• Rólunk
  • Kapcsolat
  • En

Az Úr a te gyógyítód! Csodás gyógyulások a Covid-fertőzésből – 4. rész

Elolvasási idő: 14 perc
Elolvasási idő: 14 perc
Sorozatom előző részében megismerkedtünk Hangodi István és Baranyai Tímea történetével. Timi Covid-betegként hozta világra kislányukat, és azonnal lélegeztetőgépre, majd ECMO-ra helyezték.

A súlyos helyzetben lévő édesanya miatt újraindult az Imapajzs szolgálat, amibe több százan kapcsolódtak be ismét országszerte. A történetet ott hagytuk abba, hogy Timi állapota emberileg reménytelenre fordult, de az érte küzdők nem adták fel.

Miután felkészültetek szellemben és lelkileg, bementetek a kórházba – fordulok Milánkovics Dániel lelkipásztorhoz.

Dana: Az orvosok azt mondták, hogy Timi sejtjei kezdik feladni a szolgálatot, a teste telik meg vízzel, és már nem sok ideje van hátra. Bementünk hozzá, imádkoztunk érte, az ágya mellett énekeltünk, megkentük olajjal, kakukkfűkrémmel.

Akkor odalépett hozzánk egy orvos, és közölte velünk, hogy Timi nem fogja túlélni, itt a vég.

A férjet nem vette észre, így ő is hallotta, amit a doktornő mondott. Láttam, hogy István összezuhan. Mi ott álltunk mellette, biztosítottuk arról, hogy nem adjuk föl, tovább imádkozunk, mert az Úrnak nincs lehetetlen Néha Isten hihetetlen mélységeket enged meg az életünkben, hogy meglássuk a hatalmát. Ezzel a hittel mentünk be Timihez. A bal oldalon állt Tibi, mellette István, Timi lábánál Krisztina, a jobb oldalán pedig Edith és én. Imádkoztunk és felolvastuk a 30. zsoltárt. Timi akkor volt harmincéves, és a zsoltárnak nagyon bátorító üzenete volt, főleg a 10. vers, ami így hangzik: „Mit használ neked a vérem, ha leszállok a sírgödörbe? Hálát ad-e neked, aki porrá lett, hirdeti-e hűségedet?”

Edith: A 30. zsoltár valóban egy jel volt Istentől. Amikor eljutott hozzánk Timiről a hír, én hazaértem a munkából, Dana pedig éppen Istvánnal beszélt. Én is köszöntem neki és bemutatkoztam. Bementem a szobánkba imádkozni, letérdeltem az ágy mellé, és Istent kérdeztem: „Uram, mi legyen? Most megint itt van valaki.” Tudtam, hogy az anyuka harmincéves, és akkor úgy szólt az Úr, hogy olvassam el a 30. zsoltárt.

Kinyitottam a Bibliát, és sírva fakadtam amiatt, amit olvastam: „Hálaadás az életért”.

Fölálltam és elmondtam Danának, mit olvastam: „Magasztallak, Uram, mert megmentettél. Nem engedted, hogy ellenségeim örüljenek bajomon. Uram, Istenem, hozzád kiáltottam, és meggyógyítottál engem. Uram, kihoztál engem a holtak hazájából, életben tartottál, nem roskadtam a sírba.” Isten azt üzente, hogy az anyuka nem fog meghalni – erre az ígéretre hittel álltunk rá.

Mindeközben Timi, neked egy földöntúli élményed volt. Beszélj erről, kérlek!  

Timi: Nehéz szavakkal leírni a megtapasztalásomat. Egy csodálatos helyen jártam, egy helyen, ami magához vonz. Istennel nem találkoztam, és őszintén nem tudom, mi van odaát. Fényességet láttam és egy lépcsőt, ami a túloldalra vezet. Végtelen nyugalmat és megkönnyebbülést éreztem. Vágytam ott maradni. Könnyebb lett volna azt a helyet választani. Ha nem lett volna a gyermekeim iránti nagy szeretetem, akkor lehet, hogy ott is maradok. De eszembe jutottak a kislányaim, és megrémültem. Sokkoló volt a felismerés, hogy nagyon hiányoznának. Abban a pillanatban, amikor ezt átéltem, visszaengedtek a földi létbe. Ez mélyen megmaradt bennem.

István: Az országos ECMO központ kialakításának ügyében Bányai Gábor országgyűlési képviselőként bent járt a kórházban. A professzor úr azt mondta Gábornak, úgy néz ki, hogy egy olyan csoda van kialakulóban, mint ami vele történt.

Timi értékei ugyanis elkezdtek javulni.

Gábor azonnal fölhívott minket a hírrel, aminek nagyon megörültünk.

Nemcsak a családtagok látták az egész folyamatot, hanem az orvosok, az ápolók is.

Dana: Igen. Ők eleinte csodabogárként néztek ránk. Amikor legelőször mentem az olajjal, akkor az ápolónő megjegyezte: „Hát igen, az utolsó kenet.” „Nem, nem! – válaszoltam. – Ez nem az utolsó kenet. Én a gyógyulásért fogok imádkozni.” Az orvosok, akik a fizikumot, a testet figyelték, azzal szembesültek, hogy reménytelen a helyzet, és nincs esély.

Ellenben amikor a beteg állapota elkezdett folyamatosan javulni, akkor elismerték, hogy valódi csoda történt a szemük láttára. Az osztályvezető professzor, Babik Barna kijelentette, hogy az orvosi könyvét fölteheti a polcra, mert amit itt láttak, arra nincs magyarázat, nincs leírva egy könyvben sem.

Sohasem hallottak, láttak vagy tanultak ilyet! Valóban, egy könyvben sincs ilyen!

Székelyföldön egy fiatalember mondta egyszer nekünk: Dehogynem, a Bibliában! Timi esetében a csoda a lyukas tüdejének meggyógyulása volt.

István: Szeretném kiemelni, hogy az SZTE Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Intézetében a professzor úr és az orvosok mellett az ápolók szakszerű és áldásos munkája csak tökéletesként jellemezhető. Mindig keresték a megfelelő terápiákat, újabb és újabb módszerekkel próbálkoztak, kutatták azokat a lehetőségeket, amelyek korábban fel sem merültek. Minden esélyt megragadtak arra vonatkozóan, hogy akár minimálisan is, de elősegítsék a betegek állapotának javulását.

Hónapok teltek el. Pontosan mennyi ideig tartott Timi kezelése?

István: Az ECMO gépen a kezelése rekord hosszúságú, hetven napot vett igénybe. Az SZTE AITI-ből kilencven nap után került ki, összesen százhat napot töltött kórházi kezelés alatt a feleségem.

Milyen volt a felépülés?

Timi: Visszatekintve egész gyorsan ment a gyógyulásom. Az SZTE AITI-ben fekve végeláthatatlannak tűnt: csövek lógtak ki mindenhonnan belőlem, gyógyszereket, tápszereket kaptam, folyamatosan vért vettek tőlem, katéterem volt meg pelenkám, és csak az ujjaimat bírtam mozgatni. Nyolc héttel a hazaérkezésem után már mosok, főzők takarítok, autót vezetek. Kilométereket tudok sétálni. és természetesen ellátom mind a három gyermekemet.

Persze volt/van segítségem, amiért nagyon hálás vagyok. A gyógyszerekről való leszokás sem volt leányálom, de a legnehezebbnek a lelki megpróbáltatásokat találtam. Először is, nem mindenre emlékeztem. Például tudtam, hogy jó helyen vagyok, mármint hogy a kórházban vigyáznak rám. Beszéltek hozzám az orvosok, az ápolók. Mindenki végtelenül kedves volt, még mackófigurát is készítettek részemre párnából. Jó volt a sok látogató, de mivel sok minden kiesett, nem tudtam, hogyan kerültem oda.

Meglepődtem, hogy nincs hangom, de elmagyarázták, hogy a csövek miatt nem tudok hangot kiadni, és majd idővel fogok tudni beszélni.

Aztán nem tudtam ki kicsoda. Mindenhol csak maszkos emberek voltak beöltözve körülöttem. Például amikor Bányai Gábor országgyűlési képviselő jött meglátogatni, én nem tudtam, ki ő (utólag tudtam meg, hogy Istvánnak sokat segített, és hogy a felesége, Krisztina járt bent nálam, imádkozott értem). Nem tudtam, mennyit aludtam, miért aludtam, hányadika van stb. Mindezt a sok ismeretlen tényezőt és a kimaradt dolgokat nehéz volt feldolgozni, de elfogadtam. Sokat  tornáztam, nagy kihívás volt az is, hogy felüljek, hogy egyek és igyak. Lassanként mindig kicsivel többet tudtam csinálni, és ezzel fordított arányban egyre több gyógyszertől is megszabadultam.

A lélegeztetés is egyre kevesebb lett, és már maszkon keresztül kaptam a végén a levegőt. Sokat szenvedtem: hőhullámaim voltak, egész nap hányingerrel és fejfájással küszködtem. Még ha néha el is gyengültem mindebben, tudtam, hogy miért kell ezt végigcsinálni. A lelki feldolgozás folyamatos, de tudom, vannak rosszabb sorsú emberek is a világban, így nem akarok panaszkodni. Nagyon hálás vagyok, hogy élhetek, és főleg azért, hogy a gyermekeim nem maradtak anyai szeretet és törődés nélkül.

István: Azt mondta a doktornő, hogy amíg a beteg nem kel föl, addig a hozzátartozóknak nagyon nehéz. Amikor a beteg magához tér, akkor pedig neki lesz nagyon rossz. El kell hordoznia a fizikai fájdalmakat, a lelki terheket, a rehabilitáció hosszú útját.

Hogy álltok most a hit dolgával?

Timi: Nem mondanám magamat hitetlennek. Mindig is hittem abban, hogy valaki létezik, aki a mi világunk felett áll, hiszek a Teremtőben. Amikor bajba jutottam, vagy nehézségeim adódtak, segítséget kértem felülről, és mindig kaptam választ, érkezett segítség. Amikor nagyon rosszul voltam, egyik utolsó üzenetemben megkértem Murányi Tibi feleségét, Juditot, hogy imádkozzon értem. Megtapasztaltam a másik oldalt. Nem tudom, kivel álltam szemben a fehér fényben, de azt tudom, hogy aki ott van, vigyáz ránk, és nekünk hinnünk kell benne.

Dana: Timi kérte, hogy lelkipásztorként menjek be hozzá – veszi át a szót Dana. – Együtt imádkoztunk. Ő saját szavaival imádkozott, és Istvánnal együtt elmondta a megtérők imádságát is.

István: A Bibliában meg van írva, hogy kérjetek, és adatik nektek. Tudtam, ha sokat zörgetjük azt a bizonyos ajtót, akkor kinyitják előbb-utóbb. Megismertem az imádság erejét.

Biztosan tudom, hogy létezik Isten. Ő őrizte meg Timi életét.

Mit üzentek az embereknek?

Timi: Nem kell félni a haláltól. Egy csodálatos hely vár ránk.
István: Sohasem szabad feladni, kitartóan Istenhez kell fordulni, bármilyen reménytelennek is látszik egy-egy helyzet. A másik, amit megtanultam, hogy merjünk segítséget kérni. Én sem tudtam volna mindezt egyedül végigcsinálni. A harmadik, amit szeretnék kiemelni, hogy nagyon fontos a betegek látogatása. Timi két hónapig mélyaltatásban volt. Én rendszeresen bejártam hozzá, elmondtam neki, mi történt aznap – annak ellenére, hogy ő nem tudott velem kommunikálni. A betegeknek fontos, hogy megérintsék őket, megfogják a kezüket és beszéljenek hozzájuk. Én bevittem a telefont Timihez, amelyre felvettem a gyerekek énekeit, verseit és mondókáit. Odatettem a füléhez, hogy hallja őket. Amikor lehetőségem adódott rá, egy-két perces videókat is készítettem, amiket szintén lejátszottam Timinek.

Gábor és Timi gyógyulása, életben maradása isteni csoda. Sokan vannak azonban, akik elveszítették szeretteiket. Az ő imádságaik nem ilyen módon hallgattattak meg. Gábor, mit üzensz a gyászolóknak vagy a súlyos betegek hozzátartozóinak?

Gábor: Arra a kérdésre, hogy miért én, miért mi maradtunk életben, nem tudom a választ. Hiszen amikor lélegeztetőgépre tettek, felkészültem arra, hogy soha többé nem találkozom a szeretteimmel, nem fogok felébredni − ezért akkor letettem az életemet Isten kezébe. Ezzel a lélekkel imádkoztam, amikor elaltattak, mert úgy éreztem, vége lesz, nem fogom túlélni, mert nagyon gyorsan romlott az állapotom.

Azt viszont szó szerint megtapasztaltam, hogy Isten az élet és a halál Ura.

Én Covid-betegként jártam a halál árnyékának a völgyében. Nem tudom, milyen más betegséggel küzdeni, abban meghalni vagy abból felgyógyulni. De azt tapasztalatból tudom, hogy amikor lélegeztetnek, amikor csak gépek tartanak életben, a lelked szinte már csak hálni jár a testedbe, és tudja: bármikor vége lehet az életednek. Egy nagyon szűk mezsgyén állsz a mennyország és a földi élet határán. A menny szépsége, békessége, a tapintható boldogság, a szeretteid lelkeinek érezhető közelsége, a tudat, hogy létezik a menny és az Úr, az Isten által elkészített személyre szóló hely vonzza a lelket.

A szívem háromszor megállt, és ez nyomot hagyott a lelkemben. Éreztem, hogy a mennyországban nagyon jó. A szenvedőnek, a haldoklónak megkönnyebbülés az odajutás.

Ahogy István is említette, nagyon fontos a kómában lévő betegnek, hogy ott legyenek vele, hogy a szerettei küzdjenek érte. Sokan magányosan halnak meg, mert nincs mellettük senki: nem foglalkoznak velük, senki sem simogatja meg a kezüket, a lábukat, az arcukat. Ha nem kapják meg ezt a támogatást, ezt a visszahívást a szeretteiktől, akkor elindulnak, elmennek odaátra. A Covid-betegek egy része mellett érthető okokból nem volt ott senki, egyedül járták meg az utat. Családom tagjai velem egy időben átestek a fertőzésen. Védettek lettek, és így ott voltak velem, amikor csak lehetett.

Fontos megjegyezni, hogy ha ott vagy a beteg mellett, ha imádkozol érte, beszélsz hozzá, mesélsz, verset mondasz neki, zenét játszol a fülébe, akkor a beteg azt érzi, hogy fontos másoknak, és számít az élete, ezért nem akar elmenni. Küzdeni fog, a teste pedig a mennyei erő és az orvosi tudás segítségével meggyógyulhat. Csodálatos orvosok és ápolók dolgoztak értünk, értem is Kiskunhalason és Szegeden, akik legtöbbje lelkileg ma is „posztcovidos” sérüléseket hordoz. A csodás gyógyulások őket is erősítették hivatásukban.

Az azóta igaztalanul ért támadások − hogy én különb ellátást kaphattam képviselőként − pedig sértik az orvosaimat, az ápolóimat, mert ehhez a betegséghez nem volt VIP gyógyszer.

Isten tudja csak, miért mi kaptunk lehetőséget az életre, amikor a tudomány szerint nekem, Tímeának és a többi túlélőnek semmi esélyünk sem volt erre!

A bennünket megmentő orvosok szerint is csoda történt velünk, amelyet velünk együtt ők is megéltek.

Amint mondtam, vannak kérdések, amelyekre nem tudjuk a választ. Egy dolog azonban már nem kérdés számunkra: tudjuk, hogy az Úr Jézus ígérete, amit a Mt 18,19–20-ban olvasunk – „Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” – igaz!

 

Facebook
Twitter
LinkedIn
WhatsApp