I. A gyász emberi oldala
Ebben az esetben dominálnak az égető „emberi” kérdések: „Mi is történt?”, „Miért történt?”, „Miért pont én?”, „Mikor lesz már jobb?”, Mit tettem rosszul?” A „Miért engedte meg Isten?” kérdés is megjelenik egy gyászfolyamatban, amely azonban teológiai kérdés.
A gyász egy olyan természetes emberi reakció, amelyet egy számára nagyon közel álló szeretett ember elvesztése okoz a gyászolónak. A gyászban megjelenő mély, sokszor egymással merőben ellentétes érzelemvilág leírására a szakirodalom (Elizabeth Kübler-Ross svájci pszichiáter) a gyászfolyamat öt fázisát nevezi meg.
A tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás fázisok nem sorrendben követik egymást.
Amíg a gyászoló az elfogadásig eljut, sok érzelmi energiát használ fel. Norman Wright „gyászgombolyagról”, érzelmi káoszról ír. A modellek haszna, hogy segítenek néven nevezni állapotokat, és kapaszkodókat adnak egy olyan kaotikus érzelmi állapotban, ahol gyakorlatilag semmi nem működik úgy, mint előtte. A gyászfolyamat olyan faktoroktól is függ, mint például: Milyen erős volt az érzelmi kötődés? Hány éves volt az elhunyt? Spontán magzatelvesztés, abortusz vagy csecsemő-, gyermekhalál történt? Kisgyermek veszítette el a szülőt? Tragikus, erőszakos haláleset volt-e? Hosszú ideig tartó nehéz szenvedés előzte meg a halált? Átélt-e a gyászoló rövid időn belül halmozottan haláleseteket? Az „Elveszítünk, elhagyunk és elengedünk másokat” (Viorst, 2002) megfogalmazás kifejezi az emberi élet realitását. Veszteségek úgy is érhetnek bennünket, hogy nem halt meg senki. Ilyen például az új otthonba költözés, országváltás, munkahelyváltás, nyugdíjazás, kapcsolatok megtörése, célok és álmok elvesztése, egészség elvesztése, amputáció stb.
II. Gyászfeldolgozás
Verena Kast és más szakirodalom is megemlíti, hogy az a) elutasítás; b) felszakadó érzelmek; c) keresés és elválás; d) az önmagunkhoz és a világhoz fűződő új viszony kialakításának stádiumaiban a gyászfeldolgozás elakadhat. A gyászmunka hárításának sokféle oka lehet. Az elutasítás stádiumában némelyek úgy élnek, mintha mi sem történt volna, a fellépő üresség miatt „ügybuzgalomba” menekülnek. A meg nem gyászolt veszteségek később pszichoszomatikus panaszokat (fejfájás, álmatlanság, nyomott kedélyállapot) okozhatnak.
A fel nem dolgozott gyász „keresi az útját”.
A felszakadó érzelmek stádiumában erős lehet az érzelmek hárítási kísérlete, melyben a gyászmunkát teljes egészében meg akarják kerülni. Fontos, hogy a gyászoló tartsa tiszteletben saját érzéseit, legyen őszinte önmagához: „Most nem vagyok jól… nagyon fáj, alig vonszolom magam.” Nem kell úgy csinálni, mintha nem fájna. A halál valósága megköveteli, hogy szembenézve a fájdalommal meg merje fogalmazni, hogy például hiányzik a vitája, lassúsága, mosolya… viccei stb. Akkor gyógyul, amikor emlékezik. Eközben legyen felkészülve a számára ismeretlen (keresztény kultúránkban inkább negatívként beállított) érzelmekre, mint például düh, halálfélelem, elhatalmasodó bűntudat. A bűntudat legyőzésére segíthet ez a gondolatmenet: „Igyekeztem, de nem tudtam rendezni, adós maradtam, fáj, hogy nincs jóvátételi lehetőségem, mégis a szépet szeretném vele kapcsolatban őrizni.”
A harag, indulatok és agresszivitás nehezen kezelhető érzelmekként jelennek meg, mert a „halottról jót vagy semmit!” gátolja a nehéz érzelmek realizálását és kezelését.
A keresés és az elválás stádiumában minden gyászoló saját utat keres. Aki korai veszteséget élt át, az hamar szembesült azzal a tapasztalattal, hogy nem bízhat az életben, minden pillanatok alatt elmúlhat. Ilyenkor a szeretett személy halálba követése gondolati síkon megfordulhat. Van, aki „benne felejtkezik”, „benne ragad” a gyászban, nem vállalva a gyász előrevivő folyamatát. Megállapították, hogy a lezáratlan, elfojtott, elhanyagolt gyászfolyamatok az életben depresszióhoz vezethetnek. A gyász és a melankólia közös gyökerét már Sigmund Freud is látta. A gyászoló tudja, mit veszített, a depressziós nem tudja, mit veszített. „A gyász depresszív színezetet ölthet, ha az elhunyttal szemben ellenséges érzület, agresszív indulatok mutatkoznak, melyeket azonban nem ildomos nyíltan kifejezésre juttatni.” (Kast 2021:103) „Vannak, akik nem jutnak ki a gyászból, azaz krónikusan gyászolnak.” (Kast 2021:113). Pilling (Gyász. 2003:43–48) komplikált gyászt a gyászolónál akkor figyelt meg, amikor nehezítő tényezők, például nagyon váratlan veszteség, a halál erőszakos úton következett be, a túlélő a baleset és halál okozója volt, gyermek-, illetve fiatalhalálozás, túlságosan erős kötődés a halotthoz, ambivalens érzések az elhunyttal kapcsolatban, jelen vannak halmozott, illetve feldolgozatlan korábbi veszteségek, hiányos szociális kapcsolatok, a gyászoló anamnézisében (kórelőzményében) depresszió szerepel, a gyásszal egyidejűleg egyéb stresszhelyzetek is felléptek.
III. A gyászoló keresztény közegben, avagy miért engedte Isten?
Nem Isten engedi vagy küldi a betegséget, fájdalmat, veszteséget és a halált, hanem mindezek földi életünk realitásai. Példa erre a Bibliában a Zsoltárok 90,10: „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.” Az embert, akár keresztény, akár nem, érik fájdalmak és veszteségek. Isten eredeti terve az élet! Nem a halál. Tény az, hogy alig kezdődött el a „világ”, már veszteség éri Àdámot és Évát, mert kiűzettetnek az Édenből! Az emberiség a „halál” szóval már a Biblia első könyvében szembesül, amikor a sátán beszélgetésbe kezd Évával: „A kígyó erre így felelt az asszonynak: Dehogy haltok meg!” (1Mózes 3,2–4) Letargiás hozzáállást látunk Jób feleségénél, aki férje szenvedései közben ezt tanácsolja: „Még most is ragaszkodsz ahhoz, hogy feddhetetlen maradj? Átkozd meg Istent, és halj meg!” (Jób 2,9) Ez a tanács a feleség reménytelenségét és realitástól való eltávolodását jelzi. Tulajdonképpen nem lehet hirtelen parancsra meghalni, hacsak nem kész önpusztításra az illető.
A halál ma már egyre kevésbé tabutéma, de a gyászról és a gyászfolyamatról még mindig nagyon keveset tudunk.
A környezet is sokszor bátortalan, zavarban van vagy ügyetlen a kommunikációban a gyászoló felé. A baj az, hogy a társadalomban még mindig elfogadott hozzáállás az, hogy legyünk hamar túl rajta! Ennek az is lehet az oka, hogy más ember gyásza láttán nehezen viseljük a szükséges csendet, hogy az élet megállít bennünket is, hogy nincsenek válaszaink, vagy túl sok mondanivalónk van. A következmény az, hogy a gyászoló eltávolodik a veszteség megélésétől, mert nem szeretné azt, hogy valaki azt gondolja róla, hogy ő gyenge. Pedig kimutatott, hogy az érzelmek őszinte megfogalmazása és kifejezése teszi lehetővé, hogy el tudjunk köszönni a fájdalomtól. „Elfogadni tudni a másik halálát annyit jelent, mint elfogadni egy soha viszont nem látást, egy hang és gyengédség megszűntét, melyek hordozói voltak a kapcsolatnak. Belenyugodni az örökös és végleges hiányba.” (Polcz Alaine pszichológus és tanatológus, a hospice mozgalom megalapítója) „Ha nem vagyunk hajlandók búcsúzva létezni, ha nem tudjuk a halált bevonni az életünkbe, depresszió fenyeget bennünket.” (Kast 2021:190) Tehát a gyász megengedett és lélektani szempontból szükséges. Isten soha nem ítél el senkit azért, mert saját tempójában gyászolja szerettei elvesztését. Vigasza, „egy napon eltörlök minden könnyet”, akkor lesz valóság és gyógyír az életünkben, ha érző, érzelmeket felismerő és önmagunkat is figyelembe vevő hús-vér emberek maradunk.
Irodalom:
Biblia. Új fordítás (2022).
Cseri Kálmán: Mit tanít a Biblia a szenvedésről? (Budapest, 1999).
Kast, Verena: A gyász. Egy lelki folyamat stádiumai és esélyei (Budapest: Park, 2021).
Myfield, Sue: Első lépések. A gyász feldolgozása (Budapest: Harmat, 2014).
Pilling János: Gyász (Medicina, 2003).
Viorst, Judith: Szükséges veszteségeink (Budapest: Háttér, 2002).
Képek: freepik.com
