miután aláírta a békeszerződést, a leszállás előtt ismeretlen elkövetők lelőtték a repülőgépét. Sokak szerint ez egy előre kitervelt támadás volt, mert az elnök ellenfelei nem akartak kibékülni. Lelőtték az elnököt, és már azon az éjszakán megkezdődött a mészárlás.

Hogyan zajlott? Csak egy történet a sok közül:

Felszólították a hutukat, hogy gyilkolják meg a tuszi házastársukat.

Egy barátom, pünkösdi lelkipásztor, itt lakik nem messze. Hutu felesége volt, és hat gyermekük. Amikor elszabadult a pokol, elküldte a feleségét és a gyerekeket a felesége szüleihez, gondolván, hogy ott majd biztonságban lesznek. A férj ezután bujdosott és azt hitte, meg fog halni. De Isten segítségével valahogy túlélte a népirtást. Miután véget ért a háború, boldogan elindult, hogy felkeresse a feleségét és a gyermekeit. Amikor megérkezett, megtudta, hogy minden gyermekét megölték – a felesége testvérei ölték meg őket, mind a hatot. Azt mondták, hogy ők nem segítenek csótányoknak. Ide vezet a gyűlöletkeltő ideológia!

Ugyanakkor nem csak a gyarmatosítókat kell hibáztatni. A mi népünket legalább ugyanennyire terheli a felelősség, mi hajtottuk végre a háborút. Illetve azt sem értjük, hogy a nagyhatalmak, az ENSZ miért nem avatkoztak közbe. A népirtás tehát egy rendkívül összetett eseménysorozat.

Száz nap alatt több mint egymillió áldozatot követelt ez a borzalmas háború.

Hogy kerül a képbe az egyház? Ekkor a ruandaiak 95%-a kereszténynek vallotta magát. A háború ideje alatt, amikor a társadalmi viták arról szóltak, hogy visszafogadjuk-e a menekülteket, az egyházak nem foglaltak állást, nem szólaltak fel. Egymással sem kommunikáltak. Pedig az államban is befolyásos vezetőik is voltak. Aztán voltak olyan papok, lelkészek, akik a gyilkosok kezére játszották ki a híveiket. Dél-Ruandában volt egy templom, ahova a lelkész összegyűjtötte a menekülőket, majd buldózerrel rájuk döntötték az épületet. Tízezrek haltak meg, gyerekek is. Azt gondolom, hogy az egyháznak felelőssége van ebben. Persze nem mindenki bűnös. Sok hutu segített tuszik megmentésében, akiket később az állam is kitüntetett. De nem látjuk azt, hogy az egyházak egységesen, vezetői szinten felléptek volna a gonoszsággal szemben. Emiatt mondom, hogy az egyházaknak felelősségük van.

Tömegsír Kigaliban – a kigali népirtás emlékhelye

A népirtás a húsvétot követő héten kezdődött. Hogyan lehetséges ez? Mi a szellemi háttere ennek?

Valóban, közvetlenül húsvét után kezdődött a népirtás. Sokakat a saját gyülekezeti közösségükbe tartozók öltek meg. Akik egy kórusban énekeltek. Lelkészek a lelkésztársukat. Sokakat keresztény testvéreik árultak el. Erre nincsenek szavak – ez az ördög munkája.

Ez arra mutat rá, hogy nem voltunk érettek. Jártunk gyülekezetbe, templomba – a létszámot tekintve növekedtünk. A számok nőttek, de lelkileg, érettségben nem növekedtünk. Ezt tudom mondani arra, hogy miért történhetett ez meg. A népirtás után is azt látjuk, hogy sok olyan egyházi vezetőnk van, akik nem képzettek, nincsenek felkészítve. Nem ismerik mélyen a Bibliát, és emiatt nem is igazán változik meg az életük. Azt hiszem, ez egy fő problémánk.

Itt is visszatekinthetünk a múltra. Hogyan jött az evangélium Afrikába? A misszionáriusok, akik jöttek, hirdették az evangéliumot, de nem fektettek hangsúlyt az alapos tanításra. Amikor elmentek, a gyülekezeteket ráhagyták azokra, akik addig főztek rájuk vagy takarítottak utánuk… Vagy akivel éppen meg tudták értetni magukat valamelyik közös nyelven. Az átmenet a misszionáriusok és a helyi vezetők között nem volt zökkenőmentes. Sok olyan ember lett vezetővé, aki még gyermek a hitben: nem kapott igazi tanítást. Ennek számtalan negatív következménye lett.

A mai napig is az április a legnehezebb időszak az országban és a gyülekezetben is.

Áprilisban nem érdemes Ruandába jönnötök, mert akkor gyászolunk. Ekkor emlékezünk meg ugyanis a népirtás áldozatairól, és ilyenkor gyakran felszakadnak a régi sebek, kiújulnak feszültségek. A gyülekezetben ilyenkor általában a megbocsátásról, helyreállásról tanítunk – de rengeteg embert kell ilyenkor lelkigondozni is.

Mit jelent hívő emberként túlélni a népirtást? Hogy lehetséges ezek után a szörnyűségek után is megmaradni a hitben?

Ez Isten kegyelme és csodája. Ha eljössz és megnézed, mi történt Ruandában, a gyülekezeteinkben, azt gondolom, emberileg senki sem tudna többé bízni az egyházban, nem jönne gyülekezetbe. De Isten kegyelméből az emberek megértették, hogy nem a vezetők, nem a halandó emberek miatt kell gyülekezetbe járni, hanem Jézus Krisztus személyéért. Az emberek elárulhatnak, de az evangélium mindig evangélium marad.

Azt mondtad, hogy azért kezdted a szolgálatod, hogy segíts az ország helyreállításában. Milyen szolgálatokat végeztek ebben a munkában?

A népirtás elképesztő következményekkel járt. Mint korábban említettem, mindenünk elpusztult. Sokan a gyilkosok közül börtönbe kerültek – de az élet ment tovább. A börtönben ülők és az áldozatok gyermekeit egymás mellé kellett ültetnünk ugyanabban a gyülekezetben. Újra meg kellett tanulnunk együtt élni – ugyanott dolgozni, együtt járni iskolába, találkozni a piacon… Együtt élni újra! Ez egy hosszú folyamat volt.

Először egy békéltető és helyreállító képzést szerveztünk.

Lelkigondozást tanultam, fontos témánk volt a gyógyulás, a sebek bekötözése. Összehoztuk az embereket, és megadtuk nekik a lehetőséget, hogy elmondják, mi van bennük. Mindenkit hívtunk a gyülekezetbe, és a vezetőségbe is minden rétegből és háttérből hívtunk testvéreket, hogy keveredjenek. Másodszor a reménység üzenetét hirdetjük. Harmadrészt az üzenetünk középpontjában Jézus Krisztus áll. Isten szeretetét és megbocsátását hirdetjük. Megbocsátás, helyreállítás, gyógyulás, ezek voltak sokáig a központi témáink. Megkértünk embereket, hogy osszák meg a bizonyságtételüket, hogy hallják az emberek, kivel mi történt. És megadtuk a lehetőséget arra, hogy bocsánatot kérjenek egymástól az érintett felek.

Azóta milyen munkát végeztetek? Hogy néz ki az egyház most Ruandában?

Hálát adunk Istennek azért, hogy itt tarthatunk. Fontos érték nekünk, hogy alapos tanításra építsük a gyülekezeteinket, és hogy Krisztus legyen a középpontban, hogy azok, akik eljönnek, elsősorban vele találkozzanak. Más gyülekezetekkel, közösségekkel is szorosan együttműködünk. Tagjai vagyunk a Protestáns Egyházak Szövetségének. Együttműködünk az állammal is, akiknek szintén komoly szerepük van Ruanda helyreállításában. Korábban például a személyigazolványba bele kellett írni a származást. Ma már nincs ilyen. Nincs többé hutu és tuszi, ruandaiak vagyunk, és így építjük a közös identitásunkat.

Theophilléval

Folytatjuk…

 

Facebook
Twitter
LinkedIn
WhatsApp