Egy különös találkozás története

Elolvasási idő: 11 perc
Elolvasási idő: 11 perc
Nem sokkal a „karantén” feloldása után a kislányommal látogatóba utaztunk a nagyszülőkhöz. A bezártság hetei után nagyon hálásak voltunk, hogy végre kimozdulhatunk.

Hosszú vonatút állt előttünk, de egyáltalán nem bántuk, mert ilyenkor mindig olvasunk. Ott volt nálam a Bibliám, de „biztonságképpen” odatettem egy regényt (na jó, még egy újságot is) arra az esetre, ha mégsem lenne kedvem Ézsaiás történetével továbbhaladni… Budapesten át kellett szállnunk, és ott hozzánk szegődött egy fiatal férfi, aki megítélésem szerint korban majdnem a fiam is lehetett volna. Egy négyes ülőhelyet foglaltunk el hárman, a srác Vanda mellé telepedett le. Már a kisugárzásán is látszott, ahogyan lehuppant mellénk, hogy nagyon nyitott és barátságos fiúról van szó. Hamar szóba is elegyedtünk, és elkezdtünk beszélgetni a munkájáról. Kiderült, hogy egy nagyon ismert magyar vállalat marketingese, aki a termékek értékesítése végett beutazza fél Európát (kivéve persze az elmúlt időszakot). Ez utóbbi, azaz a munkahelyi beosztása a történet miatt fontos, nem önmagában lényeges. Szóval elkezdett mesélni nekünk a munkájáról olyan csillogó szemekkel és beleéléssel, hogy Vandát és engem is magával ragadott a lelkesedése. Adott repi kóstolót a termékeiből, amiket jól ismertünk és örültünk is, mert nem volt nálunk semmi „nasi” :-)) A laptopján megmutatta az általa elkészített reklámfilmeket és az egyéb kulisszatitkokat, amiket persze „csak és kizárólag” nekünk árult el :-)), mindezt olyan előadásmódban, hogy teljesen lehengerelt minket, és nem tudtunk mást csinálni, mint rá figyelni. Pedig már ott volt előttem kikészítve a Bibliám – akkor még lefelé fordítva –, mert időközben mégis amellett döntöttem, hogy azt olvasom inkább, ugyanis az Áhítat alapján kissé le voltam maradva a „A Biblia két év alatt” tervben.

Kétségtelen, hogy a srác a szövegével azonnal levette a kislányomat a lábáról, nála szó nem lehetett olvasásról, és valóban úgy szólt hozzá, mintha mindig gyerekekkel foglalkozott volna. És mielőtt azt gondoljátok, hogy „persze, hiszen a munkájából adódik, hogy jól tud beszélni”, azt kell erre válaszolnom, hogy nem. Nem ez volt az oka.

Ez az ő személyéből áradt. Amikor mesélt az általa promotált termékekről, azt olyan belső kisugárzással, örömmel, meggyőződéssel és szeretettel tette, hogy egyre csak az járt a fejemben, bárcsak én tudnék neki így beszélni Krisztusról!!! Óvatosan megkérdeztem tőle, hogy mi teszi az ott dolgozó embereket ennyire elkötelezetté a cég iránt, mert elmondása szerint náluk nincs fluktuáció. Erre nagy büszkén így válaszolt: „Ha valaki hozzánk be tud kerülni, onnan biztosan nem megy el.”

Majd tovább folytatta: „Nekem nincs diplomám. A munkatársakat ott nem a képesítésük vagy a szakmai tapasztalatuk szerint választják ki, hanem többlépcsős elbírálás (beszélgetések) alapján aszerint, hogy milyen ember, alkalmassá válik-e a feladatra, lehet-e vele együtt dolgozni. A jelenlegi embert nézték bennem, nem a végzettségemet vagy a múltamat, hanem azt, hogy kivé válhatok. És meggyőződésem szerint nincs még egy ilyen vállalat Magyarországon. Már a kezdetekkor elmondták, hogy az egymással való bánásmódnak az alapja a tisztelet. És ehhez nagyon ragaszkodnak!! Mindennap örömmel megyek munkába, mert szeretetteljes és családias a légkör. Nálunk örömmel dolgoznak az emberek. Nem savanyúak, hanem mosolyognak. Megbecsülik a munkámat, úgy érzem, fontos vagyok.. Ha probléma van, mert az szokott lenni, együtt oldjuk meg. Ha konfliktusunk adódik, mert az is van elég, konstruktívan állunk hozzá és egymást tisztelve, mert egy célunk van…” És mondta és mondta… Majdnem úgy éreztem magam, mintha egy evangelizáción lettem volna, „csupán” az evangelizáció főszereplője lett elcserélve. „Hát persze, hogy ez a fiú Istent keresi, de rossz helyen, gondoltam magamban. Csak ő ezt még nem tudja!! De majd én…

Utólagosan bevallom, hogy akkor ott, talán kissé nagyképűen az is eszembe jutott, hogy biztos nem véletlen, hogy neki ma találkoznia kellett VELEM.

(Azért erre a gondolatra majd még visszatérek, mert az Úr eléggé helyre tud igazítani és alázatra tud nevelni, amikor végül megmutatta nekem, hogy aznap kinek és kivel kellett találkoznia.) Szóval a Bibliámat felfordítottam és valamit mondani készültem az Úr szeretetéről, mire ő közbevágott: „Hölgyem, mielőtt bármibe is belekezdene, tudom, mit akar mondani. Én ezt hallgattam egész életemben. Édesapám abban a városban, ahol lakik, egy ismert lelkész, édesanyám pedig misszionárius volt.” Úgy utólag szívesen visszanézném a saját arckifejezésemet. Gondolhatjátok, hogy mennyire lelombozódtam! Azonban mire észbe kaphattam volna, az a fiú, aki pár pillanattal azelőtt még ragyogva válaszolt a kérdéseimre, hirtelen elváltozott arccal és keserűséggel a hangjában kitört:

Én ismerem az önök Istenét, rá hivatkozva hagyott ott engem hatévesen az édesanyám, hogy Afrikába menjen szolgálni. Az Istennek való engedelmességük miatt vertek meg annyiszor, mert aki nem fenyíti a fiát, az nem is szereti. Idézzem?? Aki kíméli a botját, gyűlöli a fiát, de aki szereti, idejében megfenyíti. Ha valami csúnya szót kiejtettem a számon, 5 percig szappannal kellett fogat mosnom. Napokig éreztem az utóhatását. Miután elváltak a szüleim, mert ugyanis elváltak, ugye ez is milyen keresztény szellemű?? – folytatta nem kevés iróniával a hangjában –, még rosszabbra fordult a sorsom. Édesanyámtól mindig azt hallottam, hogy Isten gondoskodik majd rólunk. Ennek ellenére rendszeresen korgó gyomorral feküdtem le és fáztam. Anyám migránsok között szolgált, ami olyan jól sikerült, hogy eggyel le is lépett. 16 évesen már teljesen egyedül voltam, drogoztam, iskolába nem jártam.” Ahogy hallgattam a fiú indulatos kitörését, egyfolytában azon járt az agyam: „Mit mondjak ennek az embernek? Ó, Istenem, mit mondjak?” Miközben én magamban elkezdtem imádkozni segítségért, ő így folytatta:

Néha az apám felkeresett, felpofozott, és az arcomba vágta, hogy az ő szégyene vagyok. De hagyjuk is őt, nem akarok erről tovább beszélni, hosszú ideje nem szóltam erről egy szót sem senkinek, a barátnőm tudja csak ezeket.”

Mindeközben én nem mondtam semmit, csak hallgattam őt és néha visszakérdeztem, amire ő így válaszolt: „A kérdésére azonban visszatérve: Igen a szívem mélyén tudom, hogy kell léteznie valakinek odafenn. Sokat olvastam és tudom, hogy az egész evolúciós teória egy zagyvaság, mert a semmiből nem támadhat élet. Aztán ott volt még a gimnáziumi matektanárnőm. Amikor kezdtem az iskolát kerülni – ahol egyébként nagyon jó tanuló voltam, de el kellett tartanom magam, ezért dolgozni kezdtem –, ő megkeresett, és végül is neki köszönhetem, hogy magántanulóként leérettségizhettem. Ez a tanárnő hívő volt… És ha arra gondolok, hogy most milyen életem van, akkor azt hiszem, ez… hogy is mondják önök? – nagy szünetet tartott… – Igen, megvan, ez KEGYELEM!”, mosolygott ránk.

Arra a kérdésemre, hogy a szüleivel találkozott-e azóta, azt felelte: „Egy évvel ezelőtt megtudtam, hogy anyám halálos beteg és kórházban fekszik. Mindent feladtam volna, hogy felkötözzek hozzá Pestre és ápolhassam őt. Egyet kértem csak tőle, hogy ne beszéljen nekem Istenről. Nem tudta ezt értem megtenni. Azóta nem láttam őt, de talán még él… Az apámmal van valamennyi kapcsolatom, újraházasodott, még most is lelkész. Elvagyunk egymással, de a gyerekkoromat soha nem fogom elfelejteni.” És hirtelen felugrott, mert megállt a vonat, és neki le kellett szállnia. A kislányommal szó szerint szaladtunk utána a csomagokkal, hogy segítsünk neki a leszállásban. Még egyszer gyorsan visszafordult és annyit mondott, hogy örült a találkozásunknak, és megköszönte, hogy meghallgattam. És ott hirtelen visszatért a mosoly az arcára, és cinkossággal a szemében megsimogatta Vanda buksiját, majd leugrott a már majdnem elinduló vonatról… és eltűnt a szemünk elől…

Még a nevét sem tudtam meg, be sem mutatkoztunk egymásnak… Napokig nem tudtam elfelejteni ezt a találkozást, és azóta is sokszor imádkozom a fiúért. Azon az estén nagyon sok gondolat, kérdés fogalmazódott meg bennem, gyermekkori emlékképek jöttek elő, amiket már elfeledni véltem. Egy szó azonban belém vésődött: FELELŐSSÉG!!! Igen, ez egy nagyon szélsőséges eset, de mégis megtörtént. És lehet, hogy másképpen, de talán veled is. Talán visszaéltek a szüleid Isten szeretetével, de az is lehet, hogy nagyon szép gyerekkorod volt.

A saját gyermekkorom és a saját szüleim jutottak eszembe, azok a sebek, amelyek már begyógyultak, amelyeket Isten már begyógyított, és nem fájnak, de a hegek azért megvannak… Aztán eszembe jutottak a saját gyermekeim és a saját mulasztásaim…

Mekkora a felelősségem szülőként abban, hogy milyen istenképet közvetítek a gyermekeim felé! Egyértelmű, hogy nem minden szülő tehet arról, ha a gyermeke rossz útra tér. Hiszen ott van mindenkinek a saját felelőssége a döntéseiért. De annak is tudatában vagyok, hogy ennek a fiúnak a szülei csúnyán visszaéltek Isten szeretetével, igéjével, és ezért egyszer számot kell adniuk Isten előtt. Mint ahogyan NEKEM is meg kell állnom egyszer előtte. („Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik.”)

Felvillant bennem az is, hogy nem lehet olyan fontos egy szolgálatom se, ami miatt a családomat elhanyagolhatom. Azonban nemcsak a vallásosság oltárán áldozhatom fel a gyerekeimet, hanem a pénz, a karrier, az egészség vagy egyéb más oltáron, de még hamarabb is, már az anyaméhben! És Isten könnyeit látom, a szomorúságát, mert ő ezt nem akarhatja („Ahogy közelebb ért, látta a várost, és megsiratta”, Lukács 26,41)… Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa.” (Márk 10,13) Eszembe jutott, hogy vajon melyik gyermeknek van nagyobb esélye átmenni a tű fokán: annak, aki egész gyerekkorában nem hallott egy szót sem az evangéliumról, vagy annak, aki így nőtt fel, mint ez a fiatalember, akivel a vonaton találkoztam. Hiszem, hogy Isten bárkit el tud érni. Az Úr dolgozik ennek a fiúnak az életében, és azokéban is, akik még soha nem hallottak az örömhírről. Ő mindannyiunkra vár, ő munkálkodik. És mindezt türelemmel teszi, mert nincs olyan bűn, amit ő meg ne bocsátana, ha kérjük, ha igaz bűnbánattal kérjük… Amikor én igazán megértettem, hogy milyen sokat elengedett nekem a mennyei Atya, akkor tudtam én is teljes szívvel megbocsátani másoknak. Ahogyan egy kedves testvérem kifejezte: „Mindannyian kapunk és adunk sebeket, ki többet és mélyebbet, ki kevesebbet!” És milyen igaz, mennyire Isten kegyelmére vagyunk ráutalva: én, a fiú a vonatról, az ő szülei… mindenki…

Drága mennyei Atyám! Hálás vagyok a te örökségedért, ami végtelenül értékes! Nem szeretnék ezzel visszaélni. Kérlek, segíts nekem, hogy olyan feleség és édesanya lehessek, akit te szeretnél látni, és add, kérlek, hogy a te szereteteddel tudjam szeretni a rám bízottakat, mert az én szeretetem olyan kevésre elég… ÁMEN!

 

Wágnerné Bötsch Szilvia

Győri Hajnalcsillag Baptista Gyülekezet

 

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp