Mi és az imaház

Elolvasási idő: 12 perc
Elolvasási idő: 12 perc
Amikor idekerültem a baptista gyülekezetbe, akkor felfigyeltem arra, hogy az imaház mekkora jelentőséggel bír a hívők értékrendjében, és ez különösen az idősekre volt jellemző.

Én korábban jártam teljesen hagyományos, majd általunk alapított, egészen új gyülekezetbe is, de sehol nem volt ez a fajta különleges státusza a hívők lelkében annak az épületnek, ahol éppen összejöttünk. Azt fogalmaztam meg pár év után, hogy az imaház egyszerre túldimenzionált és alulkihasznált. Persze a mintavétel csekély száma miatt ez a jelenség másutt másképp lehet, bár a hozzánk ellátogatók közül volt, aki hasonló módon nyilvánult meg, mint a mieink. Jöjjön néhány megfigyelés és felvetés ezzel kapcsolatban!

Honnan indulunk?

A kezdeti baptista gyülekezetek eléggé ellenséges közegben indultak el, mert minimum furcsállták őket, de a 80-as években egy Vác fölötti településen beszélgettem egy helyi hívővel, aki elmondta, hogy 15-20 évvel azelőtt vasvillával kergették egymást a baptisták és az evangélikusok. Hogy melyik ige alapján, azt nem kérdeztem meg, de lehettek bőven feszültségek. A bemerítés is botránykő volt, és bizony komoly lelkierő kellett, hogy egy baptista illető kitartson közössége mellett. A kívülállók pedig szektának tartották, és mindenféle gondolatuk volt, hogy mik folyhatnak odabenn. Amikor idekerültem, akkor az egyik ifjúsági vezető mondta, hogy amikor lekapcsoljuk a nagy villanyt, mert éppen kevesen vagyunk, akkor az a hír járta, hogy ez valamilyen szexuális céllal történik.

Csak fogtam a fejem, mert annyira képtelenségnek tűnt.

Az imaház a kezdetekben egy védelmet adott, ahol megélhették hitüket. A vasárnap a közösség és a feltöltődés napja volt, és nem véletlen, hogy helyenként háromszor is egybegyűltek. Kellett egy koncentrált idő, amikor az Ige és az összetartozás mélyre mehetett. Egyfajta szövetség megélése az Úrral és egymással is. Ha már lett egy ház, ahol találkozhattak, akkor az sokat jelenthetett. Ha valaki hiányzott, akkor vagy beteg volt, vagy a hitével támadt problémája. Az el nem jövés jelzése alapján lehetett tudni, hogy valahol baj van, s aztán fel lehetett keresni, segíteni neki, illetve rajta. Az elkötelezettsége és az eljövetele teljesen fedésben volt.

A változás

Az idők során több minden megváltozott, így ennek az épületnek a funkciója is. Egyrészt elfogadta a többi egyház a létünket, másrészt ez is egyfajta templomként szerepel a köztudatban. Ma már nem itt van szellemi ellátásunknak az egyetlen helyszíne, hiszen a házi csoportok, az internet, valamint a konferenciák is hozzátesznek ehhez. A közösséggyakorlás is többféle módon történik, hiszen a már említett kisközösségi fórumon túl női, férfi, imádkozó, kórus, dicsőítő, házaspáros, üzletemberi és seregnyi más célból és szándékkal találkozhatunk. És mindezek léteznek felekezetközi változatokban is. Aztán elmegy mondjuk három házaspár a gyülekezetből kirándulni, és így tovább. Emiatt az imaház mindent meghatározó funkciója meggyengült – legalábbis objektíve.

A túldimenzionálás

Az imaházat egy idő után az Úr házának hívták. Amikor ezt először hallottam, szétnéztem, hogy ki fogja kiigazítani azt, aki mondta. Hiszen nálunk a Bibliára épül minden, abban pedig világosan benne van, hogy: „De ama Magasságos nem kézzel csinált templomokban lakik, mint a próféta mondja” (Apostolok cselekedetei 7,48); „Az Isten, a ki teremtette a világot és mindazt, a mi abban van, mivelhogy ő mennynek és földnek ura, kézzel csinált templomokban nem lakik” (Apostolok cselekedetei 17,24); „De ha késnék, hogy tudd meg, mi módon kell forgolódni az Isten házában, mely az élő Istennek egyháza, az igazságnak oszlopa és erőssége” (1Timóteus 3,15); „Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek? Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti” (1Korinthus 3,16–17); „Mert ti az élő Istennek temploma vagytok, amint az Isten mondotta: Lakozom bennük és közöttük járok; és leszek nekik Istenük, és ők én népem lesznek” (2Korinthus 6,16).

Ez nem a Jelenések apokaliptikus nyelvezete, hanem egyszerű, állító mondatokban való közlés. Aztán hallottam lelkészt is így fogalmazni, s rájöttem, hogy ez beágyazódott a nyelvezetünkbe. Kicsit hasonló ez a katolikusok Máriához való viszonyulásához. Ha egy újjászületett katolikust megkérdezel, akkor azt mondja, hogy ők nem imádják, csak tisztelik Jézus anyját. Nyilván közülünk sem akar senki bibliátlan lenni, de ami nagyon közel van egymáshoz, az messziről már egynek látszik. És nem éri meg a nagymamától örökölt, drága vázát a sótartó mellé tenni, mert oda gyakran felnyúlunk, és nagyobb az esélye, hogy leverjük. Az imaház ezzel az elnevezéssel szakrális jelleget kapott, és viszonyítási ponttá emelkedett. Emiatt is lehetett, hogy egy lelkész rászólt a jókedvű fiatalokra, hogy ne hangoskodjanak, mert az az Úr háza.

A következmény

Az érckígyó évszázadokon át ott maradt a póznán, amikor már rég megszűnt a hatása, és csak akkor vetette le egy éles szemű király. Az imaház eredeti funkciói is itt vannak velünk, de kialakulásuk körülményei megváltoztak. Mivel ott találkozunk vasárnaponként, az ottani megjelenés lett az alapvető információ egymásról. Ma már persze nincs az a szoros követés, ha nem megy valaki, a kohéziós ereje jóval kisebb lett, mivel nem támadnak bennünket, és nemcsak itt töltődhetünk fel. Anno a testvéri kapcsolatok, az egymásra figyelés és a törődés egybekapcsolódott az imaházban való megjelenéssel, és az épület jellegének a változása meggyengítheti mindezeket.

Könnyen lehet úgy tekinteni a másikra, mint aki megjelenik rendszeresen az imaházban, vagy nem.

Személye és élete – ha nem vigyázunk – egy jelenléti ív függvénye lehet.

Amikor nem tudtam többször menni vasárnap, akkor azt kérdezték, hogy miért nem voltam ott. Nem elszámoltatólag, hanem szelíden, de már maga a megközelítés rossz. Nem az iránt érdeklődtek, hogy mi van velem, hogy vagyok, hanem azt jelezték, hogy nem voltam jelen az imaházban. Jó szándékú, szeretettel teli testvérekről van szó, akikben nincs semmilyen rossz vagy hátsó szándék. Ez a módosulás következménye.

Volt, hogy teszteltem a rendszert, és szándékosan több héten át nem mentem. Nem hívott fel senki (tehát igazából nem hiányoltak), de amikor végül beléptem, akkor megkérdezték, hogy miért nem voltam egy ideje. Ebben a torzult hozzáállásban nem a testvér a fontos, hanem az imaházban megjelenő testvér, és ez félelmetes és ijesztő. Személytelenné tesz ez a megközelítés. És ekkor könnyen megjelenik a csendes korholás, hogy miért nem jársz sűrűbben.  A torzulásra akkor jöttem rá még jobban, amikor egy testvér megkérdezte, hogy miért nem járok mostanában. Mondtam neki, hogy a múlt héten voltam. Kiderült, hogy előző vasárnap egy körzeti programra kellett mennie, és azért nem volt épp akkor az itthoni imaházunkban. Elkezdett mentegetőzni, hogy miért nem volt itt, pedig én aztán végképp nem számoltattam el, egy szót sem szóltam, ő érzett kényszert, hogy igazolja magát. Fájdalmas pillanatok voltak.

A személy és a rendszer

Minden egyházi rendszer értünk, hívőkért létezik, így az imaház is. Te meg én meg mi vagyunk a fontosak, értünk szenvedett a Megváltó, nem az autónkért, a hírnevünkért vagy a bennünket körülvevő tárgyakért. Abban a pillanatban, amikor a hitünk gyakorlását segítő bármi fontosabbá válik, mint a testvérünk, akkor azt módosítani kell, hozzáigazítva az élethez.

Minden hagyománynak ezt a bennünk és köztünk lévő életet kell szolgálnia.

Nekünk pedig az Urat – segítségül véve eszközeinket, amelyek nem válhatnak bálvánnyá. Mi határozzuk meg őket, és nem fordítva. Hitünknek egyetlen rendszere sem korlátozhatja vagy torzíthatja a vertikális és horizontális kapcsolatainkat.

Ezt folyamatosan monitoroznunk kell, és a rendszert új elemekkel bővíteni, melyek hatékonyabbá tesznek bennünket. Ugyanakkor teljesen érthető az imaház megbecsülése, hiszen annak létrejötte óriási dolog volt az induló, kapaszkodó baptista gyülekezeteknek, és annak építéséért és berendezéséért rendkívül nagy áldozatokat hoztak a testvérek. És az a szeretet és összetartozás, ami jellemezte őket, máig érezhető közösségeinkben. Már legelső emlékeim nagyon kellemesek voltak, amikor anno a budafoki (még a régi) imaházban Géza bácsi fiaival beszélgettem. A szeretet kinyilvánítása máig az egyik legerősebben érezhető, legszebb értékünk. Ezért is fontos, hogy megőrizzük ezt, és ne engedjük, hogy a klisék és frázisok lépjenek a helyére.

A hasznosítás

Van egy ingatlanunk, melyet egész évben napi 24 órán át használhatunk. A heti 168 órából átlagban mondjuk (három este és a hétvége) jó, ha 20 órányit hasznosítunk, ami elég csekély. Érdemes úgy gondolkodni, mintha vállalkozók lennénk. Ha egy cég 50-100 millióért építene egy ekkora ingatlant, akkor biztosan jobban kihasználná.

Nekünk is érdemes ötletelnünk, hogy Isten országáért mi módon tudnánk még inkább kihasználni ezt az épületet. Meg lehetne például hirdetni, hogy vállalunk ott gyermekfelügyeletet. Mondjuk egy kisvárosi gyülekezet néhány nőtagja beosztaná, hogy ha valakinek ügyeket kell intéznie, akkor rájuk bízhatná a gyermekét – megfizethető óradíjért. Ez jövedelmet is hozna, kapcsolatokat is alakítana a városka lakóival, evangelizációs lehetőségeket teremtene, a helyiség pedig ingyen lenne. Mindenki jól járna, és mondjuk napi 4 órában hasznosulna az épület. A közösségünkben levő vállalkozók is használhatnák napközben a szobákat, és spórolhatnának az irodabérleten… stb. Persze minden ilyen ötletből adódhatnak problémák, de a kérdés, hogy a fényt vagy az árnyékot nézzük. Gyerekeket is azért nevelünk, mert az életet szeretnénk továbbadni, még ha ezernyi problémát be is vállalunk velük.

Vissza a jövőbe

Van egy gyönyörű örökségünk: a szeretet áthatotta közösség.

Ezt kell fokoznunk, hiszen itt van hozzá az imaház, a házi csoport, az sms, a Messenger, a mobil és a személyes találkozás lehetősége is. Mi magunk alkotjuk a szellemi házat, egymást kell megbecsülni, szeretni és segíteni. Észrevenni, ha bajban van a másik – legyen az fizikai, pénzügyi vagy kapcsolati. Az Anonim Alkoholisták klubjában ha valaki késve érkezik meg, akkor felállnak, odamennek hozzá, és megölelik. És nálunk sokkal több van ennél: megváltott bűnösök gyülekezete vagyunk, akik örülnek Megmentőjüknek és társaiknak.

Vigyáznunk kell, hogy semmilyen forma, szokás vagy maga az épület, ahol összejövünk, ne legyen fontosabb, mint a testvérünk. Mindenki szabad akaratából hisz és jár ide, és ezt tiszteletben kell tartanunk. Soha nem számoltathatjuk el a másikat, csak ha az általa vállalt kötelezettségről van szó. Az imaház pedig kerüljön a helyére: egy épület, melyet használunk. Nincs speciális szakrális tulajdonsága, általunk lesz szent, és mi visszük és hívjuk oda a feltámadt Krisztust, és bennünk és köztünk van a Szentlélek.

Amikor a korai, üldözött hívők a katakombákban bujkáltak, akkor az volt az ima háza. Hitünk isten- és emberközpontú, az anyagok tetszőlegesek, használjuk őket, amikor szükségünk van rájuk. Egymás szeretetének pedig nincs felső limitje. Ez a koinonia, mely hasonlít az egymást szerető férfi és nő kapcsolatához. Erről ismernek meg bennünket a kívülállók, és ennek látványa tereli őket Jézus elfogadása felé. Egy Személy, aki személlyé lett, hogy az elbukott személyeket egy hozzá közelálló Személyhez és egymáshoz vezesse. Ahogyan Pál apostol frappánsan megfogalmazta:

Benne élünk, mozgunk és vagyunk.

Talán Tamás

Fotók: unsplash.com

 

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp