Kincsek a mélyben

Elolvasási idő: 9 perc
Elolvasási idő: 9 perc
Vannak vidékek. Vannak vidékek, amelyeknek ha kimondjuk a nevét, azonnal meghatározó emlékek jutnak az eszünkbe.

Azt hiszem, sokunknak Szatmár és Beregről az, hogy az emberek jelentős része, ha anyagi javakban nem is, de a feltétel nélküli segítőkészségben, szeretetben és gondoskodásban annál inkább bővelkedik. Így hát nem lepődtem meg igazán, amikor Nagy Klárát, a BTESZ Szociális Szolgáltató Központ vásárosnaményi vezetőjét hallgattam. Csak a szívem melegedett közben…

„2009-ben kezdtük meg a működésünket, négy járásban vagyunk jelen: a vásárosnaményi, a mátészalkai, a záhonyi és a kisvárdai járásban. A házi segítségnyújtás volt az első alapszolgáltatásunk, amelyet több mint 11 éve biztosítunk, közel 400 idős embernek segítjük a mindennapi ellátását. Négy évvel ezelőtt a szociális étkeztetést kezdtük el kiépíteni, három éve pedig a szenvedélybeteg-ellátást vállaltuk fel, hiszen ebben óriási hiány volt a térségben. Vásárosnaményban létrehoztuk az 50 fő ellátását biztosító nappali intézményünket, majd 2019 novemberétől alacsonyküszöbű ellátást is nyújtunk szenvedélybetegeknek.”

Mikor azt kérdezem, hogy mi a lényegi különbség a két ellátási forma között, Klári (ahogy minden ismerőse, kollégája hívja) elmondja, hogy a két szolgáltatás egymásra épül.

Az alacsonyküszöbű szolgáltatás esetében azonban semmi kötelezettség nem terheli az ügyfelet, anonimitást kap, ha nem akarja felvállalni a szenvedélybetegségét, de ha segítséget kér, akkor ide fordulhat.

„A tanácsadás, mentális támogatás mellett segítünk a szükséges egészségügyi ellátáshoz való hozzájutásban is. Az alacsonyköszöbű szolgáltatás keretében prevenciós szolgálatot is ellátunk. A kollégák a települések oktatási intézményeibe járnak, ahol interaktív előadásokat tartanak a szenvedélybetegségek témakörében. Kezdetben, mivel eddig még nem találkoztak ilyennel, az iskolák tanárai is jelen voltak ezeken az alkalmakon. Mára már kialakult a kölcsönös bizalom, így a kollégák egyedül vannak a gyerekekkel, akik megnyílnak. Kötetlenül tesznek fel kérdéseket, olyanokat is, amelyeket addig magukban hordoztak, nem volt olyan felnőtt a környezetükben, akivel megoszthatták volna. A szenvedélybeteg-ellátásunkba reggel nyolctól érkeznek a kliensek, és délután négyig folyamatosan foglalkozunk velük. A mentális segítség, a csoportfoglalkozások, életvezetési tanácsadás, munkavállalás segítése, az egyéni esetkezelések mellett élelmiszerrel, tisztálkodási lehetőséggel segítjük őket.”

A mélységből kiáltanak

A beszélgetés ennél a pontjánál óhatatlanul is felmerülnek a kérdések, honnan érkeznek a klienseik, jellemzően milyen okok húzódnak meg a szerhasználat mögött. Klári elmondja, hogy zömében férfiak, akik jellemzően a rendszerváltást követően nem tudtak igazodni az új elvárásokhoz, a megváltozott munkaerőpiaci helyzethez: „Beleragadtak egy régi világba, a szerhasználat miatt a társ, a család lemorzsolódott mellőlük, támasz nélkül maradtak, megszűnt az önbecsülésük, rendkívül kiszolgáltatottakká lettek.” Hogy mit tudnak ezen a tengernyi bajon segíteni? „Amellett, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel próbáljuk a szerhasználat felhagyását segíteni, ezzel együtt igyekszünk a még megmenthető családi kapcsolataikat újra élővé tenni, hiszen ez nagyon fontos, nemcsak a szenvedélybetegnek, de a róla már-már lemondott családnak is. Sok esetben sikerrel járunk, ha látják azt, hogy a megtagadott valóban képes változni, és ami fontos, hogy akar is.”

Mindebben a folyamatban elengedhetetlen segítség a hit: „Heti rendszerességgel jár hozzánk a baptista egyház részéről Szabó Menyhért lelkigondozó. Nagyon várják mind a kollégák, mind az ellátottak. Bibliai példák segítenek abban, hogy feltárják a maguk nehézségeit, és erőt tudjanak meríteni a küzdelmeikhez. A klienseink kérdésekkel készülnek, amit csoportfoglalkozások alkalmával beszélnek meg, de természetesen arra is van lehetőség, hogy négyszemközt tárják fel gondjaikat-bajaikat.”

Az Ige általi vigasztalás nemcsak a szenvedélybetegekhez jut el, hanem a házi segítségnyújtásban gondozott idős, beteg emberekhez is:

„Menyus azokra a településekre jár ki, ahol a legtöbb ellátottunk él, azoknak, akiknek akadályoztatott a mozgás, a gondozóink segítenek eljutni az alkalmakra.” És vannak jó páran ilyenek, sőt vannak olyanok is, nem kevesen, akiknek nem „csak” a mozgás jelent problémát. „Nagyon sok idős ember él egyedül, zömében megözvegyültek, a gyerekek pedig szétszóródtak a világ különböző tájaira a megélhetés reményében. Rokonaik élnek a településen, de olyanok, akik napi segítséget tudnak biztosítani, egyre kevesebben. Az egyedüllét mellett az anyagiak hiánya is óriási gond, ellátottjaink nagy része öregségi nyugdíjat kap, de vannak, akik csak házastársi pótlékot kapnak, az ő jövedelmük a havi 20.000 forintot sem éri el.” Ezek az asszonyok, mert javarészt nőkről van szó, végigdolgozták ugyan az életüket, de ezt otthon, állatok mellett vagy a földeken, ez a fajta munka pedig nem köszön vissza a nyugdíjukban. Ameddig bírják, kiegészítik jövedelmüket a veteményessel, aprójószággal, aztán már azzal sem.

Lehet-e, és mit lehet ezekben a helyzetekben tenni, kérdezem Klárit: „Nálunk nagyon ritkán váltják egymást a kollégák, így egy időshöz gyakorlatilag ugyanaz jár a kezdetektől. Az állandóság fontos ennek a korosztálynak, mernek beszélni, van, aki figyelemmel hallgatja őket, ez már önmagában is segítség. Segítséget kérniük sem kell, hiszen a gondozó is látja a szükséget. Önkormányzatokhoz szoktunk fordulni, nyugdíjfolyósító intézménytől kérünk egyszeri támogatást, gyógyszertámogatást igénylünk nekik. Szociális étkeztetésünk szintén segítséget jelent számukra, illetve folyamatosan, akár napi szinten juttatjuk őket élelmiszer-adományhoz.”

Drasztikus óvintézkedések a járvány alatt

A koronavírus számtalan nehézséget okozott a jól működő családokban, közösségekben is. Csak elképzelni tudom, hogy milyen rendkívüli feladatokat rótt azokra, akik nehéz vagy ellehetetlenült élethelyzetben lévő emberekkel foglalkoznak. Klári kérdésemre felidézi az első időszakot, amely a legnehezebb volt. „Első pillanatban sokként értek bennünket a hírek, a képek, amelyek a külföldi helyzetet mutatták. Azonban a BTESZ rendkívül gyorsan reagált, minden szolgáltatás tekintetében egyértelmű protokollt dolgozott ki a szakmai előírásokat szem előtt tartva, drasztikus óvintézkedéseket vezettünk be.

Minden kollégánk számára biztosított volt az első napoktól kezdődően a szükséges védőfelszerelés, a fertőtlenítő készítmények. A nappali ellátásunkban a szakmai utasításoknak megfelelően megszüntettük a személyes kontaktokat, de kollégáink itt voltak az irodában, aki bekopogott, annak átadtuk a szükséges segélycsomagot, élelmiszert, higiénés eszközöket.

A legnagyobb félelmünk a HSG (házi segítségnyújtás) miatt volt, az ellátottak életkora, illetve a magas találkozási szám miatt. Két nap alatt felmértük, hogy melyik településen milyen szükségletű ellátottjaink vannak.

Három csoportot alkottunk: az elsőbe azok az ellátottak kerültek, akik csak ügyintézést, bevásárlást igényelnek, a lakáson belüli tevékenység nem szükséges. A másik csoport, ahol már be kell menni az ellátott lakásába, személyes kontakt van, de testi nincs, itt az ügyintézés mellett a fertőtlenítésben, gyógyszermonitoringban stb. segítettek a kollégák. A harmadik csoport, ahol valóban elkerülhetetlen a testi kontakt, mert tisztába kell tenni a klienst, fürdetni kell, kardiális értékek figyelése szükséges stb. A gondozók feladatait eszerint szerveztük meg: az a gondozó, aki például ápol, fürdet vagy sebet lát el, nem mehetett bevásárolni, ügyet intézni, ezzel is korlátoztuk a keresztkontaktok számát. A gondozóink egyenként megbeszélték az idősekkel, hogy ahol nem szükséges, ott a járvány ideje alatt nem mennek be a házba, csak abban az esetben, ha ez veszélyezteti őket. Jól kommunikáltak a kollégák, megértették az idős ellátottaink, hogy ez most az ő érdekük.”

Most pedig, amikor úgy tűnik, talán kifelé megyünk a járványból, lassan, nagyon lassan Kláriék is kezdik újraszervezni a hétköznapokat. „Van például, ahová már hetente egy alkalommal bejárnak takarítani a gondozónők, de természetesen fokozott óvintézkedés mellett.” Mindez a munka, még járványmentes időben is, rendkívül nagy mentális terhet jelent a gondozók számára. Klári elmondja, hogy folyamatosan figyelemmel vannak a kollégákra. „Szabó Menyhért is nyitott szívvel várja a hozzá fordulókat, a fenntartó szükség esetén egyéni szupervíziót biztosít valamennyi kolléga részére. Én azt gondolom, hogy emellett nagyon fontos az, hogy az elmúlt tizenegy év alatt családias közösséggé alakultunk.

Kezdetektől ugyanazokkal a vezető kollégákkal dolgozom, tudunk egymás gondjairól, örömeiről, váratlan élethelyzeteiről. Tudom azt is, hogy melyik kollégának hány gyereke van, hol tanulnak, van-e esetleg családi problémájuk, amely megsegítést igényel.

Mivel ilyen szoros a kapcsolat, az általuk végzett munka is felhívhatja a figyelmet arra, ha valamelyiküknek gondja lehet. Hiszen az, aki hosszú évekig pontosan dolgozott, nem fog ok nélkül hibázni, ott valami konfliktus húzódik meg a háttérben. Ha ilyet tapasztalunk, odafordulunk, igyekszünk megsegíteni a kollégánkat. Ezen túl nem csak munkavégzés alatt találkozunk, hiszen vannak közös eseményeink, kirándulásaink, ahol a munka mellett egyebekről is bőven esik szó.”

Három pillér

És Klári, aki hetven embert irányít, ő vajon miből építkezik? „Három pillér, amely erőt, támaszt ad: a családom, a férjem, aki mindig maximálisan mellettem van, hisz bennem, és a két gyermekünk. A közvetlen vezetőkollégáim, akikre úgy számíthatok, mint saját magamra, a területen dolgozó kollégáim, akik maximálisan elhivatottak a szakma iránt, és közel sem utolsósorban, a felső vezetőim, akik hosszú évek óta elismerik a munkámat.”

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp