Az Úr a te gyógyítód! Csodás gyógyulások a Covid-fertőzésből – 2. rész

Elolvasási idő: 15 perc
Elolvasási idő: 15 perc
Sorozatom első részében a Bányai és a Milánkovics házaspárral beszélgettem arról, mit jelentett számukra Isten vezetése a betegekért való közbenjárásban.

A történetet ott hagytuk abba, hogy elindult az Imapajzs szolgálat. Közben Gábor életéről az orvosok már többször is lemondtak, de Isten mindig közbelépett.

Gábor: A kórházban történtekből csak emlékképeket tudok felidézni. Több mindent az engem ápoló egészségügyi szakemberektől hallottam, akiknek hálás vagyok. Egy maszkra emlékszem, hogy az arcomra helyezik. Gyógyszereket adnak be és mélyaltatásba helyeznek. Aztán jött a gégemetszés. Teltek a napok. Kiskunhalason három alkalommal a szívem is leállt. Emlékszem, bejött Krisztina, mert behívták, de nem tudta, miért. Nekem meggyőződésem, hogy búcsúzni hívták, ugyanakkor engem felébresztettek.

Azt próbáltam mondani a feleségemnek, hogy mentsen meg, mert meg fogok halni – majd ismét visszaaltattak. Ott álltam az élet és a halál határán, az agyam meg a lelkem csak úgy száguldozott. Teljesen lemondtak rólam: a vesém is érintett lett, a lélegeztető kapacitását folyamatosan emelni kellett. Egy ügyeletes orvos azt mondta az engem tornáztató ápoló gyógytornásznak:

„Hagyja békén Bányai urat, ne növelje a fájdalmát, neki már mindegy, nincs tovább.”

Azonban március 13-án reggel szóltak a kórházból a felségemnek, hogy egy megoldás van az életben tartásomra, az ECMO gép, ami akkor az operatív törzs hatáskörébe tartozott. Ezért Krisztina felhívta Müller Cecília asszonyt, az országos tiszti főorvost, akinek a segítségével híre ment a szükségnek. A megoldás azonban nem ez az út lett az ECMO-ra. Dr. Svébis Mihály, a Bács-Kiskun Megyei Kórház főigazgatója is intézkedett a gép beszerzése érdekében, és szakorvosgárdát is szervezett.

Az akkor egyetlen szabad ECMO gép az országban a szegedi Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Intézetben volt. Covidos beteget sohasem tettek addig ilyen gépre, ezért nagy volt a bizonytalanság. Rövidre zárva, a történet lényege, hogy szombat délután összeállt a szükséges team, az ország különböző részeiből hazajöttek a szegedi orvosok: szívsebészek, kardiológus, aneszteziológus. Akkor ismét megállt a szívem − valaki nagyon azon volt, hogy ne éljem túl a betegségemet.

Még aznap éjszaka átvittek a szegedi egyetem klinikájára. Az út rossz minősége miatt kerülőt kellett tenni, két és fél órán át, nagyon lassan és óvatosan szállítottak. Olyan kritikussá vált az állapotom, hogy kérdéses volt, egyáltalán túlélem-e az éjszakát. Ezek után hol stagnált, hol rosszabbodott vagy éppen javult az állapotom – nagyon változó volt.

A tüdőm közben tönkrement. A család, a barátok, a testvérek pedig jöttek és küzdöttek értem.

Krisztina: Amikor elmondtuk a testvéreknek, hogy Gábort most teszik az ECMO-ra, kértük őket, hogy jöjjenek imádkozni − harminc ember gyűlt össze a templomban azért, hogy Gáborért könyörögjön.

Edith: Az imádkozás közben mind a családtagok, mind pedig a közbenjárók folyamatos megerősítést kaptak Istentől, a Szentírásból, amiket elküldtek nekem. Ahogy Gábor említette, életveszélybe került, de állapota hullámzó volt. Adódtak nehéz pillanatok. Amikor úgy éreztem, már nem tudok mit mondani a családnak, nem tudtam, mivel bátorítsam őket, akkor írtam az Imapajzs csoportba, hogy a közbenjáró testvérek küldjenek bátorításként igeverseket, amiket az Úrtól kaptak. Ezeket továbbítottam a családtagoknak.

Beszéljünk egy kicsit a kórházba tett látogatásokról!

Edith: Amikor a betegek jobban lettek, a Covid-tesztjük negatívra változott. Ilyenkor a családtagokat beengedték. Mivel Dana lelkész, ő is csatlakozhatott hozzájuk. A szegedi klinikára már a professzor úr engedélyével mentünk be.

A betegekhez mindennap ment valaki annak ellenére, hogy altatva voltak, soha nem hagyták őket egyedül.

Fölváltva látogatták őket a családtagok, hogy beszéljenek hozzájuk, hogy énekeljenek és imádkozzanak. Ez óriási dolog volt, mert sokan még a kórházat sem merték megközelíteni akkoriban. Egy idő után összebarátkoztunk az egészségügyi személyzettel. A professzor is mindig odajött, amikor tehette, hogy találkozzon velünk.

Dana: A Lélek indított arra, hogy szükséges meglátogatni a betegeket. Az első látogatás előtt három napot böjtöltem, és erre kértem a családtagokat is. Erre azért volt szükség, hogy tényleg az Isten erejét tudjuk közvetíteni. Szigorú előírásokat kellett betartani, be kellett öltözni. Először Anitáért, feleségem unokatestvéréért imádkoztam, megkentem olajjal, utána kijöttem, levetkőztem és újra beöltöztem, a mellette levő szobában feküdt Gábor.

Hozzá is bementem, őt is megkentem olajjal, imádkoztam érte.

Egyszerű imát mondtam. Semmi fennhéjázást nem kiabáltam, semmi látványos, liturgikus elem nem volt benne. Akik bent voltak orvosok, összekulcsolták a kezüket, lehajtották a fejüket, és ők is magukban, csendesen imádkoztak. Tehát látták az orvosok és az ápolók, ami történt – a betegek pedig élve maradtak. Telt az idő. Anita negyven napig volt lélegeztetőgépen, majd elkezdett javulni. Gábornál négyszer-ötször is bent jártam. Mindig ugyanaz volt a látogatás menete: imádkoztunk, majd megkentük olajjal. Az ő állapota is elkezdett javulni. Kilencven napig lélegeztetőgépen volt. Az orvosok is megállapították, hogy isteni csoda Gábor gyógyulása.

Krisztina: Danának csak mondania kellett, hogy ő lelkész, és kinyíltak előtte az ajtók.
Megmutatta a lelkészi igazolványát, és rögtön beengedték. Mindegy, hányan voltunk vele. Mi is felkészültünk a látogatások előtt. Megtanultunk böjtölni, virrasztani, egyedül és közösségben imádkozni. Dana elvitt minket a baptista közösségbe, ahol megtanultunk dicsőíteni.

Korábban nem éltünk ezekkel az ajándékokkal, pedig Isten azért adta azokat, hogy legyen erőnk a legnehezebb pillanatokban is.

Amikor minket nem engedtek be Gáborhoz, akkor az ajtón kívül imádkoztunk. A kórházi személyzet mindezt látta, megéltük előttük a hitünket. Erő kellett ahhoz, hogy a folyosón összekapaszkodjunk. Danáék is beszéltek az orvosokkal. Edith unokatestvére és Gábor egymás mellett lévő szobában feküdtek. Mindkettőjüket rendszeresen látogatták, mindkettőjük meggyógyult. Anitáék az események közben megtértek. Anita a gyógyulása után hazamehetett, míg Gábor még mindig életveszélyes állapotban feküdt a kórházban.

Gábor: Az orvosok és az ápolók látták a küzdelmet, amit a család folytatott, és a látvány a legtöbbjüket megrendítette. Amikor magamhoz tértem, sírva jöttek be hozzám az orvosok meg az ápolók − a hosszú hónapok alatt rajtunk, Covid-ECMO-s betegeken hatvan-hetven ember dolgozott −, csoda volt, hogy nem haltam meg, mondta mindegyik.

Azon is meghatódtak, milyen nagy összefogás történt értem.

Amikor felébredtem, nagyon nehéz volt. Lehet, hogy ez különösen hangzik, hiszen körülöttem mindenki örült – én pedig szenvedtem… A mélyaltatásból felébresztettnek nehéz utat kell bejárnia, mire ráeszmél, hogy ki is ő valójában, hogy mit keres itt, mi történt vele. Egyfajta szellemi háborúként éltem meg mindezt. Nem tudom, mennyi idő telt el a felébresztésemtől az ECMO kivételéig, még mindig nem tudom az eltelt napokat összerakni. Eleinte beszélni sem tudtam. Az izomvesztés miatt rettenetes fájdalmaim lettek. Teljesen lebénultam az izomhiány miatt. A sejtjeim teljesen ki voltak üresedve, százmillió szúrást éreztem az egész testemen. A legmélyebb depresszióba csúsztam, igazából készen álltam meghalni. A körülöttem örvendezők nem tudták, hogy mit élek át lelkileg, és mennyire rosszul vagyok.

Szellemileg és fizikailag is nagy utat jártál be. Kérlek, mesélj egy kicsit erről az utazásról, az istenélményedről!

Gábor: Igen. Az egész időszak nagyon fájdalmas volt. A lelkem összeroppant, és zokogva imádkoztam. Különös élményem volt, mert az intenzív osztályon az én állapotomban nem lehetett egy percre sem egyedül hagyni a beteget. Én mégis egyedül maradtam, nem tudom, mennyi időre. Ekkor könyörgőre fogtam.

Kértem a Jóistent, hogy fejezzük be. „Ez nem élet, nyomorék vagyok és leszek. Nem bírom tovább. Tudom, hogy a családomról te gondot viselsz majd. Fejezzük be!” – mondtam Istennek.

Isten csak hallgatott, nem válaszolt. Se égő csipkebokor, sem szétváló tenger… így egyre mélyebbre csúsztam. A fizikai paramétereim közben javultak, de lelkileg én egyre mélyebbre süllyedtem. Elképesztő kétségbeesés tört rám. Ömlöttek a könnyeim, és Istenen kívül megint nem volt a szobában velem senki. Ismét megszólítottam, mindenféle becézgetéssel kérleltem: „Kérlek, Atyám, Főnök, Teremtőm, Atya Úristen, édes Istenem – mindent mondtam neki –, hallgass meg engem! Vigyél el!” – de nem kaptam választ. Egyszer csak történt valami, hirtelen minden megváltozott körülöttem.

Azt vettem észre, hogy nem az ágyban vagyok, nincsen fájdalmam, mozog a kezem, a lábam, a torkomban nincs cső. Gyönyörű zöld körülöttem minden, és egy csodálatos hang megszólít: „Gábor!” Összerezzentem, tudtam, hogy ez a hang nem a doktor hangja, nem a feleségem hangja, nem az anyukám hangja, nem az apukám hangja, aki már odaát van. „Gábor! – újra megszólít. – Nagyon szeretünk téged!” – ekkor megértettem, hogy hazaértem… A lelkem és az elmém tudta, érezte, hogy a mennyországban vagyok, ami csodálatos volt és gyönyörű.

Békességet, leírhatatlan örömöt és boldogságot éreztem, mert megszabadultam a szenvedéstől.

Istent magát nem láttam – Mózes sem láthatta –, de tudtam, hogy jelen van, ő szól hozzám. Mutatott egy ajtót, és azt mondta: „Itt vannak, akik téged nagyon szeretnek. (Az édesapám, a nagyapáim, nagyanyáim, az őseim, akikről tudtam, hogy már a másvilágon vannak.) Elő van készítve a helyed, névre szóló helyed van, várnak téged” – mondta az Atya. Nagyon boldog voltam, biztosan tudtam, hogy hazaértem. Isten nagyon figyelmesen és gyengéden elmondta, hogy ismeri a szenvedéseimet, tudja, min mentem keresztül, és a betegségem nem tőle van. Ő nem akarja, hogy az ember beteg legyen.

Biztosított a szeretetéről, amit éreztem – semmi ahhoz hasonlót nem éreztem előtte. Felajánlotta számomra a döntés lehetőségét: mivel annyit szenvedtem a betegség miatt, eldönthettem, hogy csatlakozom hozzá és azokhoz a szeretteimhez, akik vártak rám, vagy maradok a földi életben. Ha az utóbbit választom, akkor meggyógyulok és hazatérek. Bármelyiket választom, jól döntök. Megígérte, ha a mennyországot választom, akkor vigyázni fog a családomra, rendben lesz az életük. Ez számomra óriási ígéret volt (családfőként mindig ezért imádkozom), és mivel úgy gondoltam, hogy így megszabadulhatok a fájdalomtól és a szenvedéstől, a szeretteim rendben lesznek a hiányom ellenére is, én a távozást, a mennyországot választottam.

Habozás nélkül azt mondtam: „Maradnék.”

Éreztem, mintha a kezemben egy piros és egy zöld kapcsoló lenne. Ha a pirosat nyomom meg, akkor irány a mennyei hon, ha a zöldet, akkor irány a földi élet. Tudtam, hogyha a pirosat nyomom meg, akkor az az eszköz, ami figyeli a szívritmust, az sima, egyenes vonalra vált, és bármit is elkövetnek azért, hogy életben maradjak, nem fog sikerülni… Én úgy döntöttem, hogy befejezem. Isten arra bátorított, hogy beszélgessünk még egy kicsit. Beszélgetésünk közben elterelte a figyelmemet, és rábeszélt arra, hogy jöjjek vissza. Szó szerint lökdösött a földi élet felé. Én pedig úgy voltam vele, ha a mennyei Atyám annyira szeretné, hogy visszatérjek az életbe, akkor engedelmeskedem. Figyelmeztetett, hogy iszonyatosan nehéz lesz. Megígérte, hogy találkozunk még, és arra kért, hogy mondjam el mindenkinek a történetemet.

Mondjam el, hogy a betegség, a Covid nem az ő akarta.

Bátorított, hogy az imádkozást ne hagyjuk abba, mert csodákra lesz képes az ember általa. Azt kérte, mondjam el minden embernek, hogy Isten nagyon szereti őket. Ne féljenek! Az irántuk való hatalmas szeretete mindent meg tud változtatni. Nem a betegség, nem a szegénység, hanem a hitetlenség a legfőbb bajunk. Mindenkinek jár a kegyelem, nem kell érte megdolgozni, ingyen van. Az ember részére a megváltás is ingyen van. Végül pedig azt mondta: „Az élet legvégén, a végső számadáskor csak egy kérdésem lesz minden ember felé, feléd is, Gábor. Ez a kérdés így hangzik: Kinek tartasz te engem? »Én Uram, én Istenem« − te ezt mondd! Ezt a négy szót tanuld meg és tanítsd meg mindenkinek! Ha ezt kimondod, felismersz és megismersz – mindenben, ami előtte történt veled.”

Isten nem a földi cselekedeteink alapján ítél meg minket, hanem elsősorban a megváltásba vetett hitünk alapján. Boldogok, akik nem látnak, és hisznek. Ha a szenvedéseimnek volt valami értelmük, az az, hogy tudok segíteni másokon. Olyan tudás került a birtokomba, olyan reményt láttam és kaptam odaát, amit el kell mondanom másoknak.

A teremtő Isten azt a feladatot bízta rám, hogy mindenkinek mondjam el, amit átéltem.

Krisztina, te milyen útravalót kaptál, mit üzensz az embereknek?

Krisztina: Három dolgot: közösség, imádság és az Úrhoz való kiáltás fontosságát. A legfontosabb üzenetem, hogy szükségünk van a közösségre, közösségben kell lennünk egymással. Isten az egyéni imáinkat is meghallgatja természetesen, de az erő a közösségben van. Gábor súlyos állapotban volt: vesedialízist kapott, tönkrement a tüdeje, leállt a szíve stb. Bár folytak a vizsgálatok, az orvosok nem mondták ki, hogy mi fog történni, hogy meg fog gyógyulni. Edithtől megkaptam Az imádkozó feleség hatalma című könyvet. Ebből éreztem, hogy nekem feladatom van itt. Gábor három hónap elteltével, hirtelen, pünkösdkor lett jobban. Dana és Edith mellettünk maradtak, nem engedték el a kezünket. Velünk együtt, kitartóan küzdöttek a férjem gyógyulásáig. Rengeteg szeretetet, életenergiát szánva ránk, miközben Jánoshalmán újjáéledt a közösség, mert a betegekért kellett imádkozni – a férjemen kívül sokan voltak mások is.

Az egyik közösségi alkalmon a nyolcvanéves Lukács Pista bácsi odajött hozzánk és azt mondta, merjünk igazából az Úrhoz kiáltani. Vegyük ezt szó szerint, álljunk ki a szabad ég alá, és kiáltsunk az Úrhoz! Sohasem csináltam ilyet előzőleg, nem is volt könnyű elkezdeni. Az idős Pista bácsi a Covid-veszély ellenére eljött a közösségbe, hogy ezt az üzenetet átadja nekünk, amiért nagyon hálás vagyok. (Nem sokkal később őt is hazahívta az Úr.)

 

Folytatás következik

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp