Hallom a zenét, és kívülről látom önmagam, mert az emlékeim és az érzéseim világában utazom. Mellettem a Kedves türelmesen vár. A takarító srác az otthagyott papírpoharakat gyűjti és a szemetet söpri össze. Ő nem türelmes… az ajtóhoz lépve jelzi, hogy mennünk kell. A férjem átölel. „Tudod, hogy miért sírok, ugye?” – kérdezem. „Igen” – válaszolja csendesen.
„Ez a film rólam szól, és minden gyászoló gyerekről” – mondom.
Lassan felállok a székből, és a Kedvesem kezét fogva kilépek a teremből. A folyosó végén odabújok hozzá, és percekig zokogok még.
Hónapok óta vártam a „Véletlenül írtam egy könyvet” című film* bemutatóját. Érintettként és gyászoló gyermekeket segítve fontosnak tartottam megnézni. A film nagyon szépen mutatja be a gyermeki gyászt, annak apró rezdüléseit, jeleit. „Elég kemény, ha az embernek meghal az anyukája” – ez a nyitómondata Annet Huizing „Hogyan írtam véletlenül egy könyvet?”** című regényének, amely a film elkészítésére ihlette az alkotókat. Az is kemény, amikor az édesapja hal meg az embernek. Tudom, mert én négy és fél éves koromban veszítettem el az enyémet. Elment dolgozni, és soha többé nem jött haza – halálos autóbaleset érte. Kisgyermekként ismertem meg a gyászt, az életemet végigkísérte édesapám hiánya. Lelkigondozóként különböző veszteséggel küzdő emberekkel találkozom. A Napfogyatkozás Egyesület szervezésében azért végeztem el a Reményvirág – Gyermekek gyászfeldolgozását segítő csoportvezető képzést,*** mert hatékonyan szeretnék segíteni az érintett gyermekeknek, fiataloknak. Országszerte nagy a szükség: bár egyre több a gyásztanácsadó, mégis kevesen foglalkoznak gyerekekkel. Győrben 2022-ben indítottuk el az első Reményvirág foglalkozást (vidéki csoportként először), amelynek a Hajnalcsillag Baptista Gyülekezet adott otthont. Mégis miért van szükség a sorstársi közösségre? Miként tudjuk segíteni a gyászoló gyerekeket? Egyáltalán hogyan gyászolnak ők?
A gyermekek gyásza
A gyermekek különféleképpen reagálnak a gyászra, jellemzően erősebben és hosszabban, mint a felnőttek. A reakciót meghatározza az életkor, a fejlődési és értelmi szint, a lelki alkat. Másképpen reagálnak a szülő, a testvér, a nagyszülő vagy a szeretett tanár néni elveszítésére. Az sem mindegy, hogy hosszan tartó betegségben vagy hirtelen tragédiában veszítette-e el a szeretettét valaki. A gyász folyamatára a gyermek szociális hálója is hatással van. A feldolgozást segíti, ha olyan emberek veszik körül, akik őszintén érdeklődnek iránta, akikre számíthat ebben a fájdalmas folyamatban.
A gyászoló gyermek szomorú, és küzd a fájdalommal. Mivel (főleg a kisebb gyermekekben) nem tudatosul a halál, ezért a szomorúságuk sem állandó, hanem hullámzóan visszatérő. A gyermekek „gyászolgatnak”. A szakma angolul ezt „puddle jumping”-nak,**** azaz „pocsolyába ugrálás”-nak nevezi.
Megfigyelhető, hogy a kisgyermekek nagyon gyorsan elmerülnek a gyászban, majd kijönnek belőle – éppen úgy, mint a pocsolyákba ki- és beugráló gyermekek. Képzeljünk el egy pocsolyát telve szomorú érzésekkel!
Amikor egy számára fontos ember meghal, a gyermek beleugrik ebbe a pocsolyába. Mivel képtelen feldolgozni a rá nehezedő fájdalmat, szüksége van valami elterelő tevékenységre. Kilép a szomorúság pocsolyájából a játék, az önfeledt szórakozás és az alkotás segítségével. Ellenben ez nem azt jelenti, hogy túl van a veszteség fájdalmán! A felnőttek hosszabb ideig szomorkodnak. Számunkra a gyász olyan, mint egy hosszú folyón az árral szemben történő evezés. Tévesen azt gondolhatjuk, hogy a gyermekekre nincs hatással a haláleset, mert éppen nem látszik rajtuk, hiszen normálisan viselkednek, vagy nagyon vidámak. Előfordulhat, hogy arra kérjük, ne ugorjon bele a szomorúság pocsolyájába, mert szeretnénk őt megóvni. Vagy arra kérjük, hogy jöjjön ki belőle – még mielőtt erre készen lenne.
Az aggodalmaink érthetők, de igazán akkor segítünk a gyászoló gyermeknek, ha mellé állunk a pocsolyában. Támogatjuk akkor, amikor kifejezi a fájdalmát, és időt hagyunk számára ebből a kilépésre. Ha azt vesszük észre, hogy a gyermek egyszer jó kedvűen játszik, majd máskor hirtelen sírni kezd, elbújik és egyedül akar lenni, vagy éppen hisztizik és dühöng, akkor a körülötte tartózkodó felnőttek emlékezzenek arra, hogy ez a „pocsolyaugrás” teljesen normális folyamat. Azt jelenti, hogy a gyermek megtanul megküzdeni a gyászával! Egyeseknél késik a gyászreakció. Néha hetek, hónapok telnek el, míg elkezdik kifejezni az érzéseiket. Gyakran képtelenek szavakba önteni a bennük zajló folyamatokat, vagy nem akarják azokat ráterhelni az özvegyen maradt szülőre. Elrejtik a gyászukat. Az elhallgatott vagy elnyomott fájdalom előbb-utóbb ki fog törni.
A kamaszkori magatartási problémák mögött gyakran a feldolgozatlan gyász húzódik, amely súlyos lelki teherként a felnőttkorban is megmarad.
A gyermekek gyásza egy spirálhoz hasonlít. Ahogy növekednek, az értelmi szintjüknek megfelelően fogalmaznak meg újabb és újabb kérdéseket a halállal, illetve saját magukkal kapcsolatban. Például egy óvodás vagy kisiskolás gyermek a fantáziavilágán keresztül értelmezi édesanyja halálát. Tiniként ugyanez a gyermek dühös lehet. Mérgessé és indulatossá válhat, mert neki nincs anyukája, a többieknek pedig van. Vagy éppen ellenkezőleg, csendessé, visszahúzódóvá válhat, esetleg magába forduló lesz. Érzi másságát, ráterhelődik az „Ez nem igazság!” érzés. Az élet nagy kérdései minden kamaszt foglalkoztatnak. Keresik, kutatják a válaszokat a kérdéseikre: „Ki vagyok én?”; „Mi az életem célja?”; „Mi az élet értelme?”; stb. Rengeteg „miért?” kérdés is megfogalmazódik ebben a korban. A gyászoló gyermekben ugyanakkor felmerül számos más kérdés: „Miért halt meg anya/apa?; Miért nem maradt itthon?; Miért nem segített neki senki?; Hol voltak az orvosok?; Hol volt Isten?; Miért engedte ezt meg?” Látható, hogy a gyermeki gyász hosszú, több éven át ívelő folyamat, így esetükben nem beszélhetünk gyászévről. A folyamat mentálisan és pszichésen is sok energiát követel az érintettektől, mert a gyász minden egyes állomásán újra átélik az eseményeket. Fontos, hogy a felnőttek ilyenkor készek legyenek a gyermekek mellé állni, és szükség esetén újra és újra átbeszélni mindegyik korosztállyal az őket feszítő kérdéseket.
Mit mondjunk?
Halálesetkor az első, amivel szembesülünk, hogy miként kommunikáljunk a történtekről. A halálról beszélni nagyon nehéz, mégis szükséges. E világi életünk része, hogy megszületünk és meghalunk. A kistesó érkezésére, a születésre felkészítjük a gyermekeket. Ellenben nagyon is híján vagyunk a halállal kapcsolatos edukációnak, pedig a veszteség bármikor bekövetkezhet életünk során. Idegenkedünk a témától, hiszen az örök életre vagyunk teremtve. Miután Isten megalkotta az embert, „látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó” (1Mózes 1,31a).
Tehát az Úr tökéletes tervében eredetileg nem szerepelt a halál.
A Biblia tanítása szerint a bűn következménye a halál, amelyet Jézus Krisztus legyőzött a feltámadásával. Keresztényként a megváltást valljuk és hirdetjük, de általában nem tanítjuk sem a gyermekeket, sem a felnőtteket a halál bekövetkeztéről és a gyász folyamatáról. A legtöbb családban ez tabutéma, így amikor bekövetkezik egy-egy haláleset, akkor tehetetlenek vagyunk. Felnőttként is nehéz szembenézni ezzel a kérdéssel, kimondani bizonyos igazságokat. Gyakran húzzuk az időt, a megfelelő alkalomra várunk, vagy titkolózunk. Meg akarjuk „kímélni” a gyermekeket a fájdalomtól, ezért nem beszélünk a halálról, vagy éppen ködösítünk (egyébként a gyerekek a szuperszenzitív csápjaikkal ezt azonnal érzékelik). Nagyon fontos, hogy az életkoruknak, értelmi szintjüknek megfelelően, a nekik megfelelő módon, őszintén beszélgessünk el velük, amikor a környezetünkben haláleset következik be. Az egyszerű információkkal számukra biztonságot teremthetünk. Az őszinteség hiányában azonban félni kezdenek, az aggódás miatt beindul a fantáziájuk. Például ha azt mondjuk, a nagypapa elaludt vagy elutazott. A kisgyermek szó szerint veszi ezt az információt. Így a halál fogalmát az alváshoz és az utazáshoz köti, amelyektől ezáltal félni fog. Nem mer lefeküdni vagy elhagyni az otthonát, és másokat is félteni fog ettől. Mi lesz, ha anya is lefekszik? Nem kel fel többé? Vagy ne utazzon el, mert nem jön többé haza?! Rendkívül fontos megmondani az igazat! Keresztényként tanítunk a halál utáni életről. A menny reménysége, a szeretteink viszontlátásának lehetősége nagy erőt ad. Gyermekeinket is ebben a hitben neveljük, mindez a kérdéseikre megnyugtató választ ad. Vegyük figyelembe, hogy a családokban nem mindenhol gyakorolják a keresztény hitet. Ami részünkről megnyugtató, a nem hívő emberek számára ismeretlen. Sőt előfordulhat, hogy a legjobb szándék ellenére Istennel ijesztjük meg a gyereket! Amikor például olyat mondjuk, hogy „magához vette anyát/apát”.
Tiszteletben kell tartani minden család értékrendjét, vallását vagy vallástalanságát.
Természetesen a gyászfeldolgozás folyamatában beszélünk Istenről, a mennyországról, a viszontlátás reménységéről, a megfelelő időben és a helyén, nem erőszakosan. Szeretteink elveszítése egy hitet próbáló élethelyzet. Még hívő emberként is megkérdőjeleződhet bennünk Isten szeretete, mérgesek lehetünk rá. Az emberi érzéseket tartsuk tiszteletben! Türelmesen, szeretetteljes és imádságos szívvel álljunk embertársunk mellé! A halál még a felnőtteknek is felfoghatatlan, pláne a gyermekeknek. Ők újra és újra kérdéseket fognak feltenni, amelyeket becsülettel és őszintén válaszoljunk meg. Előfordulhat, hogy nem minden kérdésre tudjuk a helyes választ – ezt ismerjük el nyugodt szívvel! A lényeg, hogy teremtsünk lehetőséget a beszélgetésre.
Mit ne mondjunk?
Nem szabad elvárásokat támasztani a „Most maradj erős!”, „Szedd össze magad!”, „A fiúk nem sírnak!”, „Te maradtál férfi a házban” kifejezésekkel.
A temetés
A temetés előtt, ha a gyermek akarja – és a körülmények engedik –, megnézheti a halottat, de erre fontos felkészíteni őt. Tisztázzuk ilyenkor, hogy milyen a halott, hol van, milyen körülmények között, milyen módon és hogyan köszönhet el tőle. Semmiképpen se erőltessük rá a gyermekre ezt a lehetőséget! Maga a temetési szertartás rendkívül fontos eleme a gyász folyamatának. Ilyenkor veszünk végső búcsút a halottól, ami egy nagyon fontos lelki szükséglet. Szerettünk eltemetése teszi véglegessé és valóssá az elválást, ezért törekedjünk arra, hogy a gyermek jelen legyen a szertartáson már kicsi korban, akár két-három évesen is. A gyermek lelkében óriási hiányt eredményez, ha nem engedik, hogy részt vehessen a temetésen. Úgy fogja érezni, hogy őt kizárják egy nagyon fontos eseményből, amely az életének a része. Évek múlva is a hiányérzettel fog küzdeni. Ellenben ha a gyermek úgy nyilatkozik, hogy nem szeretne részt venni a temetési szertartáson (bár ez nagyon ritkán fordul elő), akkor a kérését természetesen tiszteletben kell tartani. Fontos időben felkészíteni (napokkal az esemény előtt) őt az eseményre. Megbeszélhetjük vele a szertartás menetét, bevonhatjuk a szervezésbe, például az énekek, versek, zenék vagy a virágok kiválasztásába. Írhat levelet, vagy készíthet rajzot, amelyet el lehet helyezni a koporsó vagy a hamvak mellett.
A kisgyermeket lehetőleg olyan ismerősre bízzuk, akit jól ismer, és akivel biztonságban van, így nem a közvetlen hozzátartozó feladata lesz rá figyelni. A temetés után ha a gyermek szeretne kijárni a temetőbe, akkor támogassuk ebben! Menjünk együtt, beszélgessünk, emlékezzünk meg közösen az elhunyt szerettünk sírjánál! Ha a gyermek nem akar kimenni a sírhoz, akkor azt is tartsuk tiszteletben, ne erőltessünk rá semmit!
Segítsünk emlékezni! Alakítsunk ki különböző szertartásokat, amelyeket gyakorolhatunk a hétköznapokban és az ünnepnapokban egyaránt!
A gyász feldolgozásának fontos állomása, amikor megpróbálunk erőt meríteni az emlékekből. Ha fotókat, videófelvételeket nézegetünk; ha létrehozunk egy emlékekkel teli dobozt vagy fiókot, amelyet időről időre kinyitunk, akkor ez segít hálaadással emlékezni a szeretett személyre, aki elhunyt. Mintegy hidat építve a múlt és a jelen közé, a megemlékezéssel segítjük a gyermeket vesztesége feldolgozásában és a gyásza elhordozásában.
Mit tehetünk?
Erősítsük a gyermek biztonságérzetét, hiszen egy családtag elveszítésekor ez alapjaiban rendül meg. Gyakran válik zaklatottá, fél, hirtelen fontos számára egy felnőtt közelsége, akire rácsimpaszkodhat. Ilyenkor öleljük át, ültessük az ölünkbe, simogassuk meg és bátorítsuk őt, hogy gondoskodni fogunk róla. A hétköznapi rutin is erősíti a gyermek biztonságérzetét, ezért törekedjünk a normális életvitel fenntartására: bátorítsuk a találkozást a barátokkal, az edzésre járást, a zenélést stb. A kereteket és a családi szabályokat tartsuk meg, figyelve arra, hogy a túlféltés nem egészséges.
Vegyük fel a kapcsolatot az óvodával/iskolával, és beszéljük meg az óvónővel/osztályfőnökkel, hogy a gyermek csoportjával/osztálytársaival mit és hogyan osszanak meg a halálesetről! Ha a gyászoló gyermeknek kérése van azzal kapcsolatban, hogy miként viszonyuljanak hozzá, akkor azt is közvetítsük, mondjuk el az érintetteknek! Az óvoda, iskola feladata, hogy az intézményen belül a gyermekkel foglalkozó összes felnőttet értesítse a történtekről. Célszerű a szokottnál szorosabb kapcsolatot tartani az intézmény és a család között.
Előfordulhat, hogy a gyászoló gyermek árvaként vagy félárvaként egy idegen vagy általa alig ismert családba kerül. Ilyenkor nemcsak a haláleset gyászát és fájdalmát éli meg, hanem a költözéssel együtt egyéb kapcsolatainak elveszítését is. Olyan, mintha kihúznák a lába alól a talajt, semmilyen biztonságos kapaszkodója sincs. Egy ilyen gyermeknek fokozottan szükséges a szeretetteljes támogatás, a biztonságérzet megerősítése.
A gyászoló gyerekeknél gyakoriak az olyan pszichoszomatikus tünetek, mint a hasfájás, hányinger, alvászavar, étvágytalanság, bepisilés, ujjszopás, figyelemzavar és agresszió. Az ilyen megnyilvánulásaikat türelemmel hordozzuk el, ugyanakkor teremtsünk lehetőséget arra, hogy beszélgetéssel, rajzolással vagy játékkal kifejezhessék érzéseiket!
Ne erőltessük a beszélgetést, de biztosítsuk a gyermeket arról, hogy szívesen meghallgatjuk!
A spontán módon kínálkozó lehetőségeket pedig használjuk ki! A vigasztalás eszközei lehetünk egy-egy ölelésünkkel, simogatással vagy az egyszerű jelenlétünkkel is. A felnőttek körében gyakori tévhit, hogy „erősnek” kell látszani, és nem szabad a gyermek előtt sírni. Ellenkezőleg! Merjük felvállalni a fájdalommal és gyásszal együtt járó érzelmeket, hiszen ezzel jó példát mutatunk a gyermeknek: szabad sírni, kimondani, sőt kikiabálni bennünk feszülő érzéseket.
Előfordul, hogy a gyermek önmagát hibáztatja a haláleset miatt. Ilyenkor szeretetteljesen, de határozottan tegyük egyértelművé, hogy a történteknek semmiképpen sem ő az oka. Szabadítsuk fel az önvád alól – ha kell, akkor újra és újra!
A gyászoló gyermeknek leginkább otthon, a családban tudnak segíteni, tehát fontos, hogy önmagunkra is odafigyeljünk. Adjuk meg a gyász idejét! Saját fájdalmunk elhordozása mellett rengeteg a tennivaló. Gondoljuk át a szükségeinket, például a háztartásban vagy a munkahelyen! Kérjünk és fogadjuk el segítséget! Ha szükséges, akkor csatlakozzunk egy sorstársi, a gyászfeldolgozást segítő, támogató közösséghez!
Reményvirág – Gyermekek gyászfeldolgozását segítő csoport
A legtöbb gyermek nem tudja szavakba önteni, kifejezni az érzéseit. Képtelen nevén nevezni azokat, mert valószínűleg nem ismeri őket, még nem került ilyen helyzetbe, így kezelni sem tudja azokat. A veszteség okozta feszültségeket és érzéseket a gyerekek viselkedésükkel, játékkal, énekléssel és alkotással fejezik ki. A Reményvirág – Gyermekek gyászfeldolgozását segítő csoport pontosan erre épít. A módszert Albert Éva pedagógus, gyermekvédelmi és mentálhigiénés szakember, gyermekgyász-csoportvezető dolgozta ki. Éva hosszan tartó betegség után veszítette el a férjét, egyedül maradt négy gyermekükkel. 2009-ben Finnországban egy konferencián ismerkedett meg a módszerrel, amit a hazai környezetben adaptált és továbbfejlesztett. A kidolgozott módszer a művészetterápiát, az alkotást, a játékot és a mozgást alkalmazza.
A Reményvirág gyászfeldolgozó csoport foglalkozásai hét-nyolc héten tartó folyamatot alkotnak, melynek során három szakember találkozik a gyermekekkel és a szüleikkel egy-egy másfél órás alkalmon. Az iskolákban és az óvodákban általában „kilógnak a sorból” az árva vagy félárva gyermekek, ezért az érintettek érzik a másságukat, azt gondolhatják, hogy kevesebbek a társaiknál. Az osztálytársak és a pedagógusok hamar elfelejtik a halálesetet, ezért gyakran nem értik a gyászoló gyermek viselkedésének mintázatát esetleg hónapokkal vagy évekkel a haláleset után. A közgondolkodásban jelenleg nem ismert, hogy a gyermekek gyásza éveken átívelő folyamat. Bár a folyamat elején még több támogatást kapnak a gyermekek, később azonban megkopik a figyelem, elmaradozik a segítség, így a gyerekek gyakran egyedül maradnak a fájdalmaikkal. A Reményvirág csoport ereje a sorstársi közösségben rejlik, amelyben a résztvevők megtapasztalhatják, hogy nincsenek egyedül. Rajtuk kívül mások is elveszítették szüleiket, testvérüket. Kortársaik ugyanazokkal az érzésekkel, gondolatokkal és dilemmákkal küzdenek, mint ők. Lehet ezekről végre úgy beszélni, hogy megértik őket. Az alkotáson, mozgáson, történeteken, meséken keresztül lehetőségük van megismerni és megfogalmazni saját érzéseiket, amelyeket fel is fedhetnek egy biztonságos, védett környezetben.
Olyan témákról beszélgetünk, mint az emlékek, az érzések, a bennük feszülő kérdések és azok megválaszolása. A gyermekek különböző megküzdési technikákat ismernek meg, miközben felismerik saját erősségeiket, erőforrásaikat. Beszélgetünk velük a terveikről, illetve egy reményteljes jövőképet erősítünk meg bennük. Csodálatos látni, ahogy az önbizalmuk hétről hétre növekszik, miközben barátságok szövődnek közöttük. A gyászfeldolgozó csoportot mindig azonos korosztálynak hirdetjük meg. A veszteség átélése ugyanaz mindenkinél, de másként szükséges foglalkozni azzal a gyermekkel, aki a szülőjét, és másként, aki a testvérét veszítette el. Friss veszteséggel küzdőknek még nem javasoljuk a részvételt. Legalább fél év eltelte után kérjük, hogy ismét jelentkezzenek. A gyász feldolgozásában nincs maximális idő meghatározva, mert (ahogy már korábban megfogalmaztam) a gyászt spirálszerűen élik meg a gyerekek, újra és újra. Előfordulhat, hogy olyan kamasszal találkozunk, aki ovis korában veszítette el valamelyik szülőjét. Hallottam olyan fiatalról, aki még kisgyermekként vett részt édesanyjával a Reményvirág csoport foglalkozásain. Később kamaszként ismét jelentkezett, hogy önmagáért, tudatosan, újra végigjárjon e folyamaton, az éppen aktuális kérdéseire keresve a megfelelő válaszokat.
A résztvevőkkel két gyermekgyász-csoportvezető foglalkozik, míg egy másik helyiségben az özvegy szülőkkel egy felnőtt gyászfeldolgozó szakember beszélget. Nekik is ugyanúgy szükségük van a sorstársi közösségre. A beszélgetés célja a felnőtt gyászfolyamatának segítése, illetve edukáció a gyermeki gyászt illetően. Fontos kérdés ebben a helyzetben, hogy miként neveljék őket egyedül, de szóba kerül az újabb társ keresésének lehetősége is. A foglalkozások során a felnőttek is több olyan témát megbeszélhetnek, amelyeket a családban, a munkahelyen másokkal megosztani nem lehet. A Reményvirág csoport egyik áldása, hogy a család együtt mehet át a folyamaton, és ez nagy segítséget jelent mindenkinek a hétköznapokban. A csoportzárást követően sem szakadnak meg a tagok közötti kapcsolatok, gyakran életen át tartó barátságok szövődnek.
Győrben, az első két Reményvirág-csoportban Króneisz Orsolya felnőttgyászcsoport-vezető foglalkozott a felnőttekkel. Orsi így fogalmazta meg a tapasztalatait:
A különböző korú gyerekeket megszólító gyászfeldolgozó csoportok rendszerint lehetőséget biztosítanak a szülőknek is, hogy a gyerekekkel azonos időben, külön helyiségben egy felnőtteknek szóló önsegítő csoportban vegyenek részt. A két legutóbbi alkalommal én vezettem ezeket a felnőtt csoportokat, illetve évekkel korábban érintettként magam is jártam ilyen alkalmakra.
A tapasztalatom egyértelműen az, hogy azonos élethelyzetben lévő emberek rendkívül hatékony segítséget tudnak nyújtani egymásnak. A két legutóbbi csoportba gyászoló szülők jártak, akik férjüket, feleségüket vesztették el, egy vagy több gyermekkel maradtak egyedül. A megosztások, együtt gondolkodások, mások megoldási stratégiái vagy egyszerűen a szinte azonos helyzetek felismerése megkönnyebbülést hozott a csoporttagoknak. Nem ritka a közös sírás, de a közös nevetés sem. Ahogy telnek a hetek, megismerik egymást, egymás hasonló, de mégis különböző gondjait, félelmeit. Eddigi csoportjaimban szinte mindig szoros kapcsolat alakult a tagok között, közös messengercsoportot hoztak létre, a hétköznapokban összejártak, közösen készültek az ünnepekre, támaszai lettek egymásnak. Az a csoport, ahová tizenkét éve én jártam megözvegyült, egyedül maradt szülőként, a mai napig élő közösség. Közösen nyaralunk, összejárunk, kísérjük egymás életét, és támogatjuk azt, akinek épp szüksége van rá.
Nehéz megszólítani a szülőket, nehéz eloszlatni a félelmüket, hogy egy csoportban még mások gondjait, fájdalmát is magukra kell venniük. A cél az lenne, hogy minél több egyedül maradt szülő megérezhesse az önsegítő csoport támogató erejét, hogy az itt kapott segítséggel jobban tudják működtetni a hétköznapjaikat, és mentális egészségüket megőrizve állhassanak gyászoló gyermekeik mellett.
Idézet egy köszönőlevélből, amelyet a résztvevők írtak a csoport vezetőinek:
„Ezúton szeretnénk megköszönni, hogy részesei lehettünk a csoportnak. Mindenkinek sokat adott, többek és erősebbek lettünk minden alkalom által. Öröm volt látni, ahogy a gyerekek fokozatosan feloldódtak, egymáshoz hangolódtak és megnyíltak. Nekünk, szülőknek támaszt, módszereket, erőt, energiát és sok-sok szeretetet adtatok a továbblépéshez, mely jelenleg az életünk része. Habár biztosan lesznek mélypontok, most lendületet kaptunk tőletek, és nem utolsósorban segítettetek, hogy mi, családok egymásra találhassunk, ez számunkra hatalmas ajándék.”
Meghalt szerettünk mindig velünk marad. Idővel mérséklődik a fájdalom, hálával és szeretettel gondolunk rá. Az árván vagy félárván maradt gyermekek felnőnek, teljes életet élhetnek. Joguk van a boldogsághoz. Életük során a reménység szirmai lassan bontakoznak ki, de hiszem, hogy egyszer kiteljesedve virágba borulnak.
Selmeczi Ottilia
* https://www.youtube.com/watch?v=hGm6HPLOSGc&t=7s
** https://www.pagony.hu/termekek/hogyan-irtam-veletlenul-egy-konyvet-pagony-kiado?srsltid=AfmBOopdz0aOR8iMHw4Z3TH_dgiAIYbpGBa3exjhZPSU2_iib-OuP855
*** https://gyaszportal.hu/termek/gyermekek-gyaszfeldolgozas-segito-csoportvezeto-kepzes/
Aktuális csoportok országszerte:
Induló csoportok – Gyermek-gyászfeldolgozás
**** https://www.youtube.com/watch?v=bmkbTnWSZ_U
Forrás:
Albertné Bereczky Éva – Békési Tímea: Finn magból kelt Reményvirág
Gyászfeldolgozó csoportok Magyarországon egyik szülőjüket elveszített gyermekek és családjaik számára, finn minta alapján
https://kharon.hu/docu/2020-1_albertne-finn.pdf
Albertné Bereczky Éva: Reményvirág – gyermekek gyászfeldolgozását segítő csoportvezető-képzés: https://gyermekgyaszfeldolgozas.com/
Kiemelt kép: pexels.com
