• Rólunk
  • Kapcsolat
  • En

Hencidától Hajdúböszörményig

Elolvasási idő: 7 perc
Elolvasási idő: 7 perc
Arra, hogy 1943 milyen régen is volt, akkor ébredek rá, amikor Marika néni, Révész Sándorné elkezd a gyermekkoráról mesélni.

Itt ülünk egymással szemben az MBE Emmaus Idősek Otthonának egy tágas, barátságos helyiségében, de beszélgetőtársam szavai messze kalauzolnak időben és térben egyaránt. Hajdú-Bihar megye egy kis településén vagyunk, Hencidán, ahol egy szegény paraszti családban baptista vallású édesanya és református édesapa házasságából egy kislány született.

Sokaknak ismerős a település neve, hiszen hajdan, ha egy lakodalom, ünnepség méreteit akarták érzékeltetni, úgy mondták, Hencidától Boncidáig tartott a mulatság. Akkoriban, mikor Marika a világra érkezett, merőben más történt a két település között és jóval azon túl is. Ennek az egyik következménye az volt, hogy a kislány az édesapját csupán ötesztendős korában ismerhette meg, amikor a hadifogságból hazaérkezett, a másik pedig a háború utáni szegénység, amely még az addig sok nélkülözést megélt vidéket is képes volt tovább nincsteleníteni.

Ennek ellenére Marika hangjában nincs szomorúság, amikor felidézi a korai éveket,

de hangja elérzékenyül, amikor azt meséli, hogy történt az első találkozása az édesapjával.

Akkor már naponta jöttek a hírek, hogy szállingóznak vissza az emberek az orosz fogságból, mentünk mi is a többekkel, többször is, szekérrel a közeli településre, ahol a vasútállomás volt, hátha édesapám is megérkezik végre. Egy alkalommal aztán nem utaztunk hiába, ott álltunk asszonyok, gyerekek egy végtelenül hosszú vonat mellett, amikor egyszer csak odalépett hozzánk a borostás, sovány férfi, ő volt az én édesapám. Anyám a nyakába borult…

Aztán édesapám lehajolt hozzám, a zsebébe nyúlt és azt mondta: „Nézd, hoztam neked valamit, kislányom!” Marika, idézi fel, azt remélte, hogy cukorka az ajándék, de nem az volt, hanem búzaszemek, azokat tette az édesapa kislánya kezébe…

Marika édesanyja a baptista, míg édesapja a református vallást gyakorolta, ez nem okozott semmiféle feszültséget sem a házasságukban, sem a gyermekek nevelésében. A kisgyermek éppúgy otthonának tekintette az imaházat, mint a református templomot. Már iskolás volt, amikor egy vasárnap délelőtt az imaházba ment édesanyjával, ahol akkoriban különösen örömmel tartózkodott. Másnap az iskolában hitoktatás következett, amit egy református lelkész tartott. Mikor belépett a terembe, azonnal kérdőre vonta a kislányt, azt kérdezte, igaz-e, hogy Marika imaházban volt. A kisgyermek az igazat mondta, miért is tett volna másképp? A lelkész, aki úgy tűnik, közelről sem volt az ökumenizmus támogatója, a gyereket kiküldte az óráról azzal, hogy neki ott helye nincs.

Pár pillanatig elgondolkozom azon, hogy az ötvenes évek szűk levegőjében, amikor az egyházak, felekezetek, a vallásgyakorlás ellehetetlenítése zajlott, miért érezte kötelességének egy hívő, hogy a különbséget, és ne a közöset keresse. Aztán inkább figyelem a folytatást, amely nem nélkülözi a tanulságot. Marika zokogva ment haza, és kijelentette az édesanyjának, hogy ő most már csakis az imaházba akar járni, így is tett, majd pár év múlva, 14 évesen bemerítkezett. Ha azt gondolnánk, hogy a történtek miatt bármi harag is van a szívében, tévedünk.

Révész néni bemerítése

Az a szeretet, a megértés, a tisztelet, amelyet szüleitől látott, felülírta az őt ért igazságtalanságot. Megmaradt a mai napig hitében, még ha támadták is azért, még akkor is, ha lakhelyétől távoli helyekre kellett mennie, hogy azt gyakorolni tudja, de örömmel látogatja más felekezetek templomait, alkalmait is.

Ahogy teltek felette az évek, egyre többször jutott eszébe, hogy de jó volna élete utolsó éveit megint csak olyan egymásra figyelő, hitet a mindennapokban is megélő közösségben eltölteni, mint amit gyermekkorában megtapasztalt Hencidán.

A Békehírnök egyik számában olvasott az Emmausról, és azonnal tudta, ide kell jönnie.

Fia ugyan nem örült a döntésének, mivel Vácott él, így hát megnyugtatóbb lett volna számára, ha édesanyját a közelében tudhatja. Bár Marika szelíd és kedves, de igen eltökélt is tud lenni, ha valamit a fejébe vesz… Így történt tehát, hogy fiával együtt ellátogatott az Emmausba, majd – hogy megismerje az itteni életet – igénybe vett egy vendégszobát, hogy maradni is tudjon pár napig. Ami ezt követően történt, azt így meséli el nekem: „Ágika (Bárdosné Révész Ágnes, az Emmaus vezetője) elmondta, hogy nem tudnak még felvenni, ugyanis képes vagyok arra, hogy önállóan gondoskodjam magamról, de ha betöltöm 80 évet, semmi akadálya nincs, nagy szeretettel várnak. Igen ám, de amíg itt laktam, sok időt töltöttem az intézmény lakóival, beszélgettünk, közös igeolvasásokon vettem részt, énekeltünk, sok testvérre találtam.”

A beszélgetés olyan pontjához érkezünk, amikor mintha némi zavart látnék Marika nénin, érdeklődve figyelem, hogy vajon miért, aztán a rejtély megoldódik…

„Megismerkedtem Révész Sándorral is, akivel különösen jó volt beszélgetni, együtt lenni, énekelni.” Aztán bontakozik ki lassacskán a szívmelengető történet, Marika hazautazott az ország másik végébe, Sándor pedig akkoriban igen gyakran telefonált valakinek. Mindaddig ment ez így, amíg Ágnes mint unokahúg és mint igazgató asszony egy személyben kézbe vette a dolgokat. Egy alkalommal, mikor kettesben maradt Sándor bácsival, egyenesen neki szegezte a kérdést, vagyis azt, hogy jól sejti-e, hogy Marikánál csörögnek-e ki azok a hívások… Természetesen így volt. Innentől pedig felgyorsultak az események. Újbóli találkozás, esküvő, majd költözés, mivel Marika mint az itt élő Sándor házastársa immár beköltözhetett az Emmausba. A szoba falán, amelyben most lakik, egy idős, de ahogy errefelé mondják, ’derék’ ember képe látható. Immár csak a képe, mivel a házasságkötést követően pár hónappal megbetegedett, majd eltávozott innen és a földi létből is…

Marika elfogadta ezt is, mint életében annyi fájdalmat, veszteséget, boldog amiatt, hogy lehetőségük volt egymással megosztaniuk legalább ezt a rövidke kis időt.

Nem hagyja, hogy a gyász bezárja, él továbbra is úgy, ahogy eddig, segít azoknak a lakóknak, akik ezt igénylik, részt vesz valamennyi foglalkozáson, énekkel dicséri az Urat, és boldog, ha valaki felkeresi, és mesélhet neki az életéről.

 

Szöőr Bea

Facebook
Twitter
LinkedIn
WhatsApp