Az Úr a te gyógyítód! Csodás gyógyulások a Covid-fertőzésből – 3. rész

Elolvasási idő: 10 perc
Elolvasási idő: 10 perc
Bányai Gábor országgyűlési képviselő életben maradt. Gyógyulásának híre bejárta az országot. Teltek a hetek, hónapok.

Egyszer csak egy fiatal férj, aki olvasta az országgyűlési képviselő bizonyságtételét, és akinek Covid-beteg felesége közvetlenül a szülés után lélegeztetőgépre, majd ECMO-ra, műtüdőre került, megkereste őt. Sorozatom harmadik részében Hangodi István és Baranyai Tímea is csatlakoznak eddigi beszélgetőtársaim mellé.

Először is hadd kérdezzem meg: hogy vagy, Timi?

Timi: Köszönöm szépen, nagyon jól. Még mindig vannak posztcovidos tüneteim, például a fáradékonyság, de minden a legnagyobb rendben van.

Milyen volt a Covid idején babát várni?

Először nyilván kicsit tartottunk a terhesség lefolyásától, de bizakodtunk, mert a környezetünkben nem történt semmi komoly baj.

Vigyáztunk, szinte sehová sem mentünk a terhességem alatt.

Aztán megbetegedtél.

Timi: Igen. 2021. december 9-én derült ki, hogy Covid-pozitív lettem. Előző este lázas voltam, amit jeleztem a klinika felé. Egyéb tünetem nem volt. Tíznapos karanténba kerültünk, amely során változó volt az állapotom. Megfázásos tüneteim voltak és hőhullámaim. Aztán egy este fulladni kezdtem, így mentőt hívtam. Elbúcsúztam a gyerekektől − Biankától és Laurától −, akik épp az ágyukban aludtak. A mentőben oxigént kaptam, az értékeim nem voltak veszélyesek. A kórházban oxigénre tettek, vért vettek tőlem, és úgy döntöttek, hogy megcsászároznak. Az események forgataga lelkileg kissé megrázott, de számítottunk erre, tudtuk, ez a helyes döntés. Noémi december 13-án született meg egészségesen a szegedi Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán.

István: A beavatkozást követően azonnal visszavitték a feleségem a járványkórházba, hogy megkezdjék a kezelését – veszi át a szót István. – Itt egészen december 22. reggelig volt. Közben az értékei folyamatos javulást mutattak, az orvosok úgy saccolták, hogy a két ünnep között már haza is jöhet. Sajnos azonban rövid időn belül hirtelen drasztikus romlás következett be az állapotában, és már a NIV teljes arcos maszk általi lélegeztetés sem volt elegendő a megfelelő saturáció fenntartásához. Így dr. Babik Barna professzor úr és csapata azt a döntést hozta, hogy az egyetlen opció az ECMO (műtüdő) kezelés. Ilyenkor a keringést a testen kívülre kivezetik, a gázcserét a gyulladt tüdő helyett egy gép végzi el, így látják el a testet oxigénnel.

A gép használata nem egy gyógymód. Abban segít, hogy a szervezet felerősödjön, regenerálódjon.

Timi: Azt mondta a doktor úr – folytatja Timi –, hogy van már pozitív tapasztalatuk a gép használatával, de nem tudja megjósolni, meddig leszek a gépen altatásban. Pistivel úgy gondoltuk, ez egy terápia, egyfajta kezelés, amin át kell esnem, mint egy antibiotikumos kúra, és kész. Ezért nem is búcsúztam el senkitől sem.

István: Mindeközben Bányai Gábor országgyűlési képviselő gyógyulásának története megjelent a médiában. Egy kiskunhalasi közönségtalálkozón arról is beszámolt, hogy Istennel beszélt egy látomásban. Nagyon reálisan számolt be az állapotáról, a fájdalmairól, a harcairól. Számomra ez akkor nagyon sokat jelentett, egyfajta iránymutatást. Így felvettem vele a kapcsolatot, mert azt gondoltam, hogy ha valaki, akkor ő tudja, mit jelent ECMO gépen lenni.

Gábor: Éppen Erdélyben voltunk, amikor megkaptam István üzenetét. Messengeren és telefonon is beszélt velem és Krisztinával is.

Krisztina: Miután beszéltem Gáborral, és olvastam az Istvánnak írt levelét, úgy döntöttem, hogy továbbítom azt Edithnek és Danának.

Úgy éreztem, ismét szükség lesz az Imapajzs szolgálatára.

Tudtam, hogy Dana rendelkezik azzal az elhívással és Szentlélektől való ajándékkal, ami ehhez a küldetéshez kell. Reméltem, hogy kész lesz engedelmeskedni, segíteni.

Dana: Nem ismertük István és Timi családját, nem kötődtek egyik gyülekezethez sem. Kérdések fogalmazódtak meg bennem: Hogy fognak reagálni, ha megkeressük őket? Hogy állhatnak a hit kérdéséhez? Van-e bennük hit, nincs bennük hit? – mert a hit alapvető fontosságú a szellemi harchoz, a betegekért való küzdelemhez. A kérdések tisztázásához vettem a bátorságot, és fölhívtam a férjet.

Elmondtam, hogy ki vagyok, hogy eljutott hozzánk feleségének a híre, és felajánlottam a segítségünket böjtölésre, imádkozásra. Mit szólna hozzá?

István abszolút nyitott volt.

Mondtam neki, hogy baptista lelkész vagyok, amire gyorsan azt válaszolta: ők is baptisták! Meglepődtem, mivel nagyjából ismerem a szegedieket és a környékbeli gyülekezeteket, de Istvánék családja nem volt ismerős. Kiderült, hogy a szülei járnak egy kicsi baptista gyülekezetbe, ahová István a gyermekkorában járt velük, de felnőttkorára eltávolodott a közösségtől és a hittől. Feleségének, Timinek semmiféle kötődése nincs a kereszténységhez. Ezt kérdeztem Istvántól: „Bízol-e a Jóistenben? Mert nagyon fontos a családtag hite. Mi hiába feszülünk meg, ha a közvetlen hozzátorozó nem tud imádkozni, nem hisz Istenben, akkor kevés esélyt látok a gyógyulásra.” Ezt tapasztaltuk meg az előző gyógyulások során. István bízott a Jóistenben, így újraindítottuk az Imapajzsot: ima- és böjtláncot szerveztünk, kommunikáltunk Timi állapotáról.

Edith: A közvetlen családtagok hitével kapcsolatban eszembe jut, amikor találkoztunk Jocival, az unokatestvérem, Erdődi Anita férjével, aki a beszélgetésünk után félretolta az asztalt, letérdelt és rögtön imádkozni kezdett. Pár nap múlva, amikor lelkileg megtörten várta az orvos hívását a felesége állapotáról, Istentől jelet is kért. A húga családjánál voltak éppen, amikor kiment a teraszra, és így imádkozott: „Istenem, ha tényleg létezel, ha hallod, amit mondok, és itt vagy velem, akkor mutass nekem egy jelet!” Ekkor hirtelen a zárt udvarban forgószél kerekedett. Joci felismerte, hogy a szél maga Isten volt, ezt a jelet ő küldte. A történés óriási megerősítést és bátorítást jelentett a kétségekkel küzdő férjnek.

István: Mikor fordulna Istenhez az ember, ha nem ilyen szorult helyzetben? – teszi hozzá István.

Dana: A személyes hitet, az Istenhez való odafordulást, a megtérést fontos kiemelni. Én a Bibliából azt láttam, hogy nem azért gyógyulnak meg az emberek, vagy gyógyultak meg az Úr Jézus idejében, hogy egészségesek legyenek. Például egy sánta, akinek meggyógyult a lába, nem azért gyógyult meg, hogy két lábbal menjen a pokolba. Azért gyógyultak és gyógyulnak meg a betegek ma is, hogy higgyenek az Úr Jézusban, térjenek meg, és a mennybe kerüljenek. A szolgálatunknak ez volt az alapkoncepciója: hirdetni az evangéliumot, megtérésre hívni a családtagokat, mert a beteggel nem lehetett kommunikálni.

Az emberek hite helyeződött a szívemre, hogy a gyógyulás által lássák meg Isten csodáját, és megtérjenek.

2022. január 21-én mentünk be először Timit meglátogatni: István, Edith, Kriszta és én. Krisztina nemcsak azért jött, mert ő volt az összekötő István és közöttünk, hanem mert Isten arra indította, hogy imádkozzon a betegekért, és bátorítsa a családtagokat – a férje gyógyulása, családjuk története megerősítette a hitben, ajándékainak gyakorlásában. Timi akkor már az ECMO gépen volt, csak a gépek tartották életben. Rosszabb állapotban volt, mint Gábor annak idején. Az Imapajzs szolgálatba országszerte bekapcsolódtak emberek, gyülekezetek.

Timi: Sokan mások is az Imapajzstól függetlenül imádkoztak, böjtöltek és zarándokutakat tettek miattam. Igazán hálás vagyok mindenkinek! Nem tudom eléggé hangsúlyozni ezt! – teszi hozzá Timi.

Edith: Hadd említsek meg egy momentumot! Egyszer, amikor a Facebookon néztem Timi profilját, az esküvői képek között felismertem Murányi Tibort (István nagybátyját), akit régről ismerünk. Azonnal felvettük a kapcsolatot velük, elmondtuk, hogy Timi milyen állapotban van, szükség van imádkozásra és böjtölésre. Rögtön beálltak a szolgálatba, és több ezer emberhez elvitték a kérést a Budapesti Autonóm Gyülekezeten keresztül. Tibor a kórházba is eljött velünk, fotókkal és felvételekkel dokumentálta az eseményeket. Felesége, Judit, pedig több héten át Istvánnak segített az újszülöttel és a gyerekekkel való teendőkben.

István, hogy élted meg a mindennapokat?

István: Fáradtan. Nem volt időm leállni. A gyerekek adtak munkát. Természetesen volt segítségem: a testvéreim, a nagyszülők, a keresztszülők, a rokonság, a barátok, a szomszédok, a bölcsőde és óvoda dolgozói, a falu önkormányzata.

Mindenki ott segített, ahol és ahogy tudott.

Sok mindent kellett megszervezni, keveset aludtam. Itthonról dolgoztam, rendszeresen jártam be Timihez. Sokat imádkoztam. Nemcsak a feleségemért, hanem az orvosokért, ápolókért is, hogy legyen bölcsességük, kapjanak egy isteni szikrát a megoldáshoz. Az igazság az, hogy nagyon elkeserítő és elszomorító volt, hogy bár hetek óta küzdöttek, nem volt eredménye. Pedig mindent a lehető legjobban igyekeztek megtenni Timiért. Az ötvenedik nap után, nagyjából február elején azt mondták, hogy elértek egy határvonalig, ahol ők már úgy érzik, semmit sem tudnak hozzátenni, elfogytak az eszközeik. Mindent bevetettek, mindent megpróbáltak. Erre nehezen lehetett bármit is mondani… Gábor esete járt a gondolataimban. Tudtam, hogy végig kell csinálni! Egy focimeccshez tudom hasonlítani ezt a helyzetet. A meccs hivatalosan kilencven percig tart, de a valóságban addig, amíg a bíró le nem fújja a mérkőzést. Előfordult egy BL meccsen, amikor az egyik csapat a nyolcvankilencedik percig vezetett, de a hosszabbítás kilencvennegyedik percében a másik csapatnak még sikerült megfordítania az eredményt.

Dana: István hosszú ideig kitartott, de egyszer csak elfogyott az ereje. Amikor utolsó alkalommal mentünk be Timihez, arról tájékoztattak, hogy válságos az állapota. Ezért vállaltam, hogy megszentelem magamat. Három napig böjtöltem és imádkoztam annak érdekében, hogy megtisztuljak, ne legyen semmi akadálya Isten erejének rajtam keresztül. Majd újra bementünk a kórházba: Edith, Krisztina, István és Tibor is elkísértek.

Folytatás következik

 

 

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp