• Rólunk
  • Kapcsolat
  • En

Kapusok és lelkipásztorok

Elolvasási idő: 9 perc
Elolvasási idő: 9 perc
A labdarúgó-világbajnokság kapcsán most jöjjön egy kis szösszenet egy kapus-lelkipásztortól!

A futball a legnépszerűbb sportág a földön – személy szerint én is ezt a sportot űzöm és követem a legaktívabban. Ezért is olyan jelentős a világbajnokság: a legnézettebb sportesemény. Világszerte sok-sok gyerek álmodozik arról, hogy egyszer majd a hazája vagy kedvenc csapata mezében ő lesz a legnagyobb sztár, csodás trükkökkel kicselezve az ellenfél védőit, és belőve a mindent eldöntő gólokat, felemelheti majd a győztesnek járó trófeát, és megkapja a legjobb játékosnak járó díjat, az Aranylabdát…

Aztán később felnőve legtöbbünk marad az amatőr focinál, és szurkolóként izgulhatunk kedvenceinkért a stadionban vagy a tv előtt. Ezt tesszük most is a vb alatt: nem vagyok megszállott fanatikus, de személy szerint brazil győzelmet vártam az idei tornán, bár az én titkos kedvencem mindig Uruguay a világbajnokságokon. Bár szívből remélem, hogy a következő tornán már a magyar csapatnak is szoríthatunk majd újra. Klubfutballban pedig mindig is a Chelsea-nek szurkoltam.

Általában a figyelem középpontjában a gólok, a gólszerzők és a trükkösen cselező játékosok vannak.

Ez természetes, hiszen ezek a sport leglátványosabb, legszórakoztatóbb elemei. Már gyerekként is feltűnt, hogy amikor csapatokat osztottunk, senki sem akart igazán kapus lenni. Talán pont ezért kötöttem ki a kapuban: más nem vállalta, hát gondoltam, megpróbálom. Aztán ott is maradtam: az általános iskolai kispályás csapatban végig kapusként játszottam. Később középiskolában, nagypályás fociban középpályás is voltam egy ideig, amit szintén nagyon élveztem, de ma már, hobbiszinten, ismét védeni szeretek a legjobban. És most, a felnőttek között is azt tapasztalom: nem sokan vállalják szívesen a hálóőr szerepét.

Pedig a kapus rendkívül fontos személye a csapatnak. Formációktól és taktikától függően vannak posztok, amiket teljesen mellőzhet egy csapat – de kapus nélkül senki nem mer kiállni. Amikor barátokkal fociztunk, mindig két kapitány választotta a csapattársakat: ilyenkor általában az elején a legjobb játékosokat igyekeztek választani. Én sosem voltam kiemelkedő mezőnyjátékos, de mégis gyakran elsőként választottak a társaim, mondván: „Legyen kapusunk!” Merthogy a fociban amennyire fontos, hogy a mi csapatunk gólt szerezzen,

ugyanennyire fontos az is, hogy ezt az ellenfél csapata viszont ne tudja megtenni…

Pontosan ezért fontos a kapus a csapatban: az utolsó mentsvár, aki megmentheti a csapatot a bekapott góltól. Éppen ezért a gólok és cselek után a leglátványosabb elemek a kapusbravúrok! Óriási vetődések, bátor kijövetelek, hihetetlen reflexmozdulatok… A futballtörténelemben mindössze egyetlen hálóőr nyert Aranylabdát (Lev Jasin 1963-ban), talán ez a tény is mutatja a poszt alulértékeltségét. Mégis a legnagyobb nevek között mindig szerepelnek sztárkapusok is. Gyerekkorom kedvencei Gianluigi Buffon (Juventus) és Petr Čech (Chelsea) voltak.

Foto LaPresse – Marco Alpozzi 21/10/2015 Torino (Italia)

Talán nem túlzás azt állítani, hogy az olasz legenda minden idők legjobbja.

A hatalmas védései, a csapatra átragadó lelkesedése, és a hűsége, ami engem inspirált. A cseh játékos pedig egy nagyon veszélyes sérülés után emelkedett vissza a legjobbak közé, mindig is megbízható volt, és a pályán kívüli élete is példás számomra. A mostani élvonalból pedig Jan Oblak (Atlético Madrid) és Édouard Mendy (Chelsea), akiket a leginkább figyelek. Magyar viszonylatban pedig Dibusz Dénest (Ferencváros) emelném ki. De számtalan híres kapust tudnék még felsorolni, akiktől sokat tanultam, akiket figyeltem az évek során.

A kapus egyedi feladatot tölt be a pályán. Magányos posztnak is szokták mondani – valóban, a kapus sokszor érezheti magát magányosnak, magára utaltnak. Nincs poszttársa a pályán, akivel egyenlő mértékben osztozhatna a terheken. Az egyetlen játékos, aki kézzel is labdába érhet: ez különleges jogkör, de másfajta játékstílust igényel, mint a többieké. Szokták mondani, hogy aki nem akar futni, az álljon a kapuba pihenni… Pedig a kapus poszt is megterhelő: fizikailag is, ugyan másképpen, mint a mezőnyjátékosoknak – de elsősorban mentálisan: a kapusnak végig 100%-osan koncentrálnia kell, figyelve a pályán zajló eseményeket, és mindig résen kell lennie, hogy vész esetén közbe tudjon avatkozni.

Aztán a kapus rendkívül önfeláldozó: saját testével kell felfognia az ellenfél lövéseit.

Csank János korábbi magyar szövetségi kapitánynak (aki egyébként szintén kapus volt) tulajdonítják a sokatmondó idézetet: „Egy kapusnak a kaszák közé is be kell vetődnie.” A kapusnak hatalmas a felelőssége is: ha sikerül védenie, az általában bravúros. Ha viszont hibázik, legtöbbször az is látványos, és ilyenkor könnyen válhat az ember gúny és nevetség tárgyává… Ha egy csatár luftot rúg, akkor azért több lehetősége van arra, hogy új lehetőséget alakítson ki és javítson. De ha egy kapus potyázik, akkor nagyon ritkán tudják megmenteni a csapattársak a beégéstől, ráadásul a bekapott gól az egész csapatnak sokba kerül.

Én magam azért szeretem ezt a posztot, mert hihetetlenül jó érzés az, amikor már mindenki bent látja a labdát, de mégis valahogy sikerül megállítani a lövést, és akkor egy pillanatra szuperhőssé válik az ember. Amikor sikerül leérni egy vetődésnél, amikor le tudom olvasni a lövő játékos szándékát, amikor egy számomra is érthetetlen reflexmozdulattal sikerül kiütni a labdát… Emlékszem, milyen büszkeséggel töltött el, amikor egyszer külföldön, ismeretlenként beálltam focizni egy csapatba, és egy-két nagy védés után a csapattársak el is neveztek Pókembernek. A pályán kívül is jellemző, hogy szeretem elvégezni azt a „piszkos munkát”, amit mások nem, és a felelősség vállalásának terhe, ami sokakat elriaszt, engem inkább motivál. Talán ezért vagyok kapus.

Ahogy a kapus poszt rejtelmein gondolkodtam, több hasonlóság is szembeötlött a lelkipásztori szolgálatommal kapcsolatban is. Ahogy a kapust magányos posztnak hívják, úgy többször hallottam ugyanezt a megjegyzést a lelkipásztori szolgálatról. Valóban: a legtöbb gyülekezetünkben egy lelkipásztor van. Igen, az ő szerepe lehet, hogy más, mint a csapattársaié. De ahogyan a csapat nem nyerhet kapus nélkül, úgy a kapus sem nyerhet a csapattársai nélkül. Összetartoznak. Ennek az alapelvnek kell érvényesülnie a lelkipásztor és a gyülekezet közötti kapcsolatban: törekedjünk kölcsönösen erre a harmóniára!

Szorosan kapcsolódik a következő észrevétel: egy jó kapust a bravúrjairól ismernek fel.

A lelkipásztori szolgálatnak is sok látványos eleme van – hiszen a lelkipásztor lényegében egy közszereplő.

Jakabi gondolat, hogy a tanítót nagyobb felelősség terheli, mint a gyülekezet többi tagját. Ezt a lelkipásztornak fel kell vállalnia. De ahogy említettem, ha a kapus hibázik, az is nagyon látványos, és akkor rendkívül nehéz javítani. Ez pontosan így van a lelkipásztor életében is. Emlékszem, amikor a csapatommal hetek óta készültünk egy bajnokságra. Az első meccsen valahogy elbambultam, és egy gyengén felívelt labda, amit csak el kellett volna kapnom, egyszerűen átcsúszott a kezeim között – egyenesen a kapuba. Rendkívül kellemetlenül éreztem magam: egyértelműen én hibáztam, ezt mindenki látta, kár lett volna tagadni. De hihetetlenül jó érzés volt, amikor a csapattársaim odajöttek és szidalmak helyett megveregették a vállamat, mellém álltak és megígérték, hogy együtt fogunk javítani. Kívánom minden lelkipásztornak, hogy a közössége ilyen csapatként vegye körül – mert a bajban különösen nagy szükség van arra, hogy egy csapatként tudjunk játszani.

Egyszer a barátaim rávettek arra, hogy jéghokizzak velük. Bár sosem éreztem magam otthonosan a jégen, beadtam a derekamat, és beálltam a kapuba. Hát, nem sok idő telt el, mire rá kellett ébrednem arra, hogy a labdarúgás és a jéghoki enyhén szólva sem ugyanaz a sport… Meglehetősen vicces látvány lehetett, ahogy a kapuba kapaszkodva próbáltam valahogy állva maradni a felém repkedő lövések záporában… Bár a kapus pozícióban voltam, nem a nekem való pályán játszottam. Valahogy erre a jelenetre emlékeztet az a lelkipásztor,

aki nincs a helyén – csak névlegesen lelkipásztor egy olyan helyen, ami nem neki való.

Végül pedig a kapusról, akinek a kaszák közé is be kell vetődnie… hogy megvédje csapatát a bekapott góltól. A lelkipásztornak sok tekintetben kell feláldoznia magát a gyülekezet védelme érdekében. Mindig ébernek kell lennünk, koncentrálnunk kell, hogy megvédjük a gyülekezetet az ellenfél olykor erős, máskor cseles lövéseitől. Természetesen ebben is szükség van összjátékra a csapatunkkal, de sokszor nincs mese: vetődni kell. Vállaljuk fel bátran ezt a felelősséget a csapatunkért, hiszen erre hívattunk el. A csapatokat pedig arra kérem, hogy támogassák és becsüljék meg kapus-lelkipásztoraikat. Legyen minél kevesebb vészmegoldásra szükség!

Kiemelt fotó: Heroic Goalkeeper Performances In Football

Facebook
Twitter
LinkedIn
WhatsApp