A hívatlan vendég

Elolvasási idő: 4 perc
Elolvasási idő: 4 perc
Sorozatunkban egy Kárpátalján élő misszionárius házaspár történeteit olvashatjuk a lelkipásztor-feleség tollából. 1. rész

„Aki titeket befogad, engem fogad be; és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem elküldött.” (Máté 10,40)

2017-ben egy novemberi napon hívatlan vendég állított be hozzánk. Nem volt teljesen idegen számunkra, mert évekkel azelőtt dolgozott pár napot az imaház bontásánál, de látogatása meglepett bennünket. A férjemmel akart beszélni valami dologról, ezért én nem tartottam fontosnak, hogy ott legyek, így csak később tudtam meg a jövetelének az okát.

Sajnos hajléktalanná vált, és nincs hol laknia a télen, ezért arra kért minket, hogy fogadjuk be tavaszig.

A férjem kért egy hét haladékot, hogy eldöntsük, mit tudunk tenni az érdekében. Nem tudom, lehet, ti rögtön ott igent mondtatok volna, de valahogy az én szívem nem nyílt meg azonnal. Sőt azt is mondhatnám, hogy nagyon is háborgott az ellen, hogy ez a szinte idegen ember beköltözzön az udvarunkra. Nem akartam elhinni, hogy Isten tőlünk várja ezt a feladatot! Reméltem, hogy Dani is nemet mond!

Tudtam, hogy Laci bácsinak hívják, és hogy „hitbeli testvér”, de az meg hogy lehet, hogy hajléktalan? Miért nem kell a családjának? Nem a mi gyülekezetünkhöz tartozik.

Miért pont hozzánk jött, hisz évekkel ezelőtt találkoztunk utoljára. Hogy miért hozzánk, arra választ kaptunk.

Amikor legutóbb nálunk dolgozott, finomakat evett és nagyon kedvesek voltunk hozzá. Jól érezte magát közöttünk. Felajánlotta, hogy cserébe segít a ház körül, amiben csak kell, viszont fizetni nem tud, mert semmilyen bevétele nincs. Elég magas, derék ember volt, s a következő év februárjában lett volna nyugdíjas. Remélte, addig kihúzza nálunk.

Az egyik lábára bicegett, ezért nem is tudott nehéz fizikai munkát végezni. Más betegsége nem volt, legalábbis nem mondta. Rettentő udvarias volt és túlságosan nyájas. Nem ismertem még hozzá hasonló udvarias embert. A sok nehézsége ellenére tartotta magát és úriemberként viselkedett, noha hajléktalan volt.

Szóval Dánielem leültetett és meg kellett beszélnünk, mi legyen. Hol aludhatna, mit fog enni, ki fog főzni rá? Egy háziasszony első gondolatai. Addigra már rengeteg vendégen és főzésen túl voltam, hogy tudjam, milyen nehéz feladatot róna rám a napi háromszori étkeztetés megoldása.

Szégyen bevallani, de nagyon ellenkezett a lelkem továbbra is.

Én, aki mindig olyan kedves és segítőkész vagyok mindenkivel, az utolsó koldusnak is odaadok mindent, amit kér, nem akartam befogadni egy testvéremet, aki hajléktalan lett. De jó, hogy az Úr nem hagyott ilyen állapotomban. A következő napokban hazautaztunk a szüleimhez Erdélybe, Krasznára. A dolog még nem volt eldöntve, azon rágódtam, mi legyen. Nem az volt a kérdés, hogy befogadjuk-e, hanem, hogy én milyen szívvel fogadom.

Az Úr dolgozott rajtam. Tehát Krasznán, szülőfalumban, ott, ahol megismertem az én Uramat, abban a családi házban válaszolta meg az Úr a kérdéseimet, és kinyitotta a szívemet. Kezembe került egy Vetés és Aratás, és egy olyan cikk, amelyben William McDonald, a híres író befogad a házába bizonytalan időre egy egyszerű fiatalembert. Úgy érzi, hogy Jézus a fiatalemberen keresztül akar az otthonába jönni, amit ő egy kicsit először kényelmetlennek tart. Jézus tükröt tart elé a fiatalember egyszerűsége és szegénysége által, de végül nagy lelki nyeresége válik belőle.

Tudtam, mit akar mondani az Úr, és azt is tudtam, hogy meglágyította a szívemet, míg a cikket elolvastam.

Kész voltam örömmel befogadni Laci bácsit, de akkor még nem tudtam, hogy ez a döntés mit hoz majd még magával. Tudtam, hogy Jézust fogadjuk be, ha őt befogadjuk. Elmondtam a férjemnek is, aki örült Isten bennem elvégzett munkájának.

 

(Folyt. köv.)

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp