Sokaknak valamilyen arab vagy beduin népcsoport jut az eszükbe, és az iszlám vallás, és ez nem véletlen, hiszen Mohamed is egy karavánvezető volt fiatal korában, a mai Szíria és Jemen környékén vezetett karavánutakat a gazdag özvegy, Khadídzsa szolgálatában, amíg feleségül nem vette a főnöknőjét. Azután életének egy későbbi szakaszában a békés kereskedőkaravánoktól átpártolt a rablókaravánok vezetéséhez. De a karaván nem muszlim fogalom, évszázadokkal, sőt évezredekkel Mohamed előtt is voltak karavánok, és a Biblia tele van karavántörténetekkel mind az Ó-, mind az Újszövetségben.
Mi is az a karaván?
A karaván a bibliai időkben és azóta is arról szól, amikor egy csapat utazó, például kereskedők vagy zarándokok, összefognak és együtt utaznak, az út alatt megvédik és támogatják egymást, mivel veszélyes területeken, például sivatagokon mennek keresztül. A karaván olyan, mint egy tehervonat, ami kereskedelmi árukat szállít, de például kulturális ötleteket, gondolatokat, szellemi behatásokat is visz egyik helyről a másikra. Jellemzően ez nem egyirányú, hanem a karavánok visznek is és hoznak is dolgokat a távoli földek között. Ez egy nagy kockázattal járó tevékenység, de ha sikerül egy karavánút, akkor a haszon is nagy.
Azért írok most a karavánról, mert a napokban hét ember, köztük a családom és másik négy testvér egy ilyen karavánútra indul Ázsia túloldalára. Nem tevével megyünk ugyan, hanem repülővel, de egymást támogatva, egymásra vigyázva utazunk heten. Viszünk anyagi és szellemi természetű dolgokat is, és bár nem akut életveszélybe megyünk, de kétségtelenül van egy bizonyos kockázat is a dologban, és reménység szerint nem egyirányú a folyamat, viszünk is, de hozunk is majd áldásokat.
A gyülekezetünk pedig az a közösség, akiknek nemcsak szeretteik vannak ebben a karavánban, de bele is fektettetek anyagilag, szellemileg, imádságban… és joggal várják, hogy a befektetésük majd meg is térül valamilyen formában.
Na de mit mond a Biblia a karavánokról?
Az első karavánvezető a Bibliában Ábrahám, a hit atyja. Isten kihívja őt Úr-Kaszdimból, a rokonsága közül, és elhívja őt az ismeretlenbe. Ábrahám útja egy tipikus karavánút: Azt gondolná az ember, hogy egyedül vándorolt Sárával, de ha figyelmesen olvassuk a Bibliát, kiderül egy helyen, hogy 318 házánál született legénye volt, tehát egy egész törzs vándorolt a sivatagban. Nincs állandó lakhelyük, helyről helyre mennek és sátrakban laknak. Van velük egy csomó állat, köztük rengeteg teve. „Hit által engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhívta Isten, hogy induljon el arra a helyre, amelyet örökségül fog kapni. És elindult, nem tudva, hova megy. Hit által költözött át az ígéret földjére mint idegenbe, és sátrakban lakott Izsákkal és Jákobbal, ugyanannak az ígéretnek az örököseivel. Mert várta azt a várost, amelynek szilárd alapja van, amelynek tervezője és alkotója az Isten.”
Ezt a vándorló karavánképet később örökölte nemcsak a Mózessel együtt a sivatagban bolyongó izraelita nép, hanem az egyház is.
Isten népe olyan, mint egy karaván, ami kijött valahonnan, és úton van egy másik föld, egy végső lakhely, a mennyország felé.
Ellenséges terepen halad, a világban, ahol az ördög rablókaravánjai leselkednek rá, de közben együtt megyünk, összefogva, egymást segítve, egymást védelmezve.
Tehát mi, a Lencseországba, ebbe az ázsiai muszlim országba menő szolgálócsapat csak egy kis karaván vagyunk, amely pár rövid pillanatra leválik a nagyobb karavánról, a helyi gyülekezetéről, hogy aztán majd visszatérjen hozzá. Kicsit olyan ez, mint amikor a damaszkuszi Eliézer, Ábrahám szolgája levált egy időre Ábrahám nagy karavánjáról egy pár tevéből álló kisebb karavánnal, és elment, hogy feleséget keressen Izsák számára.
A helyi gyülekezet pedig egy olyan karaván, amire ha nagyítóval egy kicsit ráfókuszálunk, akkor azt látjuk, hogy egymáshoz szegődött minikaravánokból áll. Gondoltál-e már úgy a családodra, mint egy kisebb karavánra, akik együtt vagytok úton ugyanazon cél felé, az Isten országa felé? Gondoltál-e úgy magadra, mint egy karaván tagjára vagy egy karaván vezetőjére?
Nagyon nehéz és veszélyes, gyakorlatilag lehetetlen az egyedülálló utazónak egy ilyen hosszú úton. Ezért Isten a legtöbbünket családokba hív el. De még akiket nem családba hív el, hanem mondjuk cölibátusra, azokat is kisebb karavánokba rakja bele, például szerzetesi vagy apácaközösségekbe. Isten népe karavánban vonuló nép. És ha nemcsak a helyi gyülekezetet nézzük, hanem a teljes képet, az egész Krisztus-testet, akkor azt látjuk, hogy az egész egyetemes egyház egyetlenegy hatalmas karaván, sőt egy karavánnak a visszaútja.
Emlékszünk Jákobra? Amikor eljött az atyai háztól, egymaga volt. Amikor sok év múlva hazafelé tartott és megállt a Jabbók révénél, egy óriási karaván volt vele: a saját törzse, aminek a törzsfőnöke volt, feleségeivel, fiaival és lányával, szolgákkal és szolgálókkal és állatok sokaságával együtt ment hazafele. Ez az egész történet egy hatalmas előremutató jel: Jézus Krisztus személyére, oda- és visszaútjára. Mit mond az Ige? „Senki sem ment föl a mennybe, csak aki alászállt a mennyből: az Emberfia (aki a mennyben van). Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is.” Tehát Jézus Krisztusnak volt egy idefele való karavánútja a mennyből a földre, amiben először egyedül jött kisbabaként ide, elhozta nekünk önmagát, a tanítását, a gyógyításait, az Isten országát, az ő jelenlétét a földön, és vére árán a mi megváltásunkat, majd zálogként a a Szentlelket… És ezután a karavánja elindult visszafelé az örök hazába.
Azt mondja róla az Írás: „Felment a magasságba, foglyokat vitt magával” Tehát amikor az Úr Jézus a feltámadása után felszállt a mennyekbe, akkor ott nem egyedül ment, hanem emberek egész serege volt mintegy belekapaszkodva. Ott voltak vele először is az ősidők szentjei, akiket az alvilágból vitt ki… de mondhatjuk, hogy valamilyen formában a lábába voltak kapaszkodva az ő tanítványai, és azok lábába azok tanítványai, és emberek hosszú sora indult el ott felfele, Jézusnak a mennybe visszafele tartó karavánjában. Ez egy hatalmas, óriási zászlóstábor, évszázadokon és kultúrákon ível át, országokon, bőrszíneken, etnikumokon és felekezeteken át: mindenki, aki őszintén Jézus Krisztus személyébe és áldozatába, az ő vérébe vetette a bizalmát, az mind megy vele.
Egy akkora hatalmas embertömeg vonul ebben a karavánban, hogy az eleje már a célnál van: vannak, akik vele együtt már hazaértek: ez a győztes egyház, a gyülekezetnek a már megdicsőült, a mennybe hazaért része.
Mi pedig a harcoló egyház vagyunk, a karavánnak az a része, amelyik már elindult, de még nem jutott túl a veszélyeken, hanem úton van a mennyei város felé.
És noha jelenleg úgy néz ki, hogy most már hamar visszajön az Úr Jézus, és hazaviszi azokat, akik itt maradtak, az is lehet, hogy még lesz egy-két generáció, és nem mi vagyunk a karaván legvége, hanem utánunk jönnek a gyermekeink és akár a gyermekeink gyermekei vagy azok gyermekei. Feladatunk imádkozni azokért, akik a karavánban mögöttünk vonulnak, és vezetni őket, ahogy az előttünk vonulók imádkoztak értünk, és vezettek minket.
Nem minden karaván áll becsületes emberekből. Vannak a tisztességes kereskedőkre és zarándokokra leselkedő rablókaravánok is. A jerikói úton bajba került embert, akit az irgalmas szamaritánus mentett meg, egy ilyen rablócsapat támadta meg. Naamán szolgálóját kislánykorában egy ilyen rablókaraván lopta el Izraelből. Józsefet a testvérei egy arab karavánnak adták el, aminek a tevéi ugyan gyógyfűvel, balzsammal és mirhával voltak megrakva, amit Egyiptomba szállítottak… de ez egy rabszolgakereskedő-karaván is volt, ami elrabolta ezt a fiatalembert. Két részletben ír erről: először izmáeli, majd midjáni karavánnak nevezi, ez ugyanannak a karavánútnak két szakasza.
Ezsdrás könyve beszél azokról a családokról, akik Kr. e. 458-ban hazatértek Babilonból Jeruzsálembe, mintegy 1500 férfi és a családjaik, minden vagyonukkal, sok-sok kinccsel indulnak útnak. Ezsdrás először bizonyságot tesz a királynak arról, hogy Isten velük van, erős kézzel haza tudja őket vezetni. Utána aztán rájön, hogy nagyon veszélyes a hosszú út hazafelé ennyi emberrel, és simán ki tudnák fosztani őket a rablókaravánok, ezért jó lett volna sereget és lovasokat kérni, katonai védelmet a királytól. De aztán azt mondja, ha már egyszer Istenről tettem bizonyságot, akkor nem fogok katonai erősítést kérni. Ezt írja Ezsdrás: „Ekkor böjtöt hirdettem ott az Ahavá-folyó mellett, hogy megalázzuk magunkat Istenünk előtt, és jó utat kérjünk tőle magunknak, hozzátartozóinknak és minden jószágunknak. Mert szégyelltem sereget és lovasokat kérni a királytól, hogy oltalmazzanak az ellenséggel szemben az úton, hiszen azt mondtuk a királynak: Istenünk ereje mindazoknak a javára van, akik őt keresik, de hatalma és haragja fordul mindazok ellen, akik őt elhagyják. Böjtöltünk tehát, és könyörögtünk ezért Istenünkhöz, ő pedig meghallgatott minket.” Isten tehát megvédte és erős kézzel hazavitte ezt a csapatot, megőrizve a gonosztól.
A Biblia a gonoszt, a sátánt és a bűnt nem mintegy passzívan az úton előttünk lévő gödröt írja le, amibe bele lehet esni, ha óvatlanok vagyunk, hanem mint egy aktívan ránk vadászó ellenséget. Kainnak azt mondja Isten: „ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta.” Péter azt írja: „Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el. Erősen álljatok neki ellen a hitben, hisz tudjátok, hogy testvéreiteket is ezek a szenvedések érik a világban.” Tehát a gonosz és a bűn nemcsak úgy passzívan várja, hogy beleesünk-e vagy sem, hanem aktívan figyel és a dűnék rejtekéből ránk leső rablókaraván módjára vadászik ránk.
Néha naivan azt hisszük, hogy a világon nincsenek is gonosz emberek, vagy pedig miránk nem veszélyesek, vagy meg vagyunk lepődve, hogy jelen van a világban a gonosz, pedig az Úr Jézus ezt előre megmondta. Magát a sátánt amikor a Biblia leírja, akkor az egyik kép, amit használ rá, az Tírusz tenger melletti kereskedővárosának a képe: ahová befut a rengeteg karaván, és egy óriási piac, egy kereskedőközpont van ott. Ezékiel 27-ben részletesen leírja, hogy mennyi és milyen áru fut be oda, óriási karavánok jönnek és hoznak ezt meg amazt, és utána az egészet egy királyra vonatkoztatja, akiről azonban kiderül, hogy nemcsak egy földi királyról van szó, hanem egy angyalról, egy felkent kerubról, akiről azt mondja: „Tökéletes voltál teremtésed napjától addig, amíg gonoszságot nem találtam benned. Kiterjedt kereskedést folytattál, s közben gonoszsággal telt meg bensőd, és vétkeztél.”
Van gonosz, és vadászik az ártatlanokra. Nemrégiben jelent meg egy riport arról, hogy a városomban a buszmegálló környékén és a vasútállomás környékén drogdílerek portyáznak és megkörnyékezik a fiatalokat, sőt előfordul, hogy bedrogoznak, elvisznek és megerőszakolnak fiatal lányokat. Fel kell készülnünk és fel kell készítenünk a szeretteinket arra, hogy legyenek észnél és óvatosak legyenek. Sokszor a fiatalok, de néha a felnőttek is azt hiszik, hogy a gonosz mindig taszítóan is néz ki. Lehet, hogy azt hiszik, hogy a 70 éves, szakállas, alkoholszagú hajléktalan az a gonosz. Lehet ő is az, de lehet, hogy ő csak szerencsétlen.
Ellenben a gonosz sokszor vonzó formában jön lecsapni.
Egy jól öltözött idegen, jó szöveggel, egy tetszetős ajánlattal. Ismeri az ördög a szívünk vágyait, az ambícióinkat, a testi kívánságainkat, és olyan módon jön csapdát állítani, hogy szinte még mi akarjuk, hogy kapjon el minket.
Isten megítéli az ilyen népe ellen törő rablóbandákat: Ézsaiás fenyegető jövendölést mond Dedán karavánjai ellen, akik Arábia bozótjaiban fogják tölteni az éjszakát, és szomjazni és menekülni fognak. De nekünk nem elég az, hogy ezek egyszer majd meg lesznek büntetve, hanem az Isten népéhez tartozó karavánoknak – legyenek azok a családok minikaravánjai vagy a gyülekezet nagyobb karavánja – együtt kell imádkozniuk, hogy együtt maradjanak. Az a család, amelyik együtt imádkozik, együtt is marad. Az a gyülekezet, amelyik együtt imádkozik, együtt marad.
Őrszemeket kell állítani és figyelni az őrszemek intésére. Együtt maradni és nem elkószálni a karavántól. A nyájtól elbóklászó zebrát úgy hívják, hogy oroszláneledel. A gyülekezettől eltávolodó testvér sokszoros valószínűséggel esik el, sokszoros eséllyel törik össze a házassága, a családi élete, és szinte biztosan törést szenved a hitélete. Vagy nem jut el oda, ahová Isten akarja, hogy eljusson, vagy üdvözül ugyan, de úgy, mint aki tűzön ment át, mint akit mindenéből kiraboltak.
Jób úgy beszél önmagáról, mint egy ártatlanul szenvedő, de mégis kiégett, Istentől eltávolodott emberről. Ő egy 3000 tevével rendelkező nagyvállalkozó volt, ma mondjuk olyan lenne, mint egy hatalmas kamionos megacég tulajdonos-vezérigazgatója. Ő is a sivatagban eltévedt, szomjan halt tevekaraván képét használja. „Baráti szeretetre van szüksége a szenvedőnek, ha elhagyta is a Mindenható félelmét. Testvéreim hűtlenek, mint a patak, ahogyan a patakok vize eltűnik: előbb jégtől zavarosak, olvadó hó hömpölyög bennük, majd idővel visszahúzódnak, elapadnak, a hőségben fenékig kiszikkadnak. Letérnek útjukról a karavánok, de kietlen helyre jutnak, és elpusztulnak. Őket keresik Témá karavánjai, a sábai vándorok bennük reménykednek. De megszégyenülnek, amiért bennük bizakodtak, csalódnak, amint odaérnek. Így jártam most én is veletek: látjátok a borzalmat, és féltek.”
Pár éve, amikor néhány barátommal autóval keresztülmentünk Iránon, akkor ott a sivatagban több ezer kilométeren keresztül mentünk az ötvenfokos hőségben. Az út mentén sok helyen ki voltak csapva a tevék a pusztába. A gazdájuk hetente rájuk nézett és adott nekik vizet. De ha későn ért vissza, egy idő után bizony még a teve is el tud pusztulni víz nélkül. Rengeteg oszladozó tevehullát és csontvázat láttunk a sivatagban. Jób azt mondja, hogy úgy érzi magát, mint egy tévútra jutott, kiszáradt karaván, amelyik szomjan halt.
Van olyan, hogy a karavánnak meg kell pihennie egy oázisban, egy olyan helyen, ahol van árnyék, ahol van víz, ahol van étel, ahol van egy kis hűvösség, mert különben kiég. A karavánok világában régen karavánszerájnak hívták az ilyen úti szálláshelyet. Ez régen olyan volt, mint ma egy nagy benzinkút kamionparkolóval, csak ez teveparkoló volt, de lehetett minden jót kapni, meg lehetett pihenni és fel lehetett töltődni, hogy az ember folytatni tudja az útját. Hogyha egy gyülekezet jól működik, akkor egy vasárnapi istentisztelet is lehet ilyen, egy közösségi hétvége is lehet ilyen, egy testvérekkel való kirándulás, játszás, beszélgetés, igeolvasás is lehet egy ilyen karavánszeráj. Ha viszont egy gyülekezet rosszul működik, akkor ott az emberek úgy sóhajtanak fel, mint Jeremiás próféta, aki pont a közösségétől vágyódott elmenni egy karavánszerájba, hogy feltöltődjön: „Bárcsak pusztába vinne engem valaki, utasok szállóhelyére, hogy elhagyhatnám az én népemet, és eltávozhatnám tőlük; mert mindnyájan paráznák, hitszegők gyülekezete!”
Nemcsak migráló és kereskedőkaravánok léteztek, hanem olyan karavánok is, amelyek valamilyen küldetést teljesítettek, vagy zarándokutak, amelyeken Isten akaratát teljesítik. Ilyen küldetések voltak például:
- Eliézernek, Ábrahám szolgájának az útja, aki feleséget keresett Izsáknak. Milyen lányt keresett ura fiának? Olyat, aki hívő és szolgálatkész, azt kérte Istentől, hogy az a lány, akit Izsáknak küld majd az Úr, legyen kész megitatni a tevéit is. Ez sok-sok vödör víz kimerését jelentette – erőt, alázatot, kitartást, jószívűséget kívánó feladat volt.
- Naamán karavánja, amely a szír hadseregparancsnok meggyógyításáért indult útnak.
- Nehémiás karavánjának a célja Jeruzsálem újjáépítése volt Isten nevében.
- Sába királynőjének a karavánútját az Úr Jézus egész saját nemzedéke elé például állítja, mert azt mondja, hogy ez a nő nem kereskedni ment Salamonhoz, hanem meghallgatni az Isten bölcsességét – keresni ment és talált.
- Az Úr Jézus születését egy csillag mutatta meg a keletről jövő bölcseknek. A folklór ezeket három királyoknak, Gáspárnak, Menyhértnek és Boldizsárnak nevezi, de a Biblia sem azt nem mondja, hogy hárman voltak, sem azt, hogy királyok voltak, sem a nevüket, hanem mágusoknak, korabeli tudósoknak nevezi őket, akik egy csillagot követtek, ami véleményük szerint az Isten küldöttjének a születését jelezte előre.
- A zsoltárok lejegyzik azt, hogy a hívő zsidó zarándokok, akik évente egyszer felmentek Jeruzsálembe az Isten jelenlétébe, a templomba, milyen zsoltárokat énekeltek útközben.
- Maga az Úr Jézus is részese volt egy-két ilyen útnak gyermekkorában. Nem biztos, hogy József és Mária szamáron tett útjai a betlehemi népszámláláshoz vagy az egyiptomi menekülés karavánban történtek, de arra az útra, amiről a 12 éves Jézus elveszett, amikor a templomban maradt, a Lukács 2,44 a szünódia szót használja, ami bevett kifejezés volt a karavánutakra. Felnőtt utazásai, küldetései, ha társasutak voltak, leginkább gyalogutak voltak, ezeket nem igazán nevezném karavánnak.
- Amikor Pál apostol útjaira gondolunk, általában hajóutakra gondolunk, és nem tevekaravánokra, de jó ha tudjuk, hogy több útja is a Selyemút nyugati ágán, illetve arab kereskedői útvonalakon vezetett, egy ilyen úton történt a megtérése is. Nem Istent kereste, sőt éppen az Isten népét üldöző küldetése volt, amikor Isten megtérést adott neki. De az életére jellemzőek voltak a küldetések.
A Biblia telis-tele van ilyen küldetést teljesítő karavánutakkal. Vannak harci küldetések, kémküldetések, zarándokutak, bölcsességkereső utak… Hadd kérdezzem meg, hogy téged küldött-e már ki Isten valamilyen küldetésteljesítő útra? Ne a tevékre gondolj, azok ma nyilván nincsenek. És azt sem gondolom, hogy feltétlenül mindenkinek külmisszióba kellene mennie Ázsiába. Ezért ne feltétlenül több ezer kilométeres útra gondolj! Sokkal többször küld valakit a szomszéd utcába, a szomszéd faluba, lehet, hogy gyalog kell valahová átsétálnod, vagy busszal vagy autóval mindössze fél órát menj, de a kérdésem az: vannak-e az életedben olyan küldetések, amelyekre tudod, hogy Isten küld, hogy menj?
Mert mindnyájan részei vagyunk az Úr Jézus hatalmas, mennybe tartó karavánjának és a kisebb, helyi gyülekezeti karavánunknak, de vannak kisebb küldetések, missziók, amelyekre mindnyájunkat elhív.
Ha nincs ilyen az életedben, akkor kérj!
Jézusról azt mondja az ige, hogy szertejárt és jót cselekedett. Isten a világ kezdete előtt óta elkészített nekünk jó cselekedeteket, „mikroküldetéseket”, hogy azokban járjunk. Akinek semmilyen elhivatása, küldetése nincs, az csak tengődik, az csak maga körül forog. „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek!”
Magát az Isten országát, a mennyei dicsőséget, amelyben vagyunk és ami felé tartunk, szintén le lehet írni egy karavánút igei képével: „Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod, rád ragyogott az Úr dicsősége. Bár még sötétség borítja a földet, sűrű homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad. Világosságodhoz népek jönnek, és királyok a rád ragyogó fényhez. Emeld föl tekintetedet, és nézz körül! Mindnyájan összegyűltek, és már jönnek hozzád: fiaid messziről jönnek, leányaidat ölben hozzák. Ha majd látod, örömre derülsz, ujjongva repes a szíved. Özönlik hozzád a tengerek kincse, a népek gazdagsága hozzád kerül. Ellep a tevék sokasága, Midján és Éfá állatai. Mindnyájan Sábából jönnek, aranyat és tömjént hoznak, és az Úr dicső tetteit hirdetik. Kédár minden nyáját hozzád terelik, Nebájót kosai szolgálatodra állnak, hogy oltáromra kerüljenek kedves áldozatként. Így ékesítem föl dicső templomomat. Kik ezek, akik úgy repülnek, mint a felhő, és mint dúcaikhoz a galambok? Csak szavamra várnak a szigetek, élükön a Tarsís-hajók, hogy elhozzák fiaidat messziről, ezüstjükkel és aranyukkal együtt Istened, az Úr nevének dicsőségére, Izrael Szentje dicsőségére, hogy fölékesítsen téged. Idegenek építik várfalaidat, és királyaik szolgálatodra állnak.”
Összefoglalva: 1. Isten népe karavánként járja az élet útját. Nem magányos utazók vagyunk, Isten népét karavánba hívja. 2. A család és a gyülekezet is „minikaraván”. Ne vándoroljon senki egyedül – az egyedül maradó könnyen prédává válik. 3. Óvakodni kell a „rablókaravánoktól” – a bűntől és a gonosz csapdáitól. A sátán aktív ellenség, leselkedik, mint a rablóbandák a sivatagban. A csapda gyakran vonzó csomagolásban érkezik – nem felismerhető elsőre. 4. Szükségünk van „karavánszerájokra” – pihenőhelyekre. A hívő életben természetes, hogy időnként kiégünk, elfáradunk. Ilyen pihenőhely lehet: istentisztelet, közösségi hétvége, baráti beszélgetés, közös igeolvasás. 5. Vannak Istentől kapott küldetések. Minden hívőnek vannak „mikroküldetései”, amelyekre Isten elküldi. Nem feltétlen távoli ország, lehet a szomszéd utca is. De aki küldetés nélkül él, az beszűkül önmagába, és üres lesz. 6. Imádkozni kell azokért, akik előttünk és mögöttünk járnak a karavánban. A mennyei karaván több generáción át húzódik. 7. A mennyei hazafelé vezető út már elindult – Krisztus viszi a karavánt. Jézus az első és legfőbb karavánvezető, aki a mennyből jött, majd visszaindult – és viszi magával népét. A végcél biztos, az út veszélyes, de ő az, aki erős kézzel hazavezeti a karavánját!
Kiemelt kép: unsplash.com
