Olyan szüksége van a szívnek, a léleknek egy meghitt, békés, tartalmas ünneplésre. A sok bizonytalanság után a biztonságra. Az aggodalmak után a békességre. A veszteségek, fájdalmak után az örömre.
A távolságtartás után a közelségre, összekapcsolódásra.
Ez a vágy késztet arra, hogy minél korábban feldíszítsük a lakást, felállítsuk a karácsonyfát, minél több helyen és minél hosszabban felkapcsoljuk a fényeket, hogy a mögöttünk lévő kurta, furcsa év után most minél hosszabb, minél melegebb és fényesebb legyen az ünnep.
Jó néhány dologról le kellett mondanunk idén, az ünnepről ne mondjunk le most. Persze más lesz, minden korábbitól különböző.
De hogy mivel töltjük meg, és mivé formáljuk, az csak rajtunk múlik. Az ünnepelt nem változott, „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” (Zsidók 13,8), így ma is megvan az okunk az ünneplésre.
Az ünnepelt nem változott, csak az ünneplés lesz másmilyen most.
Minél hamarabb megértjük ezt, annál több áldást vehetünk át ezen az ünnepen. S sajnos a fordítottja is igaz: minél tovább szorongatjuk az elmúlt karácsonyok emlékeit, annál kevesebbet tudunk kihozni ebből az ünnepből, annál több örömöt, szépséget, meglepetést hagyunk elveszni, kicsúszni a kezünkből és szívünkből.
Elengedni és megragadni dolgokat
Elengedni a megszokottat, az eddigi hagyományt, az ünneplés korábbi módját, a személyes találkozások, közös éneklések, közös étkezések örömét. El kell most ezt engedni, hogy a régi öröm ne vessen árnyékot az új áldásra. Most kell elengedni, hogy az ünneplés perceit ne rövidíthesse meg a panasz, a veszteség fájdalma, a múlt.
És megragadni az újat. A mostani karácsony lehetőségeit. Hogy most az egyszer minden más lehet.
Most nincsenek mércék, elvárások, nincs kötelező szolgálat, kötelesség. Most felfedezhetjük, hogyan tudunk másként kapcsolódni: egy levél, egy képeslap, egy telefonbeszélgetés vagy az online tér révén. Kimondva azt is, amit máskor nem tudunk, nem merünk, mert nincs rá idő, erő, mert azt gondoljuk, az ajándék, a menüsor úgyis elmondja helyettünk.
Többet lehetünk együtt legközelebbi szeretteinkkel, és többet lehetünk együtt az ünnepelttel, Jézus Krisztussal is. Persze ez utóbbit is másként, mint máskor. Nem a közös karácsonyi éneklés során, az énekkarral, az imaházi padban ülve, a testvérek imáit hallgatva, hanem négyszemközt az ünnepelttel.
Szemtől szemben csak vele.
Ezen az ünnepen nincs kötelesség, csak lehetőség. Nincs rohanás, csak pihenés, nyugalom. Nincs annyi zaj, több lehet a csend. Nincs a megszokott forma, így újra felfedezhetjük az ünnep igazi tartalmát. Ahogy velünk történt 2003 karácsonyán nyolcezer kilométerre az otthonunktól, Ulánbátorban, amikor egy hideg, sötét, zajos, szürke munkanap estéjén egy nemrég született gyülekezettel Jézus szülinapját ünnepeltük.
Nem volt karácsonyfa, nem volt énekkar, nem volt igehirdetés, torta volt gyertyákkal, és egy ünnepi vacsora, hisz az ünnepeltnek születésnapja volt. Nem mondom, hogy nem hiányoztak a szeretteink, hogy nem lett volna jó csak öt percre is beülni a velencei gyülekezetbe, hogy nem gondoltunk a hazai ízekre, az itthoni szentestékre, de nem ragadtunk le a hiányoknál és veszteségnél, olyan örömöket, áldásokat és emlékeket gyűjtöttünk, melyek soha vissza nem térő ajándékai az életünknek.
Ne szalasszuk el az idei karácsony különleges áldásait az előző karácsonyok emléke miatt!
Annyira kell most nekünk ez az ünnep! Segítsünk egymásnak szebbé tenni, megélni, megtölteni olyan kincsekkel, melyek a körülményektől függetlenül is éltetik, gazdagítják a lelket, örömtelibbé, szebbé teszik az életet!
Fotó: unsplash.com
