

126. Csodálatos tettek
„Téged illet a dicséret, ó, Isten, a Sionon! Neked teljesítik a fogadalmakat. Te hallgatod meg az imádságot, hozzád fordul minden ember.” (Zsoltárok 65,2–3)
„Téged illet a dicséret, ó, Isten, a Sionon! Neked teljesítik a fogadalmakat. Te hallgatod meg az imádságot, hozzád fordul minden ember.” (Zsoltárok 65,2–3)
„Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, az ezt mondhatja az Úrnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom!” (Zsoltárok 91,1–2)
A fent olvasható címben egy kérdést fogalmaztam meg. Kérdést, mert sokak számára dilemmát jelent, hogy hogyan férhet össze a szociológia és a teológia. Hát nem „ég és föld” a kettő?
„Ne mondd: Megfizetek a rosszért! Reménykedj az Úrban, ő megsegít téged.
„Mert erős vára vagy a nincstelennek, erős vára a szegénynek a nyomorúságban, oltalom a zivatarban, árnyék a hőségben – mert a hatalmaskodók dühe olyan, mint a kőfalra zúduló zivatar, mint hőség a szikkadt földön.
Múlt vasárnap volt az első istentiszteletünk a gyülekezetben az orosz–ukrán háború kitörése óta. Sokat imádkoztam, őrlődtem, mit is mondhatnék a gyülekezetnek egy ilyen helyzetben.
„Tégy engem mint pecsétet a szívedre, mint pecsétet a karodra! Bizony, erős a szeretet, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír. Úgy lobog, mint a lobogó tűz, mint az Úrnak lángja.” (Énekek éneke 8,6)
„Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk! Fordulj hozzánk, Uram! Meddig késel? Könyörülj szolgáidon! Áraszd ránk kegyelmedet reggelenként, hogy vigadjunk és örüljünk egész életünkben!” (Zsoltárok 90,12–14)
A házunk ajtajában állok. Tekintetemmel kísérem a fiúkat a reggeli félhomályban. Férjem és legkisebbik gyermekünk együtt mennek a vasútállomás felé. Mindketten iskolába mennek: Sámuel tanulni, a Kedves pedig tanítani. Ahogy nézem őket, az arcomba vág a szél.
„Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön örökké. Ámen.” (Efezus 3,20–21)