Egy ifjú misszionárius naplója 3. rész – „Európa tele van keresztényekkel, ugye?”

Elolvasási idő: 7 perc
Elolvasási idő: 7 perc
Sorozatunkban a szerző naplóbejegyzéseit olvashatjuk, melyeket egy több hónapos, harmadik világbeli missziós útja során jegyzett le. Akkoriban még csak 18 éves volt, és egy pünkösdi-karizmatikus nemzetközi missziós szervezettel indult útnak.

Feljegyzéseiből beletekinthetünk abba, milyen kalandokat, kihívásokat, csodákat élhet át az ember egy ilyen misszióban. A történetek mind a szerző saját, valós történetei. Képeket, helyszíneket és neveket azonban biztonsági okokból nem közölhetünk a valóságnak megfelelően, mert az adott országban mára növekvő tendenciává vált a keresztényüldözés.

 

2015.11.12.

Elég forgalmas volt az előző pár nap. Vasárnap istentisztelet után elmentünk egy szegényebb helyre, ahol az utcán tartottunk gyerek istentiszteletet. Nagy élmény volt. Aztán meglátogattunk egy lelkészt, aki nemrég alapított azon a környéken egy kis gyülekezetet. Körbeültünk a földön, a szalmából font szőnyegen, a szobányi lakásban, és imádkoztunk. Azon gondolkodtam, milyen jó lesz majd látni a mennyben, mit munkálnak ezek az imák.

Hétfő egy unalmas szünnap volt. Estefele megpróbáltunk krikettezni a srácokkal, de ránk sötétedett. Amúgy nem volt rossz. Egyszer véletlenül átütöttem a labdát a szomszédos röplabda pályára, ahol középiskolások játszottak. Futottam a labda után, lehajoltam érte, majd mikor felnéztem, már egy seregnyi ordítozó középiskolás állt körülöttem és mind selfiezni akartak, vagy az aláírásomat és a telefonszámomat szerették volna elkérni… Pavel sietett a segítségemre és a hónom alá nyúlva emelt ki az egyre fojtó gyűrűjükből.

Hát igen, itt sokan azt hiszik, hogy a fehér emberek, főleg, akik napszemüveget hordanak, filmsztárok. Ezért az ilyesmi előfordul.

Kedden tartottunk egy „Barátság-estet”, ahova szintén sok keresztény fiatalt hívtak meg. Jó alkalom volt. Lényegében csak beszélgettünk és ismerkedtünk emberekkel. Találkoztam egy sráccal, akit Joshuának hívnak. Azonnal összebarátkoztunk. Szinte itta minden szavunkat, ahogy a hitről beszéltünk és imádkoztunk érte. Jó másfél órát beszélgettem vele. Nincs fent a közösségi médián, de megígértük egymásnak, hogy imádkozunk egymásért. Eldöntöttem, hogy életem végéig imádkozni fogok érte, még akkor is, ha talán sohasem találkozunk ebben az életben. Jó lesz majd látni a mennyben, hogy ez az „ima-barátság” mit jelentett nekünk itt a földön.

Beszélgetésünk érdekes része volt az, amikor Joshua otthonról kérdezett:

„Európa tele van keresztényekkel, ugye?”

Ők elvárnák azt, hogy a „keresztény” Európa tele legyen keresztényekkel. Az alapján, hogy mi Európából érkeztünk, ők azt a következtetést vonják le, hogy mi nagyon sokat tudhatunk a kereszténységről. Hiszen mondhatni Európa a kereszténység bölcsője, tehát bizonnyal tömegesen vannak ott keresztények. Joshua azt magyarázta nekem, hogy itt a lakosság milyen csekély töredéke keresztény. Az a baj, hogy lehetséges az, hogy Európa semmivel sem áll jobban ilyen tekintetben. Vagy Amerikában New England sem. Képzeljük el a helyzetet: egy srác, aki egy olyan kultúrából jött, ahol több millió istenben hisznek és szinte mindennek van szelleme. Ő ebből megtért Jézus Krisztushoz, akit egyetlen Istenként fogad el most már.

Na, ennek az embernek kellett elmagyaráznom valahogy, mi az az ateista.

Megpróbáltam neki is, meg másoknak is elmagyarázni, mit jelent ez a szó, de egyszerűen nem értették. Az ő fejükben olyan nem létezik, hogy nincs semmilyen istenség! Ki merne ilyet gondolni? De elmondtam nekik, hogy az európaiak és az amerikaiak ilyenek manapság. Teljesen ledöbbentek. De én is, ahogy megéreztem a szavaim súlyát. Az otthonomnak szüksége van Istenre.

Megérint, hogy az itteni keresztények mennyire odaszántak. Lehet, hogy a kultúrájukból fakad, de ők „betartják a szabályokat”. Ha Isten ezt mondja, mi csináljuk. Ha azt mondja, ne tegyük, nem tesszük. Sokkal fegyelmezettebb tanítványok, mint az európai, vagy amerikai fiatalok. A legtöbbjük már többször végigolvasta a Bibliát és görögül, héberül is tanulgatnak. Ez komoly!

A mai napon egy leányotthonban voltunk. Sokan árvák voltak, vagy nehéz körülmények közül kerültek oda. Elhagyták a szüleik, az utcán találták őket. Voltak olyan lányok is itt, akiket a szüleik férjhez adtak, de a férj családja nem fogadta el őket és így kerültek az utcára. Így a társadalom szemében teljesen értéktelenné váltak. Voltak, akik nálam idősebbek voltak.  Hivatalosan ez egy állami intézmény, ahol nem beszélhetünk az evangéliumról. Angolt tanítani mehetünk be. De a lányok a tanítás közben félbeszakítottak és azt kérték, hogy inkább a Bibliából mondjunk nekik történeteket. Hát persze, hogy mondtunk!

A végén tolongtak körülöttünk, hogy imádkozzunk értük.

Később elmentünk egy szegényebb városrészbe, ahol megszólítottunk embereket és imádkoztunk értük. Az előzmény az, hogy mikor beiratkoztam ebbe a missziós iskolába, nem tudtam, hogy ekkora hangsúlyt fektetnek a karizmatikusságra. Közben derült ki – most próbálom megfigyelni, mit tanítanak ezekről a dolgokról és hogyan élnek velük. Szóval este néhányan állítólag meggyógyultak – legalábbis ezt mondják. De szeretném ezt jobban megvizsgálni. Ezek a lelki dolgok nehezen érthetők és sok különböző véleményt hallottam már az ilyen gyógyításokról. Jó lenne visszajönni ezekhez az emberekhez és megnézni, hosszú távon mi történt valójában. Összességében elég nehéz este volt, mert nem éreztem magamat szabadnak arra, hogy a magam módján fejezzem ki a gondolataimat.

Egy dolog van, ami nagyon zavar a csapatunkkal kapcsolatban: ez pedig a felkészületlenségünk. Itt mindenhol azt várják tőlünk, hogy tegyünk bizonyságot, prédikáljunk, énekeljünk, szervezzünk játékokat és csoportfoglalkozásokat. Lényegében belecsöppentünk a munkába, és folyamatosan jönnek ezek a kérések. Van, hogy öt perccel előre szólnak csak, hogy mi fog történni éppen. Eléggé zavar az, hogy mennyire felkészületlenek vagyunk, mert igazából nincs semmink sem. Nincsenek gyerek énekeink, nincsenek játékaink. Semmi. Csak azért, mert azt mondták otthon Szlovákiában, hogy „majd a Lélek vezet minket.”

Amikor a sulival mentünk valahova, vagy Magyarországra jöttek csoportok legfeljebb két hétre – majdnem egy egész évet készültek ezekre az eseményekre, hogy legyen mit megosztaniuk a gyerekekkel.

Mi két hónapra jöttünk és nem hoztunk magunkkal semmit. Ez egyfelől eléggé ciki, másrészt néha kifejezetten idegtépő.

A legnehezebb az egészben az, hogy ezek az emberek tényleg elhiszik azt, hogy minket a Lélek vezet… Ami persze igaz, de itt még nem hallottam a „felelősség”, vagy a „sáfárság” szavakat elhangozni és még ennél is kevesebbszer hallottam a „hiba” szót. Mindig kimagyarázzák a dolgokat, vagy úgy intézik, hogy valaki más oldja meg azt, amit mi elrontottunk azzal, hogy nem készültünk fel rendesen. Így nehéz dolgozni.

Igyekszek nem magamra venni olyan dolgokat, ami nem az én felelősségem. Ezek nagyon kedves, szerető és szenvedélyes emberek, akik nagyon szeretik Jézust, de sok mindenben egyszerűen nem tudok velük egyet érteni.

Folytatás következik…

 

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp