Katartikus 2020 – Istennel a mélységben és magasságban

Elolvasási idő: 5 perc
Elolvasási idő: 5 perc
2020. január 12-én Szabadkán szolgáltam a helyi baptista gyülekezetben. Erre az alkalomra készültek a testvérek, kis kártyákon igeversekkel.

Személy szerint nem tartom magamat éves igeosztogatónak vagy -húzogatónak, de amikor ezt az igét elolvastam, a lelkembe hasított: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” (Máté 5,4) Rögtön édesanyám jutott eszembe, aki krónikus beteg volt, mert rákos daganattal küzdött.

Márciusban hazánkba is bekopogtatott vagy inkább berontott a COVID, ami miatt gyökeresen megváltozott mindannyiunk élete. A hírekben sokat lehetett arról hallani, hogy krónikus betegeket ne látogassunk, nehogy akaratunkon kívül megfertőzzük őket. Sokat dilemmáztam édesanyám miatt, de végül úgy döntöttem, hogy meglátogatjuk szüleimet a házuk udvarán. Ha nem is a megszokott módon találkoztunk, de legalább testközelből láthattuk egymást.

A vírus első csapásában a gyülekezeti alkalmaink is áttértek az online istentiszteleti módra, ami elégséges volt, de nem tudtuk megszokni.

Úgy általánosságban a vírus természetéről 5 éve kaptunk egy 9 napos intenzív oktatást, amikor a nagyobbik fiunk, Áron, vírusos agyvelőgyulladással a kecskeméti gyermekkórház intenzív osztályán feküdt. Mindezek fényében tudtam, hogy ez a karanténos időszak ideiglenes lesz, a nyáron felszabadulunk, de ősszel újra jönni fog egy második csapás.

Június végén úgy döntöttünk a Déli Baptista Egyházkerületünkben, hogy megtartjuk a nyári gyermektáborunkat Balatonszárszón. Nehéz időszak volt mindannyiunk mögött, mert a vírus, mint egy láthatatlan ellenség, hónapokra elválasztott bennünket egymástól. Isten megőrzött a táborunkban, és megáldotta a szolgálatunkat. Nagyon hálásak voltak a gyerekek, a szülők és természetesen mi is, hogy megszervezhettük ezt a tábort.

Ekkor még nem tudtam, de az életem legnehezebb 10 napja következett.

Közben édesanyám állapota folyamatosan romlott, és sajnos július 18-án a reggeli órákban az Úrhoz költözött. Nagyon közel állt a szívemhez, ezért megviselt az elvesztése. Még aznap Sopronba kellett utaznunk a családdal, mert másnapra, korábban elvállaltam a bemerítési istentiszteleten való szolgálatot. Nem tudtam másnak átadni, nem tudtam lemondani, de tudtam, hogy erőt fogok kapni az Úrtól.

A következő szombaton egy menyegzői istentiszteleten kellett volna szolgálnom. Én készítettem fel a fiatalokat a házasságra, és közel kerültek a szívemhez. Nagyon nehéz döntés volt, de nem mondtam le az alkalmat. Közvetlenül az igehirdetés előtt köszönték meg a szüleiknek egy-egy csokor virággal a róluk való gondoskodást.

Közvetlenül az igehirdetés előtt 5 másodperccel még fojtogatott a sírás, de aztán jött a mennyei erő.

Isten kegyelméből szólhatott az evangélium.

A következő napokban azt kívántam, bárcsak egy hónapra kiállhatnék a szolgálatból, hogy gyógyuljon a lelkem. Nem tettem meg. Jött az ősz és az újabb karantén. Számítottam rá. A nagyobbik fiunk elkapta a vírust, pozitív lett a tesztje, ami miatt 10 napos karanténba kerültünk. Az Úr szabadságra küldött. A lelkemnek olyan volt ez az időszak, mint a száraz földnek az eső. Gyülekezeti szinten megint visszatértünk az „online” alkalmakra. Most már nem az otthonunkban vettük fel az alkalmakat, mint tavasszal, hanem egy kis stáb segítségével az imaházban. Ezt a felvételt megvágva a következő vasárnap időzítve tettük közzé.

Már a sokadik alkalmon vagyunk túl, de elmondhatom, hogy mindegyik alkalom nagyon furcsa a maga nemében, és nem fogjuk tudni megszokni, de nem is akarjuk.

Összegezve az óévet, számomra katartikus volt.

Életem legnagyobb mélységeit, de egyben az Úr szeretetének legnagyobb magasságait tapasztaltam meg. A gyülekezetünkben vannak olyanok, akik az online alkalmakat nézve döntöttek az Úr mellett, és elfogadták megváltónak Jézus Krisztust. Ők ma már a barátkozók alkalmára járnak rendszeresen. A gyászomban megtapasztaltam az Úr szeretetét a barátaim, lelki testvéreim tolmácsolásában.

Ebben az évben újra figyelmeztetett bennünket az Úr, hogy itt a földön csak vándorok vagyunk. Nem fogunk itt maradni, nem fogunk itt a földön örökké élni, ne akarjuk itt magunkat túl jól érezni, mert lehetetlen. Viszont van lehetőségünk az Úr Jézust követnünk, van lehetőségünk hinni Isten ígéreteinek, és kérhetünk mennyei erőt elhordozni a terheinket. „Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, aki az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket, azzal az erővel, amellyel maga alá vethet mindeneket.” (Filippi 3,20–21)

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp