Ekkor Kárpátalja az Osztrák Magyar Monarchiához tartozott. Féltestvérei már nagyok voltak, megnősültek és férjhez mentek, így szinte mint egyedüli gyermek nőtt fel a portán. Talán fiúnak szánták, vagy ahogy falun lenni szokott, a nők is hamar beleszoknak a férfimunkába. A szülei gazdálkodók voltak, földjük volt, neki kellett segítenie édesapjának szántani, vetni. Erzsinek, mert mindenki csak így szólította, nem esett nehezére a fizikai munka, a Jóisten is erős csontozattal áldotta meg. Természetesen mindenben besegített, amiben csak kellett.
Fiatal lánykorában találkozott a baptistákkal, és ő is elkezdett járni Nagydobronyba a gyülekezetbe. Hamar megtért, megérintette az Ige, és több fiatallal együtt be is merítkezett 1932-ben. Tizenkilenc éves volt ekkor. Hamarosan meghalt az édesapja, és a földeken nem volt, aki dolgozzon. Id. Kántor Ferenc, a gyülekezet lelkipásztora sietett a segítségükre. Egy alkalommal elment nekik segíteni a földekre, és érdekes beszélgetés alakult ki közöttük.
Id. Kántor Ferenc megkérdezte Erzsit, hogy nem menne-e hozzá a fiához, Ferenchez.
Nem a legmegfelelőbb helyszín volt ez a lánykérésre, de Erzsi azonnal határozott „igen”-t mondott. A beszélgetésnél jelen volt az anyja is, aki amikor hazamentek, mondta a lelkipásztornak, hogy ne vegye komolyan a lánya igenjét, mert nem lesz abból semmi. „Amit megmondtam, azt megmondtam” – mondta a határozott leányzó. Tetszett ez az egyenesség a lelkipásztornak is. Ez a határozottság, egyenesség, bátorság végigkísérte egész életét a nehéz időkben is.
A fiatalok addig egy gyülekezetbe jártak, mégsem közeledtek egymáshoz, 1934-ben azonban összekötötték az életüket Isten és a gyülekezet színe előtt. Megfogadták, hogy jóban, rosszban kitartanak egymás mellett.
Ekkor már Csehszlovákia volt. A gyerekek aztán jöttek sorra: Géza (1935), Mária (1937), József (1940), Ferenc (1942), Zoltán (1944). Öt kicsi gyermek.
Legfőbb segítője édesanyja volt, aki ott lakott velük a családi házban. Férje, ifj. Kántor Ferenc ekkor asztalosmesterként dolgozott a családi háznál. 1938-ban Kárpátalja visszakerült a Magyar Királysághoz. Nagy volt az öröm, de mindezek mellett nagy volt a szegénység is. Az országnak újra kellett rendeznie sorait. Nehezen állt lábra Kárpátalja is.
Alighogy elkezdték megszokni, hogy újra magyarok lehetnek, kitört a második világháború.
1944 őszén megjelentek a szovjet csapatok is, és az emberek valami szörnyű dolgot kezdtek el sejteni. Valamit megéreztek abból a szörnyű tervből, amely olyan volt, mint a halál lehelete. Néhány szovjet katona a tisztjükkel együtt beköltözött a szomszédos üres portára, ahol Ferenc a faanyagot is tárolta. Próbáltak barátságosak és emberségesek lenni a kelletlen vendégekkel, de viszonzásul nem mindig ugyanazt kapták vissza. Kezdetben Ferencnek is segítenie kellett a halott katonák számára koporsót készíteni. A katonák gyakran megették a gyerekek elől az ennivalót is. Később már okosabbak voltak, s amit csak lehetett, elástak a földbe, hogy ne találják meg a katonák. Ekkor Zoltán volt a legkisebb, csupán pár hónapos.
Egyik alkalommal az egyik katona bement hozzájuk. Haragudott valami miatt, vagy talán részeg lehetett, de le akarta lőni a gyermeket az anyja ölében. A Úr gondoskodása volt, hogy a tisztje éppen jókor lépett be a házba, és azonnal útját állta a vérontásnak. A katonát keményen megbüntették. El lehet képzelni egy anya szívét, gondolatát egy ilyen esemény után. De még nem is ez volt a legrosszabb. Még mindig 1944-ben vagyunk. November 18-án kiadnak egy rendeletet, hogy minden hadköteles férfinak meg kell jelennie a községházán.
Ez a nap a híres „málenkij robot” néven írta magát be a történelembe.
Ferenc aznap nem volt épp otthon, mert elment beszerezni a fát a legújabb munkákhoz. Lemaradt az első napi gyűjtésről. Erzsi volt, aki ragaszkodott hozzá, hogy menjen ő is el a községházára. Különben is büntetéssel számolhatott az, aki nem jelenik meg. Ferenc már másnap nem jött haza. Elvitték őt is a többi férfival a szolyvai gyűjtőtáborba. Erzsi magára maradt az öt kisgyermekkel és édesanyjával és a lelkiismeretével, hogy ő ragaszkodott ahhoz, hogy férje elmenjen és jelenjen meg a községházán. Imádságban megígérte az Úrnak, hogy azt a napot, amelyen hazahozza, azt örökre neki szenteli. Nehéz időszak következett számára. A bizonytalanság, félelem időszaka, de az élet ment tovább, mert mennie kellett.
Az egyedül maradt asszonyok később csapatokba verődve rendszeresen felkeresték a szolyvai gyűjtőtábort. Ekkor több ezren voltak ott összezsúfolva. Vitték a fiaknak, férjeknek, apáknak az élelmet, mert a táborban éheztek az emberek. Erzsi is örült, amikor az őrök kegyelmesek voltak, és találkozhatott a férjével. Hogy milyen állapotban voltak ezek a férfiak, azt nem lehet emberi szavakkal leírni, de a legfontosabb az volt, hogy tudtak találkozni. Nem mindig volt így sajnos. Volt, hogy csak a csomagot tudta beküldeni és reménykedni abban, hogy eléri a célszemélyt. Hamarosan a foglyok egy részét (mert már akkor tudták, hogy ők tulajdonképpen foglyok, és hogy őket nem a haza felépítésére vitték el, hanem hogy meghaljanak) továbbvitték. Egy kicsit hosszabb ideig az uzsoki hágónál állomásoztak Hajasdon.
Erzsi unokatestvérével a térdig érő hóban is képes volt elmenni, hogy megkeresse férjét, és élelmet, meleg ruhát vigyen neki.
Sajnos nem találkozott Ferenccel, de egy falubelire bízta, amit neki szánt. A meleg ruhát soha nem kapta meg, de a többit igen. Erzsi a férje hiánya ellenére is megtartotta a napi áhítatot a gyerekeknek. Ő lett a család papja egy időre. Hitét soha nem adta fel, hanem ez lett most védőbástyává, erővé számára. Most volt csak igazán szüksége arra, hogy bízzon Istenében, bármi is lesz ennek a vége.
Kézimunkával, hímzéssel, varrással próbálta eltartani a népes kis családot. Az eladott portéka árából élelmet vett a gyerekeknek. Örült, hogy édesanyja ott van velük, nélküle nem tudja, hogy élte volna túl ezt az időszakot. Nem volt szinte olyan család, ahonnan ne hiányzott volna valaki. Mindannyian együtt tudtak érezni egymással.
1945. szeptember 22. Ez a nap a házassági évfordulójuk. Erzsi sok teendői közepette nem tudott nem gondolni Ferencre. Már lassan egy éve, hogy elment, s most nincs oka az ünneplésre. Egyszer csak egy szekér állt meg a porta előtt. A kocsis bekiabált, hogy gyorsan menjek ki az utcára. Erzsi nem értette, mit akar tőle Gabi cigány (mert csak így hívták a faluban), de gyorsan kiment, mert sürgető volt a hangja. Álmában sem gondolta, hogy azt a valakit találja a szekérben, akit annyira várt haza. Ferenc volt az, aki nagyon lesoványodva, betegen, mintegy 48 kilósan feküdt a kocsiderékban.
Az Úr hazahozta éppen a házassági évfordulójukon.
Erzsi, ahogy megígérte, ezt a napot egész életében az Úrnak szentelte, ő is és a család is. 
Ahogy Ferenc felépült, átvette a gyülekezet pásztorlását, azokét, akik megmaradtak. Erzsi új szerepben találta magát. Lelkipásztor-feleség lett. Isten beledobta a mély vízbe, ahol mint újdonsült, de nem fiatalként a lelkipásztornék világában meg kellett tanulnia úszni. Soha nem vált klasszikus lelkészfeleséggé, de mégis az volt. Mindenben támogatta a férjét a szolgálat területén, de kezdetben nem sokat tudott neki segíteni, mert a gyerekek még kicsik voltak. 1948-ban született meg a hatodik gyerekük, akit az anyja után neveztek el. Nehéz szülés volt, Erzsi nagyon legyengült és sok vért vesztett. Az orvosok küzdöttek az életéért. A család is, a gyülekezet is sokat imádkozott érte. Nehezen, de felépült, s az Úr nem hagyta, hogy a Kántor gyerekek félárván nőjenek fel. A szülés okozta trauma után az idegrendszere is meggyengült. Annak is idő kellett, mire helyreállt.
1951-ben újra gyermekáldásban részesültek. Jolánka csontok nélkül született, csak porcok voltak a testében. Tudták, hogy nem sokáig fog élni. Féléves volt, amikor meghalt. Teltek-múltak az évek. A gyerekek nőttek, férje szolgált a gyülekezetekben, gyakran elkísérte most már ő is. A rendszer gyakran behívatta a férjét a hivatalba, hogy hagyja abba a házi csoportok szervezését az otthonukba, mert különben bajuk származhat belőle. Ferenc, amíg tehette, nem hagyta abba.
Ha nem is volt más, aki jött volna az alkalmakra, a család mindig összegyűlt, hogy együtt olvassák az Igét.
Ferenc az asztalosmunka mellett végezte a lelkipásztori munkát, hisz azért senki nem fizetett nekik semmit. A népes családot el kellett tartani, taníttatni. A szovjet rendszer elvette a nagydobronyi imaházat, és annak minden adóját is nekik kellett mint család kifizetniük. Nehéz időszak volt az.
Amikor a nagyobbak már felsőbb iskolákba jártak, Erzsinek több ideje maradt a szolgálatra. Rendszeresen látogatta a nagydobronyi idős testvérnőket, olyanokat, akik már nem tudtak elmenni a házi gyülekezetbe. Olyankor kisebbik lányát, Erzsikét is magával vitte. Együtt járták Nagydobrony utcáit, hogy idős testvéreknek egy kis vigasztalást vigyenek.
Határozott jelleme egész életében elkísérte, de igyekezett azt az Úr szolgálatába állítani. Az, hogy ő most lelkipásztor-feleség, nem jelentett számára nagy különbséget. A kis baptista közösség sem tudta igazán felmérni, hogy ez mit is jelenthet. Egy volt a gyülekezeti tagok közül, aki csendesen végezte az Úr munkáját. Akkoriban talán nem is volt annyira megbecsülve egy lelkipásztorné, mint most. Az idők nehezek, az idők gonoszak voltak, de a család, a férj s nem utolsósorban az Úr iránti szeretete átvitte őket a nehéz időkön. Három kisebb gyermekük és számos unokájuk még ma is él. Továbbviszik örökségüket, és szolgálataikkal gyarapítják az Úr országát.
Kiemelt kép: unsplash.com
