„Nem tartottam szerethető embernek magamat”

Elolvasási idő: 13 perc
Elolvasási idő: 13 perc
Interjú Hasenfratz Róberttel, aki állami gondozottként találkozott Isten kegyelmével 

Robi, mi az első emléked gyermekkorodból?

Gyakorlatilag én születésem után csecsemőotthonba kerültem, mert a körülményeink nem tették lehetővé, hogy hallássérült édesanyámmal lakjak. Ezután kétéves koromban kerültem vissza hozzá. Az első emlékeim között van néhány igen negatív érzés, ami belém égett, leginkább nevelőapámmal kapcsolatban, akivel édesanyám nem sokkal a visszaköltözésem után házasodott össze. Ez a férfi, aki pszichiátriai beteg volt, gyakran bántalmazott minket testileg és lelkileg is, így meghatározó élményem lett a félelem és a bizonytalanságérzés, mert sohasem tudhattam, hogy mi vár rám a következő pillanatban.

Ez a sorsfordító indulás hogyan határozta meg a kapcsolatodat a vér szerinti szüleiddel?

Édesapámat nem ismertem, ő abszolút nem vett részt az életemben később sem. Édesanyámhoz viszont nagyon ragaszkodtam, hiszen ő volt az egyetlen biztos pontom. Most, felnőtt fejjel azt mondom, hogy ő minden tőle telhetőt megtett, hogy kimutassa felém a szeretetét, de sajnos nem tudott úgy gondoskodni rólam, ahogy az elvárható lett volna. Őszintén remélem, hogy egyszer teljes szívvel el tudja majd fogadni az Urat, mert volt benne nyitottság felé.

Amikor hétéves korodban újra állami gondozásba kerültél, milyen érzések voltak benned?

Leginkább félelem és elveszettség, hiszen csak hétvégenként mehettem haza, és semmilyen más kapaszkodóm nem volt. Egyedül kellett boldogulnom a hétköznapokban. Több intézményt is megjártam Budapesten, ami mindig nagy változás volt, így meg kellett tanulnom együtt élni azzal, hogy sosem lesz állandóság az életemben. Volt, ahol megismerkedtem a focival, az énekléssel vagy a néptánccal, vagy táborozni vittek minket, amik nagyon jó emlékek, de az otthonokon belüli hierarchikus rendszerben nem én voltam az erősebb. A nagyobb fiúktól kijártak a pofonok és az egyéb megaláztatás, hétvégén pedig az otthoni környezetben sem találtam a helyemet. Nagyon egyedül éreztem magamat, mint ahogyan a többi sorstársam is.

Hogyan élted meg a kamaszkorodat?

Volt bennem lázadás a bezártság és a szabályozottság ellen. 12 éves koromban szívtam el az első cigarettát, és onnantól teljesen függővé váltam. Bármit megtettem volna egy szál cigiért, másban viszont nem voltam ilyen kitartó. Ígéretes rövidtávfutó lettem volna, de ennek is a dohányzás vetett véget, és énekelni is nagyon szerettem a nevelőotthon kis csapatában, mégsem tartott sokáig. A bentlakók között én általában a „középbolyban” lavíroztam. Ismertem a nagyon erőseket és a gyengéket is, bár igazán kirívó dolgaim nem voltak.

A legfájóbb emlékeim közé tartozik, hogy amit hétvégéről magammal hoztam édesanyámtól (süteményt, játékokat), azt rendszerint elvették tőlem az erősebb fiúk, és nem nagyon tudtam magamat megvédeni. Illetve volt egy gyerek, aki kimondottan kipécézett magának, és hosszú ideig bántalmazott engem testileg és lelkileg is. De a legrosszabb talán mégis az, amikor meggyanúsítanak egy olyan tettel, amit nem te követtél le, majd teljesen kiközösítve érzed magadat a többiekkel szemben. Az érzéseimet így kamaszként is a magányosság határozta meg. Voltak emberek, tanárok, nevelők, akikhez megpróbáltam kapcsolódni, de lelkileg egyedül éreztem magamat.

Mikor hallottál először Istenről és az ő kegyelméről? Mi volt az első reakciód?

12 éves korom környékén találkoztam egy hölggyel, aki takarítónőként dolgozott az otthonban, ahol laktam. Ő volt az, aki az első pillanattól kezdve elvarázsolt engem a lényével, közvetlenségével, a kedvességével és türelmével. Kicsit szerelmes is lettem belé emiatt, amit egy alkalommal megosztottam vele. Ő kedvesen elutasított, de onnantól kezdve nagyon sok időt töltöttünk együtt, felkarolt és elmondta, hogy hisz Istenben. Amikor pedig pénzre lett volna szükségem, ő azt mondta, hogy inkább imádkozik, hogy megoldódjon a problémám! Hát nem voltam túl lelkes a válasza miatt, de végül is megtapasztaltam, hogy bejött ez az „imádságdolog”.

Innentől egyre több mindent kérdeztem a hitről, és egy erőteljes álmom után ráeszméltem, hogy Jézus Krisztus értem is meghalt, úgy szeret, ahogy vagyok, és ki akar menteni engem a félelmeim közül. Ez volt számomra a legfontosabb felismerés, hiszen azelőtt nem tartottam szerethető embernek magamat. A megtérésem ennek felismerése és elfogadása volt egy imádság által, ami után kimondhatatlan békesség uralkodott el rajtam. A körülöttem lévők persze nem értették, a Bibliámat is többször széttépték, de én tudtam, hogy megtaláltam az igazgyöngyöt a tenger mélyén! A bűneim felismeréséhez és elhagyásához azonban még hosszú út állt előttem, és meg kellett élnem egy-két mélypontot fiatal felnőttként, ami visszafordított az Úrhoz.

Ezek szerint a gyermekkori megtérésed után sem volt egyszerű az utad. Hogyan folytatódott az életed, miután 18 éves lettél?

Otthon, a családban nem nagyon változott a helyzet, nevelőapám továbbra is embertelenül viselkedett velem és édesanyámmal, a lakhatási körülményeink is egyre nyomasztóbbá váltak. Nagyon vágytam a szabadságra, de féltem is tőle. Úgy döntöttem, hogy inkább az utógondozói részlegen maradok még egy évig, elkezdtem esti tagozaton a gimnáziumot, illetve a hivatásos sofőri jogosítvány megszerzését. Emellett több helyen dolgoztam is, így maximálisan kitöltöttem az időmet, de megmondom őszintén, Isten a háttérbe szorult. Ekkor azonban sorsfordító dolog történt velem.

Egyik reggel csúnya kiütést vettem észre a térdhajlatomban, majd több helyen is. Elmentem orvoshoz, aki közölte, hogy szifilisz- és AIDS-tesztet is csináltatni kellene. Teljesen összeomlottam, rettegtem, hogy mi lesz, ha kiderül, hogy pozitív vagyok és vége az életemnek, mert erre bizony megvolt az esély… Három hétig vissza sem mertem menni az eredményért, de muszáj volt valakivel megosztanom a vívódásomat. A hölgyet azonban, aki elindított a megtérés útján, nem értem el, de a barátnője azt javasolta, olvassam el a Bibliából a Máté 11,28-at. Hazamentem, fellapoztam a Bibliámat ott, ahol mondta, és miután elolvastam a verset, elsírtam magamat.

„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.” Úgy zokogtam, akár egy kisgyerek, megadtam magamat Istennek…

Másnap visszamentem az orvoshoz, és elmondták, hogy tegyem össze a kezemet, mert mindkét tesztem negatív!

Innentől az életem nagy fordulatot vett, elkezdtem rendszeresen gyülekezetbe járni, találtam munkát, és Isten lépésről lépésre tanított az alázat útján járni. Mégis sokszor belülről feszítettek a kérdések, hogy miért lettem én állami gondozott? Miért alakult így az életem? Édesanyámtól sajnos nem kaptam őszinte választ erre, de Isten folyamatosan gyógyított. Igaz, később sem volt mentes az életem a kanyaroktól és a kisiklástól, mert első feleségemtől elváltam, két gyönyörű lányomat hagytam ott a saját boldogságom keresése miatt. Ez az, amire azt mondják, hogy az Úr mindent megbocsát, amit megvallunk neki, ő nem emlékezik meg róla, de nekünk hordoznunk kell a rossz döntéseink következményeit akár egy életen át.

Igen, ez valóban igaz. Tudnál mégis olyan dolgot mondani, amit az állami gondozás évei alatt tanultál meg és hasznosítani tudtál az életedben?

Egyrészt az emberismeretet, mert tapasztalataim alapján nagyon gyorsan fel tudom mérni az emberek indítékait, beállítottságát, személyiségét, és ez kilencven százalékban be is igazolódik. Ez egyfajta védelmi mechanizmus is nálam, hiszen mindig résen kell lenni, mert nem tudhatod, hogy mit hoz az élet. A másik dolog már a hívő létemhez kapcsolódik, Hiszem, hogy senkit nem szabad lebecsülni, és túl kell lépni az előítéleteken! Nem vagyok az a skatulyázós típus, hanem igyekszem mindenkiről a legjobbat feltételezni, és jobban megismerni, hiszen engem sem becsült le az Atya!

Tudnál útravalót adni egy olyan fiatal felnőttnek, aki most kerül ki az állami keretek közül, és az önálló élete küszöbén áll?

Persze, több dolgot is! Az egyik, hogy legyen benne alázat.

Mert amikor egyik napról a másikra leveszik a kezüket rólad, és többé nem intéznek el helyetted semmit, az nagyon kemény lecke lesz. Erre sajnos nem készítenek fel odabent, hogy innentől minden döntésedért te vagy a felelős. Ezt azonban csak úgy tudod túlélni, ha kis lépésenként haladsz, semmit nem veszel természetesnek, hálás vagy és próbálsz tanulni másoktól.

A másik pedig, hogy legyen egy fix pont az életedben.

Nekem ez volt az Istenbe vetett hit, ami nélkül már régen a föld alatt vagy egy pszichiátriai osztályon lennék… Nagyon könnyen kicsúszhat a talaj az ember lába alól, ha nem a Biztos Sziklára, Jézus Krisztusra építi a házát. Jézus viszont tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, ennél fixebb pont nincs is az univerzumban! Én ezt adnám át annak a fiatalnak, mert jó lett volna, ha ezt valaki nekem is elmondja anno…

Említetted, hogy Isten sokféleképpen megmutatta már magát neked. Hogyan jellemeznéd most az istenképedet?

Szerintem ez az ember életében folyamatosan változik. Én most azt mondanám, hogy igyekszem nagyon mélyen őszinte lenni Istennel, és mindent megosztani vele, de valahogy még mindig nem teljes a kép. Néha őt egy büntető Istennek látom, akinél van három-négy esélyem, és akkor jön a csapás az életemben, de ezzel szemben ott van, hogy ő kegyelmes Isten, és érthetetlen szeretettel fordul felénk. Valószínűleg ez lehet a kulcs, amit nem sikerült teljesen megértenem, az ő szeretetének indítékát. Értem, hogy a kereszthalál egyszeri és megismételhetetlen volt, és azt is értem, hogy ő mindent tud, és nem tudsz meglepetést okozni neki, de folyton le akarok tenni valamit az asztalra, hogy kiérdemeljem ezt a szeretetet.

Pedig Jézus szívének az indítéka nem az, hogy elveszítsen, hanem hogy megtartson! De ehhez kell, hogy engedjünk neki. Nekem is vannak kötelékeim, amiket hosszú évek óta hordok, és ha ezek hatalmukba kerítenek, akkor nehezen hiszem el, hogy Jézus a szabadító, és akár el is dobnám ezt a kereszténységdolgot. Ilyenkor kell, hogy az Isten jöjjön és átöleljen, akár az Igén, akár egy másik emberen keresztül, egy álomban vagy megtapasztalásban. Szóval ilyen sokszínű az én istenképem.

Lenne néhány villámkérdésem hozzád a beszélgetés végén, ha nyitott vagy rá.

Természetesen szívesen válaszolok!

Mi volt a legnagyobb csalódás az életedben?

A válásom. Amikor megtapasztaltam azt, hogy azok az emberek, akik a szeretetről beszéltek nekem eddig, nincsenek sehol.

Mi volt a legnagyobb sikered?

Egyrészt, hogy Isten rám talált, másrészt pedig, hogy a lányaimmal a döntésem ellenére is jó kapcsolatot ápolok.

Ki a legnagyobb vetélytársad?

Saját magam. A múltam, a félelmeim, amivel szembe kell néznem. Ebben fejlődni szeretnék, hogy egyre kevesebb feltáratlan terület legyen az Úr előtt is.

Ki a legnagyobb példaképed?

Tulajdonképpen több van. Például az amerikai haditengerészet elit kommandósai, mert hatalmas lelki erejük van, önfegyelmük, kitartásuk, önmagukat tudják motiválni, és ez nagyon inspiráló számomra. Másrészt C. S. Lewis, Michel Quoist vagy éppen Marcus Aurelius, mert számomra ők olyan emberek, akiknek van „mélységük”, és ezt meg is tudják mutatni az írásaikban.

Mit tartasz a legnagyobb erősségednek?

Talán hogy nagyon szociális alkat vagyok, könnyen kapcsolódok másokhoz.

Mit tartasz a legnagyobb hiányosságodnak?

Sajnos nincs, tökéletes vagyok! (nevet) Nem, ez jó lenne, de nem igaz. Ami nagyon szembetűnő, hogy sokszor türelmetlen vagyok, amiből indulatosság is származik. Szeretnék sokkal megfontoltabb, alázatosabb szívű lenni, ezt is megtanulni Jézustól.

Mi volt a legnagyobb rácsodálkozásod a Bibliából?

A Jeremiás 29,11: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.” Ezt a verset Isten a legkülönfélébb helyeket és időpontokban tudja elém helyezni, olyannyira, hogy a budapesti mozgólépcsőn a sok sampon- meg ételreklám között egyszer csak a Jeremiás 29,11 jött velem szemben kiírva, akkor, amikor szükségem volt rá!

 

Én kívánom neked, hogy ez az ígéret teljesedjen ki az életedben, és nagyon köszönöm ezt a tartalmas beszélgetést!

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp