• Rólunk
  • Kapcsolat
  • En

„Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemen!”

Elolvasási idő: 16 perc
Elolvasási idő: 16 perc
Borcsi és Gergő fiatal házasok. Két kislányukkal Tök községében élnek, a Pasaréti Református Gyülekezet tagjai. Borcsinál tavaly nyáron szklerózis multiplexet (SM)* diagnosztizáltak.

A házaspárral szerelmük történetéről, a hitüket próbáló élethelyzetről és a reménységről beszélgetek.

Kérlek, mutatkozzatok be!

Borcsi: Szabó Nemeskéri Borbála vagyok, huszonhat éves, végzettségem szerint gyógytornász, de most gyesen lévő anyuka vagyok. Két gyönyörű kislányunk van. Róza, az idősebbik három-, a kisebbik, Janka, másfél éves. A férjem Gergő.

Gergő: Szabó Gergő vagyok – veszi át a szót Gergő –, az idén lettem huszonnyolc éves. Alapszintű és mesterfokozatú élelmiszermérnök-képesítést szereztem. Jelenleg a doktori képzésben veszek részt a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetemen.

Kamaszkori szerelem a tiétek. Beszélnétek az útról, ami a házasságkötésig vezetett?

Borcsi: Elég hosszú és rögös utat tettünk meg idáig – kezdi a történetet Borcsi. – Tizenöt éves voltam, amikor megismertem Gerit.

Gergő: Én tizenhét voltam – veszi át a szót Gergő –, egy szilveszteri buliban találkoztunk.

Borcsi: Úgy tűnt, hogy nagyon idilli, romantikus, igazi tinédzserkori szerelem volt a miénk. Egy idő után azonban kétségeket és félelmeket éltem át. Bár nagyon szerelmes voltam, éreztem, hogy nincs alapja a kapcsolatunknak, és féltem, hogy elveszítem Gergőt. Tudtam, hogy Isten az, aki képes megtartani minket, ezért megpróbáltam valami módon őt is bevonni a kapcsolatunkba. De csak addig, amíg kényelmes volt az számomra, remélve, hogy így a kétségeim szertefoszlanak majd.

Borcsi, a szüleid házasságát is Isten mentette meg, így gyermekként megértetted már Isten jelenlétének a fontosságát egy kapcsolatban. 

Borcsi: Valóban. Hároméves voltam, amikor szüleim hitre jutottak. Ez volt az én szerencsém, ezért nőhettem fel egy szerető családban, és ezért tudok úgy tekinteni a gyerekkoromra, mint ami szinte tökéletes volt, mert az volt. Mindig is hiteles példa volt előttem a szüleim élete, egy bizonyságtétel arról, miként tud Isten megmenteni két életet, és helyreállítani egy válás szélén álló, tönkrement házasságot.

Azt mondhatom, hogy egyfajta burokban nevelkedtem, ami befolyásolta, hogy mivé leszek, kivé válok.

Természetes volt, hogy csendes hetekre, ifialkalmakra járunk. Nagyon is értettem, hogy ott Istenről mit tanítanak, de nekem fontosabb volt Geri, és az, hogy az életemet én irányítsam. Azt akartam, hogy Isten csak olyan szinten legyen jelen a kapcsolatunkba, hogy elmondhassuk azt, hogy benne van, semmi több.

Te is keresztény családban nevelkedtél, Gergő.

Gergő: Igen – folytatja Gergő. – Én is kiskorom óta jártam gyülekezetbe, ha akartam, ha nem, vittek a szüleim. Kamaszkoromban a templom volt az utolsó hely, ahova kívánkoztam. Mindenhova szívesebben mentem, nem szerettem korán kelni vasárnaponként. Egy idő után a szüleim elengedték, tudomásul vették, hogy nem járok velük. Ilyen állapotban voltam, amikor megismerkedtünk Borcsival. Isten csak olyan szinten volt az életemben, ahogy a kapcsolatunkban. Az egyedi kívánságlistákat (sikeres vizsgák, nehéz helyzetek stb.) gyakran Isten elé gördítettük, de közösen nem igazán imádkoztunk.

Mi hozta meg a változást az életetekben, a kapcsolatotokban?

Borcsi: Bennem egyre jobban erősödtek azok a félelmek, hogy oké, hogy azt mondjuk, mi mindent megoldunk együtt, de mi van, ha mégsem? Mi van, ha a szerelmünk nem tart örökké? Nem voltam biztos abban, hogy szépen, kéz a kézben öregszünk majd meg. Ez a nyugtalanság Istenhez hajtott, és 2015-ben egy csendes héten nagyon komolyan és őszintén Istenhez imádkoztam. Ott, akkor még nem tértem meg, de felismertem, hogy szükségem van Jézusra, kész voltam odaadni neki Gergőt és a kapcsolatunkat is. Isten meghallgatta az imádságom, amit utólag értettem csak meg.

Gergő: Én akkor kötelességből mentem el arra a hétvégére – mondja Gergő. – Jó pont volt a szüleimnél és Borcsi szüleinél is. Barátaim is voltak ott, de engem nem érintett meg ez a hétvége (bár később kiderült, hogy minden egyes lépés számít, ami Istenhez közelebb visz). Közben Borcsi mindezeket a dolgokat Istennel kapcsolatban forgatta a szívében. Pár héttel később elmentem egy kirándulásra, ahol nem szépítem: megcsaltam Borcsit. Az események hatására összetört bennem minden, mert óriásit csalódtam magamban. Így, összetört szívvel nekem is sikerült komolyan Istenhez fordulnom.

Egy lelkész ismerősömmel is beszélgettem, imádkoztam. A cselekedetem kellett ahhoz, hogy rávilágítson a bűnös énemre, amivel addig nem igazán foglalkoztam. Tudtam, hogy vannak jó meg nem jó dolgok az életemben, de eddig még ilyen mértékben nem szembesültem a bűn következményével. Magamat meglátva egyre csak vonzódtam Istenhez. Kitisztult az ég felettem, és lassan, néhány hónap alatt sikerült hitre jutnom.

Megváltoztam, és ezt a változást mások is észrevették rajtam.

Mindeközben a kapcsolatotok krízisbe került.

Borcsi: Így van. Egy szünet következett. Bizony szakítottunk – folytatja Borcsi. – Én összetörtem, hetekig sírtam. Szembesültem azzal, amitől féltem: eddig tudtuk építeni a kapcsolatunkat, nincs tovább. Egyik este anyának elmondtam mindent, ami történt, mert már nem bírtam magamban tartani. A beszélgetés vége az lett, hogy őszintén imádkoztam, éreztem, hogy más a lelkületem, máshogy gondolkozok, és tényleg csak arra vágyom minden porcikámmal, hogy Isten gyermeke lehessek. Nem akartam többet a megtérésemben kételkedni. Előkerestem a régi igeverseket, amiket az évek során kaptunk itt-ott, több évre visszamenőleg, és összeállt a kép, ami addig nem. Sok ige kettőnkhöz szólt, csodálatos volt felismerni Isten munkáját.

Mindezt megosztottad Gergővel?

Borcsi: Természetesen. Akkora öröm volt a szívemben, és olyan sok mindent megértettem, megláttam, hogy muszáj volt mindezt megbeszélnünk. Geriben is rengeteg gondolat kavargott Istenről és rólunk, amit el szeretett volna mondani nekem.

Tehát újrakezdtétek, de most Istennel.

Borcsi: 2016 tavaszán kérte meg a kezem, és 2017 nyarán összeházasodtunk.

Közben tanultunk, megszületett Rózi, építkezni kezdünk, majd megszületett Janka. Folytak a zsúfolt hétköznapok.

Aztán egy nap rosszul lett Borcsi – folytatja a történetet Gergő.

Borcsi: Amikor először rosszul lettem (2021 nyara), nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget a dolognak – veszi át a szót Borcsi. – Amikor azonban sehogy sem akartam javulni, állandóan szédültem, nem bírtam az ágyból sem felkelni, akkor már kezdtük komolyan venni. Kórházba kerültem, ahol alaposan kivizsgáltak. Két-három héten belül megkaptam a diagnózist: szklerózis multiplex.

Nagyon összetörtem… és Geri is.

Értetlenül álltunk a történés előtt. MIÉRT? Azóta eltelt tíz hónap, most már sokkal tisztábban látom a képet. Isten sok területen megerősített. Azt kell mondanom, hogy olyan közel, mint ott a kórházban meg a rosszullétem alatt, soha nem voltam Istenhez. Nagyon-nagyon közel jött hozzám, konkrétan megtapasztaltam, milyen az, amikor Isten a tenyerén hordoz. A hír hallatán összetörhettem volna teljesen, vagy lázadhattam volna ellene, de hála Istennek, ilyen nem volt a szívemben. Egyből odabújtam hozzá, és így imádkoztam: „Uram, segíts meg, mert én ezt nem bírom ki egyedül!”

Isten nemcsak engem, hanem a családunkat is a tenyerén hordja.

Néhány hónap alatt beállították a gyógyszereimet, és a körülményekhez képest rendbe jöttem. Ha mégsem válnak be hosszú távon a gyógyszerek, akkor más terápiához lehet nyúlni, többféle lehetőség is szóba jöhet. Vannak nehéz napok, a frontokat megérzem, sokszor fáj a fejem, és az érzelmeimmel is küszködöm néha. Vannak félelmeink, hogy a jövőben miként fog nálam a betegség kiteljesedni, milyen lesz a lefolyása stb. Amikor elfognak a kétségek, ilyenkor egyből Istenhez futok és így imádkozom: „Uram, vedd el a félelmeimet! A bizonytalanságok csak annak a következményei, hogy nem kapaszkodok eléggé beléd. Kérlek, adj több hitet és reménységet!”

– amikor Isten elé leborulok, szépen elcsitulnak hullámok a szívemben. Csak az imádság segít a mélypontokon.

Gergő, te mindezt, hogyan élted/éled meg?

Gergő: Az elején nagyon megijedtem, amikor még nem is tudtuk, hogy mi történik Borcsival. Amikor nagyon rosszul lett a feleségem, mentők vitték el. Napokig egyedül voltam a gyerekekkel. A szüleink sokat segítettek, de én nagyon megijedtem, hogy valami komoly betegségről lehet szó, ami be is igazolódott. Elkezdem perelni Istennel. Megkeményedtem. Úgy éreztem, minden rám szakadt, Borcsit sem tudtam pótolni.

Borcsi: Isten engem közben nagyon erősített – folytatja Borcsi –, de sokáig azt éreztük, hogy nem tudjuk egymást támogatni, mert Geri bekeményített és elhatárolódott az egész problémától.

Gergő: Én úgy gondolkodtam, hogy ha jól van a feleségem, akkor minden rendben van. Ha nincs jól, akkor azt meg megoldjuk valahogy. Igazából nem akartam tudomást venni a betegséggel járó változásról. A mai napig ez egy nehéz téma számomra, mert még mindig nem tudom hova tenni.
Borcsi: Az elején nagyon nehéz volt – veszi át a szót Borcsi –, a férjem nem akart beszélni a betegségemről. Nekem viszont nagy segítség, ha beszélhetek róla, ha elmondhatom neki, mi van bennem. Most már sokkal jobb a helyzet, mert felismertük, hogy különbözőképpen működünk.

Gergő: Én úgy látom, hogy tisztábban látok dolgokat, mert Borcsi gyakran a képzelet világába zuhan a jövővel kapcsolatban – jegyzi meg Gergő.

Borcsi: Igen, Geri két lábon áll a földön józanul, és amikor ilyen helyzetben vagyok, akkor kirángat belőle, a helyemre tesz teljesen. Ilyen szempontból örülök, hogy Geri nem olyan lelkületű, mint én – teszi hozzá Borcsi.

Hogyan tudtok a betegséggel együtt élni? Mi a reménységetek?

Borcsi: Én csakis úgy, hogy Istenhez futok minden kis gondommal. Hogyha elfog egy negatív gondolat, akkor azt egyből neki mondom el. Ez segít, ez lendít át azon a helyzeten és az adott napon. Ha éppen rosszul vagyok, amikor előjönnek a zsibbadások, szédülések, akkor is csak az ad reményt, hogy én Isten gyermeke vagyok. Mekkora ajándék, hogy a teremtés Urával beszélgethetek, kapcsolatba léphetek vele! Hogy tudhatom:

egy hajszál sem eshet le a fejemről a tudta nélkül, és minden, ami történik velem, az az ő beleegyezésével történik.

Ezek a gondolatok segítenek engem át a mindennapokon, meg az az ige, amit nyáron a nehéz helyzetemben kaptam. Sok igét kaptam, de talán ez a legfontosabb, amit mindig elmondok magamnak. A Róma 8,28: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott.” Amikor másként érzem, akkor újra és újra elmondom magamban ezt az igeverset. Ahogy ezt teszem, nem a miértek törnek bennem fel, hanem az, hogy én is szeretem Istent, és ő mindent a javamra ad. Ekkor már más szemszögből tudom megközelíteni a dolgokat. Nem a miérteket kérdezem, hanem azt, hogy mi célból adta Isten mindezt a mi életünkbe. Mi ezzel a célja, az én feladatom?

Gergő, fiatal férjként hogy éled meg a házassági szövetségetekben megfogalmazottakat? Hogy jóban, rosszban, egészségben, betegségben társa légy a feleségednek?

Gergő: A jóban-rosszban kérdést Isten már korábban a helyére rakta a szívemben. Persze fiatal házasként nem gondolsz bele a betegség lehetőségébe. Természetesen a feleségem társa vagyok mindenben, segíteni szeretném őt, ahogy tudom. Még ha nehéz is, el szeretném fogadni a betegségét. Csendes magányomban dolgozom fel inkább az eseményeket, keresem a kérdéseimre a választ. Ami a reménységet illeti: a családom sok erőt ad, meg az, hogy sikerült egy szép házat felépíteni – Isten mindezt megadta nekünk, amiért hálásak vagyunk. A szakmai előremenetelem is nagy áldás, nem csupán az én érdemem. Amikor ezekre a mindennapi eseményekre tudok tekinteni, akkor reménykedem.

Az ige, ami gyakran eszembe jut, a Zsoltárok 32,8:

„Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod. Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem.”

Egy nap huszonnégy órából áll, és hamar beszippantja az élet az embert. Néha kevés a lelki táplálékra szánt idő, nehéz elcsendesedni. Amikor reggel korán indulok, akkor csak felkapom a cipőm, berakom az ebédem, és már itt sem vagyok. A munkahelyre ha beérek, ott már nincs lehetőségem nyugodtan Isten elé menni. Majd sietve hazaszaladok a feleségemhez meg a gyerekekhez. Itthon esetleg valami sürgős kinti munka vár, amit azonnal el kell végezni… Cseri Kálmán bácsi mondta egyszer, hogy azért dolgozunk, hogy legyen kenyerünk. Majd megesszük a kenyeret azért, hogy dolgozhassunk. Ez egy csapdát rejtő körforgás, bölcsesség kell hozzá.

Az Úr a gyógyító (Jehova Raffa), ő a csodák Istene. Mit gondoltok a gyógyulásod lehetőségéről?

Borcsi: Igen. Ezzel kapcsolatban a következő ige helyeződött a szívemre: „Jézus rájuk tekintett, és azt mondta: az embernek lehetetlen, de Istennek nem, mert Istennek minden lehetséges.” (Márk 10,5) A betegségem az emberi tudomány jelen állása szerint gyógyíthatatlan, de hiszem, hogy Istennek minden lehetséges. Bár van, hogy kétségbeesem, azt mégis szilárdan hiszem, hogy az én Istenem meg tud engem gyógyítani az ő akarata szerint.

Gergő: Sok csodát átélhettünk már az életünkben. Nem kételkedünk Isten mindenhatóságában.

Van segítségetek?
Igen, van, a szüleink. Ott segítenek, ahol tudnak.

Az ima is sokat segít. Mit jelent számotokra az imádság?

Borcsi: Néha hallom innen-onnan, hogy egy távoli ismerős vagy barát, egy rokon imádkozik értem. Ez nagy reménnyel tölt el, mert Isten összefogja az övéit, és tudom, hogy minden imádság meghallgatásra talál.

Mit üzentek az olvasóknak?

Mindannyian keressük a biztos pontokat, a kapaszkodási lehetőségeket, amikre holnap is számíthatunk. Keressük a boldogság forrásait. Úgy gondoljuk, hogy még egy kicsivel több kell ahhoz, hogy jobb legyen az életünk. Így soha nem tudunk megnyugodni és célba érni. Ott leselkedik számtalan betegség, mindegy, hány évesek vagyunk! Tragédiák, fájdalmak, hazugságok, az öregedés és maga a halál is szembejön velünk. Annyi lehetőség van az aggodalomra a világban!

Jézus arra szólít fel, hogy „ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: mit eszünk, mit iszunk?… Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van.”

Az aggodalmaskodásaink és a félelmeink mind tünetei annak, hogy Jézustól elszakadva élünk.

A mi reménységünk, az evangélium üzenete az, hogy Jézus él, és újra kapcsolatba kerülhetünk Istennel rajta keresztül. Az én nagy vágyam az, hogy ezt minél többen átélhessék itt a földön. Ő végigkísér minket ezen az úton, soha nem hagy el, amíg a mennyországba nem érkezünk. Mert mi oda tartunk, oda tartozunk.

Gergő: Én kitartást kívánok mindenkinek. Kitartást a mindennapok nehézségeiben, a hitben, a küzdelemben. Nagy küzdelemben vagyunk mi is, és sokszor lankad a hitem. Akkor mindig így imádkozom: „Uram, én hiszek. Légy segítségem a hitetlenségemben!” Isten hűséges, nem hagy el, és támogat.

Kedves Borcsi és Gergő! Hiszem, hogy történetetek bizonysága sokaknak bátorítást ad. Isten adjon nektek erőt és bölcsességet a mindennapokhoz! Növelje hiteteket és a benne való bizalmatokat! Ne feledjétek, hogy szeret titeket, ő hűséges és a tenyerén hordoz benneteket! Köszönöm a beszélgetés!

* A sclerosis multiplex (SM, átírással szklerózis multiplex) egy krónikus autoimmun betegség, amely a központi idegrendszert, azaz az agyat és a gerincvelőt érinti. A lefolyása kiszámíthatatlan, súlyossága változhat. Van, akinél a betegség enyhe formája alakul ki, míg mások esetében tartós funkcióromláshoz vezethet. Kezeléssel módosítható a betegség lefolyása, és enyhíthetők a tünetek. A betegség világszerte mintegy egymillió embert érint.

Facebook
Twitter
LinkedIn
WhatsApp