A pszichológia korlátai és a biblikus lélektan előnyei (2. rész)

Elolvasási idő: 5 perc
Elolvasási idő: 5 perc
Az első rész arról szólt, hogyan érdemes hozzáállnunk keresztényként a pszichológiához. E mostani cikk igei alapokat szeretne a gyakorlat mellé tenni. Ehhez szeretnék kicsit visszamenni időben.

(Az első rész ITT érhető el.) 

(Egy néhány évvel ezelőtti hazai Evangéliumi Fórumon több fontos szempontot hallottam →) Emlékezhettünk, hogy az elmúlt évszázadokban is voltak – a maiakhoz képest akár sokkal keményebb – problémái és nehéz helyzetei a hívő embereknek. Mégsem „pátyolgatták” egymás lelkét annyit a keresztények ma oly divatos emberi módszerekkel. A reformáció idején például hitték azt, hogy az élő Isten szól a Biblián keresztül. Vajon hisszük-e ma ezt, illetve azt, hogy Isten igéje hatékony erő az emberek számára? Nézzük meg a Szentírás útmutatását: 

A Zsidókhoz írt levél 4,12 szerint az Isten igéje képes az emberi szív legmélyebb szándékait megítélni!

Miért kulcskérdés ez? Sajnos az evangéliumi világ ma egyre kevésbé hiszi ezt. „Benyeltünk” egy nagyon nagy hazugságot! A hazugság így hangzik: a kereszténység azért erőtlen, mert a Bibliával akarják a lelkeket pásztorolni, ahelyett, hogy a szakemberekre (lásd pszichológusokra) bíznák ezt. Hány és hány keresztény van, akinek megrendült a hite a Bibliában, majd elkezdett mentálhigiénés „szakembereket”, trénereket és  lifecoachokat hallgatni, aztán otthagyta a hitet… Vajon miért? Mert bedőlt annak a hamis gondolatnak, hogy „az emberi lélekhez a pszichológia ért, nem a Biblia”. Ez viszont hazugság. Az történik, amit Jézus mond: félretettétek az Isten igéjét az emberek hagyományaiért (Márk 7,9). 

A reformátorok a középkorban a katolicizmus hagyományait bírálták, melyek félretették az Isten igéjét. Ezeknek a kritikáknak egy része ma is érvényes. De van egy sokkal jelentősebb probléma: ma a pszichológia kedvéért teszik félre sokan, evangéliumi hívők is az Isten igéjét!

Nem lenne jó, ha bárki is félreértené, a pszichológiának természetesen megvan a helye a bibliai világképben, mert Isten bátorít arra, hogy ismerjük meg a világot! Miért pont az emberi lélek lenne az, amit ne akarnánk megismerni?

De a bibliai világképen kívül a pszichológia pont a legfontosabb dolgokat nem tudja az emberről. A pszichológia nem használja azt a kategóriát, hogy bűn. Nem is nevezi meg, nem definiálja. 

A pszichológia nem vallja, hogy az ember Isten számára lett teremtve, és nélküle céltalan. A pszichológia nem tudja, miért van értéke az embernek – tudja, hogy van értéke, de nem tudja, hogy miért. A pszichológia nem tudja azt sem, hogy miért tud(na) az ember úgy megbocsátani, hogy az igazság ne sérüljön. A pszichológiának semmilyen elfogadható válasza nincsen a halál problémájára.

Mondhatja erre persze valaki, hogy „jó, jó”, de a pszichológia mélyebbre hatol az emberi lélekben, mint amikor valaki „igékkel veri fejbe” a másikat… Ha valaki érzéketlenül viszonyul másokhoz, akkor valószínűleg nem fog mélyebbre jutni az emberi lélekben, mint az, aki hozzáértően nyitja meg a másik belső, lelki valóságát. De ha az Isten igéjéről beszélünk, hisszük-e, hogy egy jól alkalmazott ige: „Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott ige.” (Példabeszédek 25,11) Vagy olyan, mint a fentebb említett kétélű éles kard, amely elhatol az ember legmélyebb motivációihoz, ott képes különbséget tenni és képes azt megítélni! Hisszük-e ezt az Isten igéjéről?

Amikor egy ember megérti, hogy kicsoda Isten, és megérti, hogy Isten milyennek látja őt, annál mélyebb, annál katartikusabb, annál megrázóbb élmény nincsen az emberi lélek számára!

Ezért egy jó keresztény pszichológus soha nem fogja félretenni Isten igéjét, hanem amikor a lélek mélységeivel foglalkozik, akkor hozzáértéssel – ami nincs mindenkinek meg –, de az Ige fényével fog bevilágítani azokra a helyekre, ahova csak az Isten igéje tud elhatolni. Akkor is, ha nem igeverseket idéz. Kálvin így kezdi főművét, az Institutiót: „Egész bölcsességünk – már tudniillik, amit igaz, valóságos bölcsességnek kell tartanunk – két részből áll: Isten és önmagunk ismeretéből.” A reformátor kifejti, hogy Isten a nyomorúság által von bennünket magához, hogy őt megismerve önmagunkat is megismerhessük.

De az Isten kinyilatkoztatása ad valódi önismeretet nekünk. Ez használja a nyomorúságot. Ezzel rímel C. S. Lewis gondolata az életünkben előforduló nehézségekről: „Isten suttog hozzánk, mikor örülünk, szól hozzánk a lelkiismeretünkben, de kiált a fájdalmainkon keresztül. A fájdalom Isten hangosbeszélője!” Ne higgyük el azt a hazugságot, hogy bármi mélyebbre tud jutni az Isten igéjénél – akár fájdalmas módon is – az emberi lélekben! Egyébként pedig keresztényként tanulhatunk a pszichológusoktól abban, hogyan lehetséges az emberi lelket megnyitni, hogy be tudjunk oda világítani Isten gyógyító és átformáló igéjével.

Folyt. köv.

Bővebb változat + gondolatok forrása: 

https://krisztiantoth.tumblr.com/post/173645285817/keresztyen-es-pszichologia

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp