A JÁRDASZEGÉLYEN

Elolvasási idő: 6 perc
Elolvasási idő: 6 perc
Jó múltkorában az Andrássy úton sétálgattam. Világörökség. Fényes kirakatok. Mulatót mulató vált fel. S fülemben a modern világváros állandó, szűnni nem akaró moraja.

„Van, aki bőven osztogat, mégis gyarapszik.” (Példabeszédek 11,24)

Valahol a távolban egy mentőautó szirénája, eltávolodik, majd közelít. A piros lámpánál fékcsikorgások, megállások és elindulások szabályosan váltakozó hangjai ugyanúgy jelzik az idő múlását, mint a Szent István-bazilika ércesen messze hangzó harangjai.

A boltok felett lakásokat zsúfoltak össze, mind megannyi börtöncella, és ahol mindenki magának él. Névtelenül. Elrejt a külvilág elől gazdagokat, szegényeket, boldogokat, boldogtalanokat. Megannyi reménykedés és kiábrándultság a szobák rejtekén. Az egyik szomszéd nem tudja a másikról, mi is történik vele. A magányos lelkek hiába várják, hogy egy baráti szív meglátogassa vagy csak néha telefonon felhívja őket. És marad a tévé zárkózott, törődött magánya.

A járdán hirtelen egy idős nénire lettem figyelmes, aki sorra, módszeresen a szeméttartályok „kincsestarisznyáját” guberálta át. Gondolom a koldulás már értelmetlennek tűnt számára, úgysem adakozik itt senki – és bizony rá sem hederített a mobiltelefonos nép; vagy csak egyszerűen szégyellt kéregetni. Talán a lakását ravaszsággal elcsalták tőle, vagy a gyermekei egyszerűen kidobták az utcára.

Aztán egyszer csak talált egy darabka kenyeret, és azt rögtön majszolni kezdte leülve a járdaszegélyre a parkoló autók közé.

Észrevette-e valaki? Rést ütött-e a látvány a gyalogosok szívének falán? Bár a látóidegek érzékelik az idős nénit, de fáradtan lehunyják szemeiket, ez nem az én ügyem, lehet, morfondíroznak, az államé, valaki másé, a karitatív szervezeteké, mit tudom én, nem énmiattam került ilyen helyzetbe, engem is sújt a gazdasági világválság – és közömbösen elsietnek mellette, vissza se nézve.

Nem azt mondom, hogy az utcán, aluljárókban meglátott minden kolduson vagy hajléktalanon segítsünk: ez úgysem sikerülne nekünk. De látó szemmel széjjelnéztünk-e már, hogy közvetlen környezetünkben él-e olyan ember, aki nélkülöz és szenved?! Testi-lelki értelemben. Ezt mondja az Írás: „Van, aki bőven osztogat, mégis gyarapszik.” (Példabeszédek 11,24)

Még ha csak szerény eszközökkel is rendelkezünk korunk nyomorúságai közepette, cselekednünk kell! Azonnal. Tevékeny szeretettel.

Én is vallom, hogy a szeretet az élet energiaforrása. És ebben a Forrásban szabadító erők munkálkodnak. A szabadító erőkben pediglen örök isteni értékek vannak.

Volt egyszer egy törékeny szkopjei albán lány, Agnes Bojaxinnak hívták, aki a hazájába látogató jezsuita szerzetesek példáján felbuzdulva missziós terveket kezdett szőni. Az indiai Darjeelingben, a Loretói Nővérek közösségében tette le 1937-ben örökfogadalmát. A szerzetesrend iskoláiban tanított, s időnként rövid látogatásokat tett a szegénynegyedekbe. Az utcákon és a nyomortanyákon látottak segítségnyújtásra ösztönözték. Jómódú leányok oktatása helyett a szegények legszegényebbjeinek gondozását választotta. Elvégzett egy ápolónői kurzust, megrázó élményei pedig arra késztették, hogy legyőzze a nyomorral szembeni ösztönös ellenszenvét.

Így vallott erről: „Egyszer, amikor a kalkuttai nyomornegyedet járva hazafelé indultam, egy asszonyt láttam a járdán feküdni. Gyenge, apró termetű, roppant sovány nő volt, látszott rajta, hogy nagyon beteg. Bűzlött, és láttam, amikor a közelébe értem, hogy kövér patkányok rágják a magatehetetlen testet. Ez volt életem addigi legborzalmasabb látványa. Hányinger fogott el. Futásnak eredtem. Elemi erővel tört rám a menekülés vágya. Mielőtt eljutottam volna az első utcasarokig, egy belső hang megálljt parancsolt. Ott maradtam a kalkuttai nyomornegyed járdáján. Rájöttem, hogy akkor nem csak ez a beteg nő feküdt az utcán, nem csak az ő testét rágták meg a patkányok. Azon a járdaszélen maga Krisztus szenvedett. Megfordultam, visszamentem az asszonyhoz. Elkergettem a patkányokat, majd felemeltem a testet, és elcipeltem a legközelebbi kórházig. Ott azonban nem akarták befogadni. Nehezen találtunk egy kiadó szobát, ahol magam kezdtem el ápolni. Ettől a naptól kezdve megváltozott az életem, tervem világosan kirajzolódott előttem: a föld szegényeinek legszegényebbjeiért, velük együtt akartam élni, bárhol is legyek.” Ő lett, akit a világ később Teréz anyaként ismert meg.

Az emberi szív önmagában semmit sem tud létrehozni, hanem maga is abból nyer tápot és oxigént, amit az egyik oldalon felvesz, a másik oldalon pedig továbbad. Folyamatosan. Nem pihenve. Ilyen a hívő ember élete is. Ha „szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok” – zengi az apostol a Korinthusi levél himnuszában. Tudom-e Istent arra kérni, adjon nekem, hogy én is adni tudjak? S azt se feledjük: a szívizom nagy erőkifejtésre képes, és nem fárad el soha.

Lassan leszokunk a szeretetről, az önzetlenségről, egymástól eltávolodunk, azért, mert nem az Úr törvényei szerint élünk.

Pedig ma is cselekedve szerető szívek után sóvárog a világ. Akik többet látnak, mint a körülöttük nyüzsgő forgatagot, a felszíni hullámzást. Akik észreveszik és meghallják a nyomorúság szorításában élő elkínzott lelkek jajszavát. Ma még jelen van Káin husángja, a téboly vérszivattyúja. És hihetetlenül sok könny csorog végig az arcok árkaiban, ezer és ezer vérző seb kiált kötözés után, sokasodnak a füstölgő romok, földjeinken tövis és bogáncs terem, családokon belül rombol a harag és a viszály…

Albert Schweitzer írta ezeket a gondolatokat: „Fel kell oldani a lebéklyózottat, felszínre kell hozni a föld alatti források vizét: az emberiség várja az ilyen feladatok megoldására képes embereket”… Segítsünk önzetlenül egymáson! Árasszuk szerte a nagyvilágban a krisztusi szeretet fényeit, hogy a kallódó szívek egymásra találhassanak!

 

Leleszi Balázs Károly

 

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp