Mégis mi, keresztények is néha azt hisszük, úgy érezzük, hogy csak úgy véletlenül ismerünk meg valakit. Véletlenül vagyunk ott az életünk bizonyos pontján, ahol, s csak véletlenül futunk össze valakivel. Amióta csak az eszemet tudom, úgy érzékeltem a világot, hogy nincsenek véletlenek, de főként amióta az írással foglalkozom, tapasztalom, hogy Isten miként sodor elém eseményeket, élettörténeteket, amelyekkel nekem kell foglalkoznom. Ezek a történetek az én életemet is formálják, és amennyit beleteszek, annyit is profitálok belőle lelki értelemben.
Sokan talán nem értik, miért fontos ezeket a történeteket megörökíteni, visszaemlékezni rájuk. Órákat s talán heteket szánunk arra az életünkből, hogy kutassunk, emberekkel beszélgessünk az adott személlyel kapcsolatban, akiről a visszaemlékezést írjuk.
Számomra mindig megtisztelő egy hívő ember életébe belelátni, meglátni benne a mindenható Isten munkáját.
Főleg, ha ő már nem él és nem tudja elmondani a tapasztalatait, de az élete, munkája, öröksége annál hangosabban hirdeti, hogy ki is volt ő. Amikor egy-egy történet megfog és nem tudok a gondolatától szabadulni, akkor tudom, hogy nekem ezzel dolgom lesz, nekem az adott személlyel foglalkoznom kell. Olyankor minden egyéb hétköznapi feladat háttérbe szorul, és csak ez az egy érzés dominál bennem: meg kell írni a történetét, hogy ne vesszen feledésbe.
Ebben az életben vannak olyan keresztények, akiknek az élete és munkássága kirakatban van. Mindenki tud róla, mert a szolgálat jellegéből adódik, hogy mindenki elismeri a munkájukat. Valóban sokat is tesznek Isten ügyéért. Életükről aztán könyv születik, és így még inkább megismerik az emberek a nevüket. De milliónyi olyan hétköznapi hithős van körülöttünk, akikről nem szólnak híradások, pedig nagy hatást gyakoroltak a környezetükre. Na az ilyen emberek érdekesek számomra.
Hilda élete, mondhatnánk, puszta véletlen folytán került az utamba. Ez a mondat a fent már felvázolt vélemény alapján nem nagyon állja meg a helyét, ugye? Mert valóban hiszem, hogy nem is volt véletlen. Amikor először hallottam róla egy olyan embertől, aki nagyon szerette és tisztelte, megfogott a személyisége, habár soha nem találkoztam vele, hiszen ő már megérkezett a mennyei hazába. Egy évig csak görgettem magam előtt az emlékét, és csak vártam, hogy mikor fog megszületni ez az írás. Azért is írok róla, mert meg vagyok győződve arról, hogy sok ilyen ismeretlen hős van, akinek a története megírásra vár. Hátha inspirál másokat.
Hildának földi értelemben vett szűk családja nem maradt, ezért azok, akik utolsó napjaiban szeretettel gondozták, arra gondoltak, hogy ami szellemi örökségként utána maradt, rábíznák az utókorra. Valahogy úgy alakult, hogy én és a férjem voltunk jelen, amikor ez a vágy elhangzott. Látva s hallva mindazt a missziómunkát, amit Hilda beletett abba, hogy az emberekkel megismertesse az evangéliumot, úgy éreztük, meg kell őriznünk az emlékét, s amit lehet belőle, azt továbbadni.
Hilda nagyon szerette az Úr Jézust hirdetni, nem szégyellte sohasem, hogy kihez tartozik.
Nagyon sok tanítás lapult a szekrénye mélyén, amelyekhez jegyzeteket is készített. Számtalan saját kézzel írt bibliatanulmányt találtunk. Nagyra becsülendő, hogy idős kora ellenére is az Ige tanulmányozása, hirdetése volt élete fő küldetése. Harmincévesen ismerte meg a Megváltóját, és élete végéig hűséges tanítványa maradt. A szó szoros értelmében. Már túl volt a nyolcvanon, de mégis tanult, figyelt és haladni akart a korral. Levelezett, megtanulta használni az internetet. Barátai, családtagjai nagy imaharcosnak ismerték, olyannak, akihez bármikor lehetett fordulni. Élete úgy alakult, hogy házasság révén kikerült Clevelandbe, és ott is élt férjével, Víg Jánossal 33 évig.
Ezekben az években az Úr ott is adott neki lehetőséget a szolgálatra. Munkája révén olyan személyekkel is kapcsolatba kerülhetett, akik Magyarországról emigrált szülők gyerekei voltak és sokra vitték az Újvilágban. Az egyik ilyen híres magyar családban sokat kérte az elpogányosodott fiatalembert, hogy térjen meg istentelen útjáról, és forduljon oda Istenhez. Sokáig úgy tűnt, hiábavaló minden kedves figyelmeztetés, ima, a fiatalember csak ment a maga útján, és egyre lentebb jutott a lejtőn. Aztán az Úr mégis megálljt parancsolt, és eljött az idő, hogy szembe kellett néznie önmagával és a tetteivel. A fiatalember megtért a családjával együtt, és megírta élete történetét. Később, annak ellenére, hogy híres emberként élt tovább, mindig vette a fáradságot, hogy Hildának minden ünnepre lapot küldjön és érdeklődjön hogyléte felől.
Hiszem, hogy Hilda imái nem hullottak a porba.
Hiszem, ha mi is imádkozunk valakiért, azt az Úr hallja és cselekszik.
Nem mindig olyan gyorsan, ahogyan mi szeretnénk, de mindig időben. Ahogy az elején írtam: nem véletlen, hogy életünk keresztezi másokét. Hatást gyakorlunk másokra, és továbbadunk valamit nekik önmagunkból. Csak az a kérdés, hogy Istennel van-e tele a szívünk, vagy valami mással. Hildának az Úr ügye volt a legfontosabb. Vele volt tele a szíve és a gondolata. Vígné Tóth Hilda Nagyszalontán született a néhai „úttörő” Tóth Mihály dédunokájaként. Talán az evangelizáló lelkületet dédnagyapjától örökölte. Itt a földön 88 évet élt, de ahova költözött, ott él csak igazán.
Kiemelt kép: Arina Krasnikova: https://www.pexels.com
