Remélem, önök is hasonlóan vélekednek, miután elolvasták ezt a történetet, amely a Debrecen, téglás-kerti Freedom házban történt látogatásom eredménye.
Időben érkeztem, lehetőségem van megtekinteni a kiállítást, amelyet a Baptista Művészeti Napok hívtak életre. Dobos Lászlóné, Dobos Péter, Dorogi Zoltán, Lovag Kolozs József és Lövey-Pótor Mirjam alkotásait láthatom itt, a Freedomban. A látottakkal kapcsolatos információkkal pedig az egyik alkotó, Dobos Péter lát el. Amikor leülünk beszélgetni, alig öt óra, mikor befejezzük, akkor már igencsak estébe fordul az idő. Kérdezem a gyülekezet által fenntartott Közösségi Ház múltjáról, jelenéről és persze a jövőről is, a mindennapokról. Egy idő után azt veszem észre, hogy egyre inkább róla, Dobos Péterről beszélgetünk, a gyermek- és fiatalkor éveiről, szolgálatáról,
a Szappanos utcai gyülekezetben eltöltött több mint négy évtizedről.
A szerb határ melletti Tompán született egy tizenkét gyermekes családba. Arról, hogy mennyit nélkülöztek, nem igazán beszél, inkább arról, hogy az Úr kegyelme számos alkalommal megsegítette a családot a nehéz helyzetben. Mint azt meséli, emlékszik arra, amikor édesanyja azért fohászkodott, hogy a mindennapi kenyér mellett a gyermekeinek az alapvető ruhadarabjai is meglegyenek.
Egy hét múlva, meséli Péter, egy csomag érkezett postán, ismeretlen feladótól, benne mindaz, amiért édesanyja könyörgött. Habár a szülei fizikai munkával tartották fent magukat, családjukat, de a tudás érték volt számukra, minden gyermekük továbbtanult az általános iskola után, Péter gimnázium padjaiba ült be. Miközben mesél, mintha a Légy jó mindhalálig lapjai elevenednének meg. Szemeim előtt a falusi kisdiák, akit édesanyja szegényes pakkjával, félve enged el a nagyvárosba, ígértetve vele azt, hogy jó lesz, igen jó lesz, mindhalálig…
Ha azt gondolnánk, hogy ebben az erős, mindennapokat átszövő hitben cseperedve magától értődően lépett a hit útjára beszélgetőtársam, akkor tévedünk.
„Eljártam ugyan szüleimmel a gyülekezetbe, de csak testben voltam ott az alkalmakon, nem egyszer, nem kétszer fordult elő az, hogy elaludtam, aztán ahogy növekedtem, egyre távolabb kerültem Istentől.” A középiskola után az egyetemi évek következtek, akkori nevén a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. Egy kis kitérőt érdemes itt tenni, úgy gondolom, felidézni, hogy milyen is volt ez az intézmény akkoriban. Az elődje az a Keleti Kereskedelmi Akadémia volt, amelyet 1899-ben alapítottak. A Magyar Közgazdaságtudományi Egyetem létrehozása1948-ban megtörtént, de ez az intézmény marxista szellemű átszervezését is jelentette, a régi professzorok közül szinte mindenkit elbocsátottak, átszervezték a tanszékeket, megváltoztatták a tantárgyakat, a tanítás rendjét.
1968-ban, tehát mielőtt Péter megérkezett ide, azonban nagyszabású reform zajlott, ennek köszönhetően az egyetemen a keleti blokkban ritkaságszámba menő kutatások folytak több tudományterületen is. A hallgatók a szocialista országokhoz képest korszerűbb, ideológiailag kevésbé terhelt ismeretekhez jutottak. Ennek tükrében elmondható, hogy Péter egy olyan felsőoktatási intézménybe érkezett, amely már eltűrte azt, ha egy tehetséges diákja hívő.
Beszélgetőtársam felidézi, hogy ekkoriban csupán forma szerint, hogy családjának ne okozzon csalódást, járt el a gyülekezetbe, és úgy élt, ahogy egy átlagos fiatal.
Közben azonban – mint mondja – érezte, hogy nem teljes az élete, hiányzik valami, Valaki.
A változás eljöveteléhez, ahhoz, hogy valóban akarja azt, számos dolognak kellett történnie, kellett ehhez egy társ is, Péter későbbi felesége, ahogy ő nevezi, Ágika. Ágnes debreceni lány volt, akivel Péter már találkozott egyszer Tahiban, akkoriban kamasz szerelemmel szerette, olyannal, amelynek több köze van a képzelethez, mint a valósághoz. Az egyetemen azonban újra összetalálkozott az útjuk, és akkor már egyértelművé vált, hogy összekötik az életüket. Miután összeházasodtak, első közös otthonuk egy 2 x 3 méteres fedett kerékpártároló volt Ágnes szüleinek az udvarán, amelyet komfortosabbá tettek. Az idejük nagy részét azonban Budapesten a kollégiumban töltötték.
A tanulmányok befejeztével Debrecenben telepedtek le, ahogy Péter felidézi, a baptista gyülekezet, Oláh Lajos a két fiatalra bízta az ifjúság vezetését. „A család bővülése után ezt én egyedül folytattam. Sokszor a családomat hátrahagyva mentem a fiatalokkal kirándulni, táborozni, vidéki gyülekezetekbe szolgálni. Emlékezetesek voltak a Szilveszter éjszakákon tartott ifialkalmak, amelyek reggelig tartottak, és reggel, újév napján mind ott voltunk a gyülekezeti imaórán 9-kor… Az akkori idők egyik fénypontja volt Billy Graham debreceni evangelizációja 1977-ben, amikor az imaház, az udvar és az imaház előtti tér is zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel. Az imaház előtti villany- és távközlési oszlopokon voltak elhelyezve – hatósági tiltás ellenére – a hangszórók”, idézi fel azokat az éveket beszélgetőtársam. Az 1981-ben esedékes vezetőségválasztáson a gyülekezet úgy döntött, hogy az akkor 28 éves Pétert is vezetői tagjává választja, ezzel vette kezdetét a 41 éves vezetőségi tagság, amely a közelmúltban fejeződött be, akárcsak a 31 éves gyülekezetvezetői szolgálat.
Elmondani nem lehetséges, hogy mennyi minden történt a Szappanos utcai gyülekezet életében ez idő alatt, nézzük hát csak a mérföldköveket! 1982 és 1986 között felépült az új imaház, amelyben kétkezi munkában az egész gyülekezet – beleértve az ifjúságot is – nagy lelkesedéssel vett részt. Létrehozták a BIT-et (Bibliai Ismeretterjesztő Társulat), illetve életre hívták a Szeretetszolgálat Alapítványt. Önállósodott a Nagysándor-telepi misszió, Bézi Sándorék vezetésével gyülekezetté vált, gyülekezetplántálási kirendelés nyomán megalakult – Tóth Sándor irányításával – az Új Remény Baptista Gyülekezet, majd a Szappanos utcai gyülekezet támogatásával megszületett a Trinity Baptista Gyülekezet Steiner József vezetésével. A gyülekezet felkarolta a magánkezdeményezésként indult Benita Nevelőszülői Hálózatot, és mindezek mellé 2014-ben elindították a Talentum Baptista Általános Iskolát, ahol az elmúlt évben ballagtak el az egykori „úttörő” első osztályosok….
A gyülekezeti élet mellett volt egy jóval nehezebb élet is, hívőként integrálódnia kellett a munkahelyen, munkahelyeken.
„Az egyetemi szabad élet után, ahol nyugodtan beszélhettünk a hitünkről, bizonyságot tehettünk, hívhattuk társainkat Istentiszteletre, nehéz volt megszokni a munkahelyi légkört, ahol besúgók, pártfunkcionáriusok figyeltek” – foglalja össze röviden a 70-80-as évek szűk levegőjét. Aztán a családra terelődik a szó, feleségére, aki az élet minden területén társa, gyermekeikre, unokáira. Mindezek mellett én, aki igen gyakran időhiánnyal küzdök, megdöbbenve hallgatom, hogy ideje volt könyvet írni, illetve mint azt a kiállítás tanúsítja, fotózni. A fotózás szeretete, mint meséli, még fiatalkorában kezdődött egy NDK gyártmányú géppel. Manapság ha a gép nincs a kezében, akkor a telefonja kamerájával rögzíti a pillanatokat, amelyek akár egy esti séta közben megragadják. A célja…
A könyvet búcsúzásként adja át, köszönöm, ígérem, hogy mihelyt lesz időm, elolvasom. Úgy alakul, hogy este rám talál pár szabad perc, így kezembe veszem. Aztán nem is teszem le. Történetek sora. Az elmúlt 50 évét idézi fel ilyen formában, azonban nem esik abba a hibába, mint sokan, akik a visszaemlékezésüket írják meg. Nem szépít, nem kedvez önmagának. Környezetével szemben elnéző, de magával kritikus, önvizsgáló, számonkérő. Hiánycikk, vagyis pontosítok, kincs mindez napjainkban.
Szöőr Bea
